Pázmány Péter (ismeretlen festő műve, olaj, 142,5 × 94 cm, Magyar Nemzeti Múzeum) – Forrás: Wikimedia Commons
A cím mellett Laczkó Géza gondolatait is kölcsönzöm: Pázmány manapság nagyjaink pantheonjába tartozik, azonban hogy miért van ott, nem tudjuk. Annyit tudunk, hogy nagy ellenreformátor volt, államférfi, és remek szónok. De miben is rejlett Pázmány Péter különlegessége?
1570. október 4-én született Nagyváradon. Tizenkét évesen elvesztette édesanyját, mostohája ismertette meg a katolikus tanokkal. A kolozsvári jezsuita gimnázium diákja lett, azonban Báthory István halála után kiutasították a fejedelemségből a rend tagjait a rekatolizáció előkészítése miatt. Pázmány – és kilenc társa – lehetőséget kapott, hogy Európában tanulhasson. 1588-tól Krakkóban, bölcseletet Bécsben, teológiát pedig Rómában tanult. 1598-tól Grazban kezdetet tanítani, három évvel később Vágsellyére küldték, hogy prédikátor legyen. Kassán és Nyitra vármegyében dolgozott, jelentős sikereket ért el, hatására több nemesi család is rekatolizált. 1603-tól megint Grazban oktatott, majd 1607-ben ismét Magyarországra küldték, ezúttal Esztergomba. 1608-ban az országgyűlésben szónoklatában ellenezte a bécsi béke egyik pontját, ami elvette volna a birtokszerzési jogot a jezsuitáktól, majd rábírta az érseket, hogy Nagyszombatban zsinatot tartson 1611-ben. 1616-ban kinevezték préposttá, három évvel később pedig Nagyszombatban nevelőintézetet és papneveldét alapított, 1623-ban pedig még egyet Bécsben, a máig működő Pázmáneumot. 1629-ben bíboros lett, majd 1635-ben egyetemet alapított Nagyszombatban, melynek jogutódjai az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem. 1637. március 19-én halt meg Pozsonyban.
Élete természetesen ennél gazdagabb volt, de ahhoz, hogy lássuk, miért is tartozik nagyjaink közé, munkásságának két elkülöníthetetlen rétegét kell megismernünk: a teológus-hitvitázót és az irodalmárt.
Ahhoz, hogy Pázmány Péter az ellenreformáció magyarországi vezéralakja legyen, elsősorban jezsuitának kellett lennie. A Jézus Társaságába tartozók önmagukra Krisztus katonáiként tekintettek, gyakran a cél szentesíti az eszköz elvét követték, és általában – más országokban is – ők irányították az ellenreformációt. A társaság egyik nagy fegyverténye volt, hogy sikeresen győzte meg az uralkodókat. III. János portugál király halálos ágyához 1557-ben jezsuita gyóntatót kért, egy-két évtizeden belül pedig minden magára valamit adó katolikus király követte a példáját, mondhatjuk, engedett a divatnak. A jezsuiták harcossága nem korlátozódott tollra és papírra, állítólag részt vettek a Szent Bertalan-éjt megelőző feszültség szításában, összeállították a hívők számára a tiltott könyvek indexét és vezették az inkvizítori könyvcenzúrát is.
Pázmány azonban egyáltalán nem volt durva, okosan érvelt, és visszatérített harminc főnemesi családot a reformációból. Miben rejlik a jelentősége mint író és ellenreformátor? Nem volt könnyű helyzetben semelyik prédikátor a 17. században. Az írni-olvasni tudás nem terjedt el, a hitvitázó így nehéz helyzetben volt, ha akadémikus nyelven vagy teológiai szövegeket szó szerint idézve akarta megszólítani a már áttért lakosságot. Mert a lakosság nagy része áttért. A jelenség magyarázata az lehet, hogy akkoriban minden rosszért a kiüresedett (vagy annak tartott) egyházat okolták, így borítékolható volt, hogy ha megváltozik Isten földi helytartójának személye, ezzel együtt pedig a struktúra is visszatér az alapokhoz, akkor minden probléma megoldódik.
Pázmány első hitvitázó munkája 1603-ban jelent meg feleletként Magyari István szavaira, aki szerint a magyarság hanyatlását annak bűnei okozzák, és ezek között elöl jár a római katolikus egyház követése.
Egy hittérítőnek akkoriban egyrészt értenie kellett az emberek nyelvén, másrészt pedig komoly bibliai tudást kellett felhalmoznia, és a tudást le is kellett fordítani a nép nyelvére. Pázmány egy helyen így írja le Krisztus szenvedését: „Sok óráig tartott a kereszt kínnya: melyben az inak megvonódtak; egy íz helyén nem maradott, a csontok forgói egymásból kiestek; minden tagok csigára vonattak... Fejét a töviskoszorúnak hegyessége általszaggalta, orcáját a sok arculverések megkékítették, haját és szakállát kitépték, hátát keserves ostorozásokkal megnyúzták, szent vállát a nehéz kereszt viselésével sebbé tették.”
A Károli-féle bibliafordítás így ír: „És mikor megköpdösék őt, elvevék a nádszálat, és a fejéhez verdesik vala. És miután megcsúfolták, levevék róla a palástot és az ő maga ruháiba öltözteték; és elvivék, hogy megfeszítsék őt. Kifelé menve pedig találkozának egy czirénei emberrel, a kit Simonnak hívnak vala; ezt kényszeríték, hogy vigye az ő keresztjét. És mikor eljutának arra a helyre, a melyet Golgothának, azaz koponya helyének neveznek, Méreggel megelegyített eczetet adának néki inni; és megízlelvén, nem akara inni.Minek utána pedig megfeszíték őt, eloszták az ő ruháit, sorsot vetvén; hogy beteljék a próféta mondása: Megosztozának az én ruháimon, és az én köntösömre sorsot vetének. És leülvén, ott őrzik vala őt.”
Pázmány esetében bőven a nyelvújítás előtt járunk. Tisztelői szeretik hangoztatni, hogy ő maga végezte el a nyelvújítást, ám nem steril módon, eldöntve azt, hanem addig alakítgatta a szavakat, míg meg nem lett az a kifejezés, amit keresett. Az éhes hasat ugató bendőnek, Luther Mártont Lator Mártonnak, a racionalizmust pedig dib-dáb agyaskodásnak hívta. Retorikát az egyik leghíresebb jezsuita rétor, Cyprian Soarez könyvéből tanult. Prédikációit, iratait mindig a bevezetéssel kezdi, általában metaforákat használ. Sík Sándor írta róla 1934-ben: „a bevezetés művészete Pázmány egyik fő ereje.” Írásaiban sokat idéz a Bibliából és antik gondolkodóktól is, egyházi és világi példákkal színesíti beszédét – ahogy azt az idézett szövegekből is látjuk. Pázmány a humanista hagyományra épít: átemel az ókori szövegekből, a középkori skolasztikából – egyértelműen Aquinói Szent Tamásra támaszkodik. Pázmány világnézete, ami írásaiból is kitűnik a hasznosság mint lelki épülés köré épül. Nála az élet mozgatórugója a jócselekedet, amivel minden átalakítható és mozgatható.
Pázmány Péter címere misemondó ruháján, az esztergomi főegyház kincstárában. Az eredetiről rajzolta Mühlbeck Károly – Forrás: Wikipédia
Hogy mai szemmel számít-e, hogy meggyőzte az áttérőket, a nemesi családokat? Ha nemmel válaszolunk, akkor is Pázmány egyik nagy erénye, hogy bőven a nyelvújítás előtt képes volt úgy írni, hogy manapság is olvasható, élvezhető és szórakoztató legyen. Nem vádolható eufemizmushasználattal sem, „Nézzed, mennyi büdös ganéj, takony, nyál, vizellet takaroszik testünkből! mennyi szenny, serke, tetű származik ebből... Mint a koporsó, kívül szépnek látszik a test, de belül büdös rútsággal teljes... Semmi gonosz hóhérok úgy nem vallatnak, mint kínozzák a testet magából származott nyavalyái. Az orvos-doktorok több betegséget találtak az emberi testben, hogysem napot az esztendőben.” A cél szent persze, emlékeztetni kellett (és kell is) az embereket az évenként egyszer, hamvazószerdakor elhangzó igazságra.
Pázmány szövegei nem tökéletesek. Mivel anyanyelvi szinten beszélt latinul, és a latin passzusokat fejben fordította, szövegeiben maradtak latinizmusok. Műveivel maradandót alkotott, azonban hagyományát nem lehetett továbbvinni. Azzal, hogy megtörtént a nyelvújítás, a pázmányi leleményre sem volt többé szükség.
„És mikor szemeid elfordúlnak, dobog mellyed, rekedez röhögő torkod, fogaid megfeketednek, orrod megvékonyodik, vak szemed béesik; eljő maga a halál és erővel kiviszi testedből a lelket... Akiket semmire böcsülöttél, azok járnak hasadon.”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 3-i számában.)
