– Hogyan kerültél kapcsolatba a filmmel?
Ez már a második filmem Andrei Zincă rendezővel. Nagyon jól dolgoztunk együtt az első filmen, és azt hiszem, ez volt az oka, hogy hívott erre a filmre is. Tehát igazából egy megkeresés volt, nem kellett castingra mennem. A filmet 2012 novemberében kezdtük el, és ha jól emlékszem, akkor két éven keresztül forgattuk – nyilván megszakításokkal kellett a jeleneteket fölvenni. A film Ana Blandiana egyik elbeszélésén alapul, ennek volt egy dramatizált változata, amelyben nem is volt jelen az én karakterem. De a szöveg átalakult, és az eredeti darab – a címe Proiecte de trecut – teljes koncepciója kicserélődött. Igazából az történt, hogy két héttel a forgatás előtt egy konfliktus miatt lecserélték a rendezőt, és akkor keresték meg Andrei Zincăt, hogy vállalná-e a rendezést. Emlékszem, Andrei rengeteget mesélt az olvasmányélményeiről, a kuláküldözésről, az ötvenes évek történelmi eseményeiről, és azt mondta, hogy ha már megcsináljuk a filmet, akkor autentikusan kell ábrázolni a helyzetet, amikor is az emberek úgy kerültek oda, úgy váltak családdá, hogy azelőtt nem is ismerték egymást. Voltak közöttük szászok, magyarok, románok – ezért fontos volt neki, hogy minél több nemzetiségű legyen a szereposztás is.
– Amikor megtudtad, mi a film témája és mi lesz a szereped, az hogy érintett? Tudtál ezzel a szereppel azonosulni, vagy esetleg tartottál tőle?
Azonnal eszembe jutott az egyik családi barátunk, aki deportáltként nőtt fel, és emlékszem, hogy gyerekkoromban rengeteg történetet hallottam a Vaskapunál megélt dolgokról, szörnyűségekről, de olyan más ismerőseim is vannak, akik a Bărăganban születtek, ott nőttek fel. Emlékszem, amikor készültem a szerepre, sokat olvastam egy önéletrajzi könyvet egy deportált családról, de a személyes ismerőseimmel is sokat beszélgettünk az általuk átélt eseményekről. Egyre inkább kezdett érdekelni a téma, már csak azért is, mert Erdővidéken nőttem fel, ahonnan sok kuláknak kikiáltott embert, családot vittek el annak idején. Ez a háttér, ezek az átélt történetek mozgattak, amikor elvállaltam ezt a szerepet. Megpróbáltam minél személyesebbé tenni a filmbeli Ferencz Ágnes történetét. A nagyapám szintén fogoly volt Szibériában, és írt naplót az ottani életéről. Az ő történeteiből fűztem össze a magam történetét. Édesanyámat Ágnesnek hívják, a dédnagyanyám családneve neve Ferencz volt, és így, ezekből a mozaikokból raktam össze a filmbeli Ferencz Ágnest. Mivel az eredeti műben a szereplő neve Mîțoasa, innen jön a macska a filmben, aki mindig velem volt, és akivel jó kis párost alkottunk (nevet). De van ennek az egésznek egy másik oldala is: amikor megtudtam, hogy ki a rendező, és kik lesznek a kollégák, biztos voltam benne, hogy ezt a szerepet meg akarom csinálni. Nagyon örültem, hogy végre nem valami bombasztikus szerelmi történetben játszom a sztereotipizált vonzó, dekoratív nő karakterét, hogy végre volt lehetőségem teljesen más, életszerű helyzetet eljátszani, amihez a szívem is sokkal inkább húz, mint az előbb említett szerepekhez. Főleg fiatalabb koromban, úgy tíz évvel ezelőtt, dühöngtem, amikor én nem játszhattam parasztasszonyt. Úgyhogy nagyon örülök, hogy ebben a filmben kaptam egy olyan lehetőséget, hogy egy életszagú, hús-vér karaktert mutathattam meg.
– Az Ana Blandiana-elbeszéléshez képest hogyan változtak a filmbeli karakterek?
Ha jól tudom, a szász karakter benne van az elbeszélésben, magyar karakter viszont biztosan nem volt. Az egyik román szereplőt alakították át, így került bele a magyar. Nem öncélúan persze, hanem pontosan azért, hogy történelmileg minél hitelesebb legyen, minél jobban tükrözze a valóságot, hogy szász, magyar, román egy sorsban osztozott az elhurcoltatásokban.
– Milyen volt román stábbal dolgozni?
Korábban már forgattam Bukarestben, az első alkalom volt inkább „nagy sokk”, most már tudtam, hogy körülbelül mire számíthatok. Az a tapasztalatom, hogy a román színészek nagyon szeretnek magyar színészekkel dolgozni, engem különösen nagy szeretet vett körül az egész forgatás alatt. Lehet, hogy mindez egyéni tapasztalat, nem merek általánosítani, de én Bukarestben sokkal ünnepeltebb voltam minden egyes projekt alkalmával, mint bárhol máshol. Nyilván idegen nyelven játszani nem ugyanaz, mint magyarul, de az ember megszokja egy idő után ezt a közeget, főleg, ha egy-egy szerep is alátámasztja, hogy az adott figurának miért van akcentusa, ez már nem zavaró. Voltak éles helyzetek, mivel a forgatókönyv a forgatás alatt íródott, és improvizáltunk is, voltak olyan szövegek, amiket 5 perccel a jelenet felvétele előtt kaptunk kézhez, előfordultak olyan helyzetek, amikor az izgalomtól nem jött ki úgy a hang, ahogy kellett. Ilyenkor türelemmel, két-három nekifutásra sikerült. Ez a film ugyanakkor nagyon az akciókra, a történésekre, a közeli gesztusok kifejezőerejére helyezi a hangsúlyt, a nonverbalitás itt, ezekben a helyzetekben többet mond a szavaknál. Nagy egyéni szabadságot is kaptunk – kevés forgatáson történik meg az, hogy a színész hoz ötleteket, hogyan kellene ezt és ezt a helyzetet megoldani. Jó tanulási lehetőség is volt mindez, főleg az idősebbektől tanultam sokat, de a fiatalabb kollégáktól is. Nagyon megtaláltam ebben magam, egy bátor munkafolyamat volt. Azt még fontosnak tartom elmondani, hogy Ana Blandiana férje, Romulus Rusan, a film történelmi tanácsadója, valamint a film producere, Călin Papura már meghaltak, a premiert sem érhették meg. A producer még csak a film végleges változatát sem láthatta. Călin Papura úgy marad meg az emlékezetemben, mint akinek az volt a szenvedélye, hogy ezt a filmet elkészítse, már a nyolcvanas években megvette a jogokat a regényhez. Sajnos, ennek a csodálatos élménynek, hogy a csillagos ég alatt nézhettük meg Kolozsváron, nem lehettek részesei. Fontos, hogy emlékezzünk, mindkettőjükre: nagyszerű emberek voltak, akik nélkül a film nem vagy nem így született volna meg.
– A film a szabadság határaira kérdez rá. A filmbeli karakter hozzáadott valami pluszt a saját szabadságképedhez? Mit jelent számodra a szabadság?
Ma, amikor a szabadságról annyi kételyünk van, amikor annyira problematikus a szabadság megélése, és a szabadság korlátozása a központi téma mindenütt, akkor egy olyan film, amely a szabadságról tesz fel kérdéseket, felbecsülhetetlen értékű. Különösen most, a jelenlegi helyzetben képes nagyot szólni. Sokat gondolkodom a szabadságról a privát életemben is, mert az ember sokszor érzi úgy, hogy a szabadságában korlátozzák. Ebből és sok más okból kifolyólag is úgy érzem, hogy számomra a szabadság a legfontosabb érték. Például nem tudom elképzelni magam bármilyen intézmény korlátai között. Ha nem vagyok szabad, nem élek egészen. Ha nem élek teljesen, akkor csak teljesítek. Ez viszont frusztráló. Amellett, hogy nagyon jó teljesítő vagyok, megcsinálok mindent, amit kell, de ha csak az elvárást érzem, nem vagyok oldott. Az elvárások megbénítanak.
– Jelenleg min dolgozol?
Egy dokumentumfilmet rendezek Dél-Afrikában, amit 2018-ban kezdtem el, és még mindig tart a forgatás. Most a prioritás az életemben, hogy ezt a filmet befejezzem. Azért is, mert ez a film teljes embert igényel, bár a jelenlegi járványügyi viszonyok akadályoznak, de szeretnék másfél éven belül pontot tenni a végére. Ez a film egy meditáció arról, hogy valójában mi a nő. Két olyan nőt követek a filmben – egyikük atléta, másikuk szépségkirálynő –, akik fiatalon, 18 és 21 éves korukban tudták meg, hogy genetikailag férfiak, azaz XY kromoszómájuk van. Egyik férfiasan néz ki, másik nagyon is nőiesen, és úgy gondolom, ez a két élethelyzet, ez a két sors éles kérdésfelvetése annak, hogy mitől nő a nő és mitől férfi a férfi. Szenvedélyesen dolgozom ezen a projekten, mert mind a téma, mind a két szereplő nagyon érdekes és izgalmas.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 15-i számában.)
"A vágyak miatt fordultam a gyerekkor felé. Egy másik dolog viszont, ami nincs helyén kezelve a gyerekkorral kapcsolatban, hogy sokakban él a gyerekkor iránti nosztalgia. Ilyen például, amikor azt halljuk, hogy „azok a régi szép idők”, a gondtalan gyerekkor. Pedig a gyerekkor talán pont annyira félelmetes világ, mint a felnőttkor, mégis nagyobb téttel bír, mert a gyereknek számít a becsülete, a szava, és van mit elveszítsen. Ezt a tisztaságot szép lassan elveszti többek között a nemi érés okán. Utána pedig jönnek a rossz döntések, amivel felér végül a felnőttkorba."
"Amióta elköltöztem Budapestről, sokkal nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. Úgy gondolom, másképpen nem is működne az itteni élet, mint hogy az ember hozzálassul környezetéhez. A túrák, a természet, a közösség, valamint az a csönd, amely átjárja otthonunkat, egészen más léptékű, mint az élet Budapesten. Nem mondom, hogy ez jobb vagy rosszabb. Egyszerűen csak teljesen más."
Állítólag akkoriban, a kilencszázas évek elején a legszebb zentai hölgy Berzenczey Domokos felesége volt, aki nagyon szépen énekelt. Szűcs Lajosné a polgári lányiskola igazgatónője, Endreiné pedig a lánynevelő intézet tulajdonosa volt. Ezek a hölgyek mind gazdag férfiak feleségei voltak, ők vettek részt a jótékonyságban.
H. Nagy Péter saját elmondása szerint nem tud a naplóírással azonosulni, mégis valami hasonló került ki a kezéből a Karanténkultúra és járványvilág című mű kiadásával. Vajon hogyan hat a vírus az irodalomra? Erre és még sok más kérdésre válaszolt nekünk H. Nagy Péter irodalomtörténész, egyetemi oktató.
Meggyőződésem, hogy gyerekeknek nehezebb írni, mint felnőtteknek. Talán közhely, de a gyermekek igényesebb olvasók, ők még a lelkükkel és a szívükkel is látnak. Bármilyen fércmunkát nem fogadnak el, nem szeretik meg, nem érzik sajátjuknak. Így a költő nem hajolhat le a gyermekhez, rossz felnőttként nem gügyöghet, nem selypeghet neki, hanem át kell, hogy változzon, és a gyermeki képzelet lobogó színeiben kell láttatnia a témáját, mondandóját. Csak az képes erre, akiben magában is épségben maradt meg a gyermek.
L. Takács Bálint nem sokat teketóriázik. Megfogja a valóság keserű, íztelen termékét, belevágja egy befőttesüvegbe, hozzáad egy kis fekete humort, cukrozott álmot, velős társadalomkritikát végül ezt az egészet egy kis titkos létesszenciával megbolondítva olyan elképesztő agymenés-koktélt kever, hogy az olvasó csak pislog bambán.
Kozma Attiláról sokaknak a székely humor jut eszébe. Akár a színházban, akár az önálló produkcióiban, akár a reklámokban látom, akár a különböző lapokban közölt írásait olvasom, sziporkázóan szellemes. Ez az ő világa, ezt szeretjük benne.
Gyermekkoromban kissé megdöbbenve figyeltem a mohácsi busójárást, amint ijesztő maszkokat viselő emberek vonulnak fel a tavaszváró és téltemető ünnepen. A mohácsi busójárás 2012 óta hungarikumnak számít, köszönhetően a hagyományokat megőrző maszkfaragóknak és jelmezkészítőknek. Baráth Gábor az egyik legismertebb maszkfaragó, aki munkásságával méltán érdemelte ki, hogy 2011-ben a Magyar Nemzeti Bank által kibocsátott emlékérmén az általa készített maszk, valamint ő maga szerepel busójelmezben. Értékrendje középpontjában a környezettudatosság áll.
A női test biztonsága Bánkövi Dorottya első verseskötete, melyben kirajzolódik a nagybetűs nő. Ott szúr, karmol, harap, ahol addig lágyan simogatott, finoman csókolt, majd, mint aki kegyetlen tettétől megretten, szempilláját ártatlanul megrebbenti és elszökdécsel.
Írónk tehát világéletében magányosan járta útját – a Fekete szél nemzedékéhez még nem, az iródiások Próbaútjához pedig már nem tudott csatlakozni, s magányosan az irodalomban nagyon nehéz. Volt idő, amikor úgy látszott: Nagy Miklósnak – mert ez volt a családneve – van, sőt nagy ereje van. De mint ahogy minden ember és minden érték törékeny és sérülékeny, az volt ő is, s mi talán nem figyeltünk erre (rá) eléggé. Neki pedig tizenhat éve már, hogy eddigi utolsó könyve megjelent (addig, huszonkét év alatt tizenkettő).