Leczo Bence: „Fölvállaljuk, amiben hiszünk, még ha ezért nap mint nap küzdenünk is kell” – interjú Mikulás Ferenccel

– A tavalyi évtől az állam már nem tulajdonos a Kecskemétfilm Kft.-ben, ön viszont lassan ötven éve vezeti a stúdiót, amely sorra alkotja sikerfilmjeit. Hogyan tartható fenn ennyi ideig ez a fajta fejlődés?

– A hetvenes évek elején a nulláról indultunk. A kezdő csapatot az ország különböző részeiből hívtam össze, itt telepedtek le, itt nősültek meg, itt mentek férjhez, gyerekeik születtek, lakást szereztem nekik, emiatt természetes, hogy a magunkénak éreztük a stúdiót a kollégáimmal együtt. A rendszerváltozás után az állami vagyonrész nagy százalékát megvásároltuk, illetve a megye maradt még egy bizonyos százalékban tulajdonosként, ami később állami tulajdonba került, ezt vettük meg legutóbb.

– A szétválás után tovább működött a Pannónia Filmstúdió, és csak a kilencvenes években szűnt meg. Milyen volt a hangulat, amikor bejelentették, hogy a Kecskemétfilm függetlenként folytatja?

– A Pannónia leszálló ágba került, az állam ugyanis ritkán adott megbízásokat, a saját dolgainkat, filmötleteinket kezdtük el megvalósítani. Az volt a célom a kezdetektől, hogy Kecskeméten egy önálló szellemi műhelyt hozzunk létre, ezért hívtam ide neves művészeket, emiatt függetlenítettük magunkat a Pannóniától produkciók tekintetében, a források terén azonban rövid pórázon voltunk. A szellemi függetlenséget legjobban az jelzi, hogy a sorozataink – Magyar népmesék, Mesék Mátyás királyról, Mondák a magyar történelemből – mind saját kezdeményezéseink voltak. Amikor látszott, hogy a Pannónia nem úgy működik, ahogyan korábban, bejelentettük, hogy függetlenedünk. Először állami vállalat lettünk, de a privatizáció során megvásároltuk az állami vagyonrész nagy százalékát. Nem én, nem a menedzsment, hanem harmincöt kollégámmal közösen. Elég ritkán történt ilyesmi, a herendi porcelángyárnál oldották meg hasonlóan, ezzel együtt ők is a mai napig hatékonyan működnek. Kár, hogy a magyar gazdaságban nem volt több ilyen, akkor talán másképpen néznénk ki.

– Mennyire biztosított az utánpótlás a rajzfilmgyártás terén?

– Magyarországon ma két egyetem van, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) és a Metropolitan Egyetem, ahol animációs rendezőket képeznek, de animátorokat nem, pedig ez az egyik legfontosabb szakma a területünkön. A rajzfilmes animátornak biztos rajzkészséggel, színészi adottsággal, ritmusérzékkel és fantáziával kell rendelkeznie. Kecskeméten szeretnénk beindítani az animátorképzést, emellett pedig egy animációs múzeumot is létrehozni, mindkettőnek folyamatban az előkészítése. Egy interaktív gyűjteményt képzeltünk el, ahol a látogatók készíthetnek is animációs filmeket, amelyeket aztán akár magukkal is vihetnek. Jelenleg több mint ötezer látogató érkezik a stúdióba évente anélkül, hogy bárhol is reklámoznánk ezt a lehetőséget. Negyvenkilenc év alatt sok film készült a stúdióban. Ma már azok a szülők és pedagógusok hozzák el gyerekeiket és a tanítványaikat, akik annak idején látták a népmesesorozatot, így idegenforgalmi vonzata is van a stúdiónak. Az animátorképzés „első fázisa” már működik a városban, elérhető egy animációs workshop gyerekeknek a Pagony Könyvesboltban. A MOME egyik tehetséges hallgatójának pedig havi ösztöndíjat biztosítunk, ő a rendezői utánpótlás reménysége.

– Az animációs filmeken látszik, hogy értékeket közvetítenek, legyen szó a Magyar népmesékről, a Toldiról, a Cigánymesékről vagy a Vízipók-csodapókról. Melyek azok az értékek, amelyeket mindenképpen közvetíteni szeretnének?

– Az értékválasztásnál el kell döntenünk, hogy az adott téma alkalmas-e animációs filmre, vagy sem. Azok az igazán jó animációs filmek, amelyek egyfajta interakcióra késztetik a nézőket, a vizuális megfogalmazás egy absztrakció, nem a naturális valóság, így a néző egy aha-élményben részesül, meg kell fejtenie a látottakat, dekódol, a személyiségén keresztül is megszűri a filmet. S a legfontosabb szempontunk az, hogy az örökségül kapott értékek, amelyek nemzeti kulturális kincseink, ezzel a különleges filmes alkotói eszközzel, az animációval megjelenhessenek egy új dimenzióban. Legújabb terveink között szerepel az Árpád-házi szentek életét bemutató sorozat, a Magyar népmesék száz epizódjának elkészülte után pedig cigány meséket is megfilmesítünk – Horváth Mária kolléganőm javaslatára. Ezekkel a mesékkel az a szándék vezérelt bennünket, hogy a roma társadalomnak szeretnénk a saját értékeiket bemutatni, illetve a többségi társadalom számára a befogadást, az elfogadást megkönnyíteni. A Magyar népmesék sorozatot (és az összes filmünket) feltettük a YouTube-ra, nem is sejtettük, hogy mekkora nézettséget fog elérni: száztízmillió megtekintésük van százhetven országból. Többen írták, hogy egy szót sem értenek belőle, de nagyon tetszenek nekik az epizódok. Az angol szinkront a Magyar Nemzeti Bank segítségével készíttettük el, a népszerűségük pedig tovább nőtt, érdekes módon a magyarlakta területeken kívül elsősorban a Távol-Keleten, az Egyesült Államokban, a Fülöp-szigeteken és Indiában a legnézettebbek. A munkánkkal a magyar kultúrát is közvetítjük. Sok magyar származású ember jelezte, mennyire örül annak, hogy végre találkoztak az elődjeik nemzeti kultúrájával, hagyományaival. Nagyon kedves vélemények érkeztek, és havonta kétmillióval emelkedik a nézők száma.

– A Kecskeméti Animációs Filmfesztiválra (KAFF) nagyon sok külföldi művész érkezik, sok külföldi filmet mutatnak be, és a Kecskemétfilm alkotásait is több esetben szinkronizálták. Minek köszönhető ez a nagy nemzetközi háló?

– A KAFF létrehozásában az vezérelt, hogy lássuk, mi történik a világ animációsfilm-művészetének trendjeiben, és megmutassuk a szakmának és a nézőközönségnek, hogy milyen filmek készülnek Magyarországon. Mindig a kényszerhelyzetek tesznek kreatívvá. Fontosnak tartom, hogy egy vidéki magyar városban a világ animációsfilm-művészetének színe-java jelenjen meg kétévenként. Az itt született nemzetközi szakmai kapcsolatok sok területen nyújtottak segítséget az évek folyamán.

– A saját filmeken kívül a Kecskemétfilm közreműködik külföldi alkotásokban is, melyek közül több nagy sikert ért el. Mi ilyenkor a stúdió feladata?

– Változó. Egyszer ír megrendelésre készítettünk egy egész estés filmet, mert a rendező látta a Magyar népmeséket, és a kellsi kódex ábrázolásait hasonló módon képzelte el a filmben. A forgatókönyvet, figuraterveket ők készítették, nálunk pedig a rajzolás és a kifestés történt. Az írek aztán ajánlottak bennünket a spanyoloknak, a Chico és Rita produkcióba dolgoztunk be, majd a párizsi Prima Linea stúdió keresett meg a Loulou és a hihetetlen titok című filmmel. Ebben a kifestést és a kompozitálást végeztük, majd következett a Vörös teknős Michaël Dudok de Wit Oscar-díjas filmrendezővel, akivel jó barátságot sikerült kialakítani. Tavaly Teheránban voltunk együtt zsűrizni, és részt vett a KAFF-on is. Legutóbb pedig a Medveinvázió Szicíliában című filmnél vállaltunk bérmunkát, ez tavaly ősszel került a mozikba. A Vörös teknőst, a Chicót és a Kells titkát Oscarra is jelölték. A napokban három stúdió is keresett bennünket európai országokból, hogy a következő egész estés filmjükben szeretnének velünk együtt dolgozni. Általánosságban elmondható, hogy nagyon jól kiegészítik egymást a tevékenységeink: a szerzői rövidfilmek, a televíziós sorozatok, az egész estés filmek.

– Hol tart a magyar rajzfilmgyártás?

– Mikor létrejött a Magyar Mozgókép Közalapítvány, teljesen partvonalra szorult az animáció, és ez a helyzet szinte a mai napig fennáll. Ezért kell külföldi munkákat keresnünk. Évek óta a pályázati lehetőségekkel évente összesen annyi pénz áll rendelkezésre animációs filmek elkészítésére, mint egy egész estés játékfilmre. Ha egy játékfilmes producer megkap egy összeget, elmegy egy filmstúdióba, leforgatja a filmet, nem neki kell megteremtenie az infrastruktúrát. Nekünk mindent magunknak kell biztosítani, az épületet fönntartani, megvenni a gépeket, szoftvereket, ezeket persze folyamatosan frissíteni kell, szakembereket betanítani. Ezeket az összegeket nem is tudjuk elszámolni a pályázatoknál. A filmstúdió fogalma a mozgóképtörvényben nem is létezik. Negyvenkilenc éve úgy működik a stúdiónk, hogy a törvény szerint nem létezünk. Minden produkciónál, amire az államtól kapunk támogatást, a kapott összeg 0,5 százalékát kell kifizetni filmszakmai képzési hozzájárulásra, amit a játékfilmesek a bérmunkáknál a kisegítő személyzet képzésére fordítanak. Ez az összeg nem fordítható animátorképzésre. Remélem, megváltozik ez a méltatlan helyzet, az új Nemzeti Filmintézet vezetőjét, Káel Csabát próbáltam tájékoztatni erről. Jelenleg meghirdetnek egy pályázatot, és mindenki hármat nyújthat be. Egy producer is meg mi is, mint egy stúdió, ahol kilenc rendező van.

 – Az 1956-os tevékenységei miatt partvonalra került, mégis ez a sors vezette az animációs filmek felé.

– 1940-ben születtem, Dunapatajon éltem át a Rákosi-rendszert, a beszolgáltatást. Anyám a községházán könyvelőként dolgozott, közvetlenül látta, mi történik. Jöttek haza a hadifoglyok Oroszországból, mondták, hogy ott mi van, kolhozosítanak. Dunapataj parasztpolgár falu volt, nagyon élt a Kossuth-kultusz, itt avattak az országban másodikként szobrot az emlékére, halálának évében. Voltak polgári körök, két úri kaszinó, a Tanácsköztársaság idején pedig 63 embert akasztottak fel és lőttek agyon itt az ellenállás megtorlásaként. Az ember magába szívta akár így, akár olvasmányélményei által a szabadságvágyat. Amikor a kunszentmiklósi forradalmi bizottság vezetője bejött a kollégiumba, és kért egy fiatalembert, aki el tudná szavalni a Nemzeti dalt, a kollégium igazgatója engem javasolt. Kimentem, elmondtam, a tömeg kórusban harsogta a refrént, aztán földobtak a levegőbe, féltem is, hogy leejtenek. Aztán egy barátommal felmentünk Budapestre, mindenféle anyagot összegyűjtöttünk, szórólapokat, újságokat, hogy ezeket majd terjesztjük. Láttam a szétlőtt Budapestet. Mikor leverték a forradalmat, jött a Márciusban Újrakezdjük, vagyis a MUK szlogen, és ehhez mérten próbáltam én is szervezkedni nemcsak a gimnáziumban, de egész Kunszentmiklóson is. A község párttitkára tudomást szerzett róla, eltávolítottak a gimnáziumból, és a faluból is kitiltottak. Kalocsán fejeztem be a tanulmányaimat. Dolgoznom kellett, földmérők mellett segédmunkásként dolgoztam, közben többször jelentkeztem az egyetemre, de nem vettek fel. Aztán elvittek katonának Békéscsabára, majd Nyíregyházán találtam magam, annál az alakulatnál, ahova a megbízhatatlan embereket sorozták be. Itt találkoztam Wekerle Sándor unokájával, aki tudta, hogy Kecskeméten van a Bács Megyei Filmstúdió, és ha engem érdekel a film, akkor érdemes lenne megkeresni őket. Ott tudtam meg, hogy a Pannónia egy vidéki műtermet akar létrehozni. Jelentkeztem az igazgatónál, aki meghallgatott, és egy éven keresztül különböző feladatokat adott, végül pedig ’56-os múltam ellenére kinevezett műteremvezetőnek.

– Ezek után pedig a Disney-nek is nemet mondtak.

– Mikor a rendszerváltáskor elváltunk a Pannóniától, a korai kapitalizmusszerű időszak következett. Először egy kockázatitőke-befektető keresett meg Amerikából, egy éven át járt a nyakamra, hogy szeretne befektetni a stúdióba, és nyilvánvaló volt, hogy egy idő után nyereséggel szeretné majd kivenni a tőkét, és nem érdekli, mivel foglalkozunk. Erre nemet mondtam, ezután pedig megkeresett a Disney párizsi stúdiója. Akkor megint el kellett döntenünk, hogy a saját dolgainkkal foglalkozunk-e, tehát egy szellemi műhely akarunk-e lenni, vagy bérmunkásként közreműködünk a Disney egész estés filmjeiben. Ekkor kollégáimmal úgy határoztunk, hogy a nehezebb utat választjuk. Gazdasági társaság vagyunk, a minél nagyobb nyereség elérése lenne a racionális cél. Ha csak külföldi bérmunkákat vállalnánk, azzal jóval többet keresnénk. Ezzel szemben viszont nálunk a nemzeti filmgyártás műhelye alakult ki. Fölvállaljuk, amiben hiszünk, még ha ezért nap mint nap küzdenünk is kell. A népmesesorozatot úgy tudtuk befejezni, hogy magántőkét vontunk be. Szerencsére mindig akadnak támogatóink, akik felmérik és értékelik törekvéseinket. Ilyen a Magyar Művészeti Akadémia, az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Magyar Nemzeti Bank is. A nyereséget és a többi bevételünk nagy részét folyamatosan visszaforgatjuk a készülő filmjeink gyártásába. Ezt akár osztalékként is szétoszthatnánk a tulajdonosok között. Komoly erkölcsi visszajelzés: az EMMI minden magyar óvodába megvásárolta a Magyar népmesék száz epizódját tartalmazó DVD-gyűjteményt, a sorozatból készült könyvet pedig Kecskeméten minden újszülött megkapja az önkormányzat ajándékaként. A kecskeméti megyei kórház falai a gyermek- és csecsemőosztályon a Vízipókkal meg népmesék figuráival vannak dekorálva, az igazgató szerint a gyerekeknek annyira tetszik, hogy nem is akarnak hazamenni. Már tervezik, hogy tíz másik – egy fővárosi, kilenc vidéki – kórházat hasonlóképpen díszítenek majd. Nemrégen voltam az Országos Kardiológiai Intézet gyerekszívsebészetén, ott is szeretnék, hogy hasonlót csináljunk. A stúdió mellett van egy népmesejátszótér is, Kő Boldizsár munkája – ebből is látszik, hogy túlmutat önmagán a stúdió munkássága.

– Melyik a legkedvesebb karaktere?

– Leo és Fred sorozatunk egy oroszlán és egy idomár barátságáról szól. Egyetlen szó hangzik el huszonhat epizódban egyszer, annyi hogy: Leo! Párbeszéd és narrátor nélküli, de ami történik, az egyértelmű. Pont a metakommunikáció, a mozgás, a testbeszéd, a személyes tér alapján lesz egyértelmű, a néző fejti meg a történéseket ezek dekódolásával. Számomra ezek az igazi animációs filmek, amelyek erős vizualitásukkal juttatják el üzeneteiket. Ez sajátos, a műfaj formanyelvéhez ez igazodik a legjobban.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. március 21-i számában.)