Gróf Esterházy János 1901. március 14-én született Nyitraújlakon. Főnemesi családból származott, ötezer holdnyi birtokuk volt. Iskoláit Budapesten végezte, kereskedelmi akadémiára járt, majd megmaradt földjein gazdálkodott – a trianoni békét követő csehszlovák földreformnak „hála” ugyanis a család birtokainak kilenctizedét elveszítette. Rögtön az országvesztés után kezdte közéleti tevékenységét, fellépett a magyarok elnyomásáért is küzdő csehszlovákizmus ellen.
1932-ben lett az Országos Keresztényszocialista Párt (OKSZP) elnöke. Követelte az önrendelkezést, Szlovenszkó és Ruszinszkó (a szlovák és ruszin országrész) autonómiáját, nemzeti, vallási és kulturális téren pedig előrelépéseket sürgetett. 1935-ben Kassa és környéke parlamenti képviselőjeként bekerült a csehszlovák parlamentbe. „Akaratunk ellenére odacsatoltak Csehszlovákiához, követeljük, hogy a csehszlovák kormány teljes körben tisztelje a mi kisebbségi, nyelvi, kulturális és gazdasági jogainkat” – mondta első parlamenti beszédében, emellett pedig Szlovákia autonómiájáért továbbra is kiállt. Ugyanebben az évben a magyar pártok Edvard Benešre adták voksukat a parlamentben, ezzel pedig az elnöki székbe segítették a később dekrétumairól elhíresült szovjetbarát politikust. Beneš egyébként megígérte a magyar pártoknak, hogy képviselni és támogatni fogja beadványaikat, azonban nem tartotta be a szavát. Érdekesség, hogy egy évtizeddel később, amikor az Esterházy-birtokot államosították, a csehszlovák hatóságok mindent felforgattak, és az ottlakóktól egy papír után érdeklődtek, amin Beneš szavatolja a nemzetiségi jogokat (habár ez csak egy levél volt, nem hivatalos dokumentum), azonban legnagyobb bánatukra nem találták meg. Valószínűleg azért nem, mert előttük már a szovjet katonák is kirabolták a birtokot.
1936-ban egyesült a két magyar formáció, az OKSZP és a Magyar Nemzeti Párt, a szövetség elnöke pedig Esterházy János lett. Ugyanebben az évben Beneš miniszteri posztot ajánlott fel a grófnak, aki elutasította, mondván, előbb a csehszlovák kormánynak kell olyan intézkedéseket hoznia, amelyekkel kiérdemli a magyarság bizalmát.
1938-ban nagyot fordult a világ. Esterházy folyamatosan küzdött és szót emelt a magyarság jogaiért, a prágai magyar képviselőkkel megalapították a Magyar Nemzeti Tanácsot, amely a csehszlovákiai magyarság életét hivatott irányítani. Novemberben aztán aláírták a bécsi döntést, amelynek értelmében a túlnyomórészt magyarlakta területek visszatértek Magyarországhoz. Esterházy János – Kassa átadásakor – bejelentette, hogy a nyolcvanezer magyarral együtt Csehszlovákiában marad, és tovább küzd a jogaikért. A magyar felsőház bársonyszékét – lévén minden felvidéki magyar képviselő automatikusan kapott egy helyet a parlament felsőházában – elutasította. Még ebben az évben elindította az ottmaradt magyarság számára az Új Hírek nevű újságot, majd ennek betiltása után a Magyar Hírlapot.
„A mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt”
Esterházy János következetesen, élete végéig tartotta magát azokhoz az eszmékhez, amelyeket vallott. Üdvözölte Szlovákia önállósodását, ugyanakkor részt vett a lengyel menekültek magyarországi elhelyezésében (Szlovákia szintén hadat üzent Lengyelországnak 1939 szeptemberében), szociális segélyakciókat szervezett rászorulóknak. Megalapította a szlovákiai magyarság akkori és valaha volt egyetlen független pénzintézetét, a Takarékbank Rt.-t, valamint a Madách Könyvesházat, elindította a Magyar Ház programot, amelynek hála Magyar Házak nyíltak Iglón, Eperjesen, Nyitrán, Bártfán, Pozsonyban és szerte az országban. 1942-ben, a zsidótörvényekről szóló szavazáskor a következőket mondta a törvényhozásban, mikor egyedüliként nem szavazta meg azt: „azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény, és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom”. Egy évvel később Szlovákia rágalmazásának vádjával megfosztották parlamenti mandátumától, és fél év börtönbüntetésre ítélték – mindezt azért, mert azt mondta, az önálló szlovák állam egy nagy svindli. A háború alatt százával segítette a zsidókat és az olyan szlovákokat és cseheket, akiket üldözött az államhatalom. Nyitraújlaki házában üldözötteket bújtatott. 1944-ben Budapesten fogták el a nyilasok, és kényszerítették, hogy lemondjon pártvezetői tisztségéről, ezután visszatérhetett Pozsonyba. Itt pártja ismét megválasztotta elnökének. A Gestapo is körözte, azonban nem volt hajlandó elmenekülni az országból.
Új idők – régi szelek
Pozsony szovjet megszállásakor letartóztatták, majd két hét után szabadon engedték. Ezután Gustáv Husákhoz, az ideiglenes szlovák kormány vezetőjéhez ment tárgyalni a felvidéki magyarság sorsáról, az irodában azonban letartóztatták és átadták a szovjet titkosszolgálatnak. 1945. július 24-én indult a transzport Moszkvába, az internált politikusoknak pedig sikerült egy cédulát kidobniuk a vonatból: „Esterházy Jánost és társait a régi csehszlovákiai Magyar Pártból, (sic!) Moszkvába deportálják. Magyarok, mentsetek meg bennünket!” A grófot kínzásoknak vetették alá, éheztették, szomjaztatták, majd mikor nem tudták megtörni, a családjával kezdték zsarolni. 684 óra vallatás eredményeként, miután a családjával zsarolták, vallott: „1. a párt fasiszta szervezet volt, 2. hogy fegyveres ellenállást szerveztem az orosz ellen és 3. együttműködtem az angolokkal a háború alatt!” 1946. április 24-én kihirdették az ítéletet: tíz év kényszermunka. Az északi sarkkörre vitték, koncentrációs táborba, útközben fogolytársai mindenét elrabolták, egy katonakabátban érkezett Szibériába. Kubikosmunkára osztották be, azonban a kiállt kínok miatt képtelen volt dolgozni, az orvos eltiltotta a nehéz fizikai munkától. Ezután gombokat varrt egyenruhákra, itt megsérült a keze, és kórházba került. Az ottani porcelángyárba kérte magát, csiszolta az ólomtartalmú glazúrt, amitől ólommérgezést és tüdőbajt kapott. 1947. szeptember 16-án távollétében, tanúk és bizonyítási eljárás nélkül kötél általi halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélték a köztársaság szétveréséért és a fasizmus kiszolgálásáért. „Az agyonlövetés általában a becsületesek részére kijáró halálnemnek számít, a bírósági eljárás során azonban nem merültek fel olyan körülmények, amely a halálbüntetés végrehajtásának ilyen módját EJ. részére indokolttá tennék” – írták a halálos ítélet indoklásában.
Otthon, börtönben
A szovjet hatóságok végül 1949-ben kiadták a csehszlovákoknak, azonban egy adminisztrációs hiba folytán nem lehetett azonnal felakasztani a grófot, mert a periratban maradt elküldetlenül az Esterházy Jánost védő ügyvédnő kegyelmi kérvénye, és meg kellett várni, hogy az elnök hogyan dönt az ügyében. A család tagjai időközben mindent megtettek, hogy kegyelemben részesüljön, Vavro Šrobár miniszternél is jártak. Mikor az öregúrnak vázolták a helyzetet, az izgalom és a közbenjáró Prisender Emil, a család jó barátja nem túl jó szlovák nyelvtudása miatt az öregúr így válaszolt: „Beszéljen mágyarul, mert semmit nem értem!” A miniszter azonnal a kormány tagjaira támadt. „Te gyilkos! Nem eleget gyilkoltál már! Még a hullát is fel akarod akasztani?” Šrobár közbenjárására a köztársasági elnök kegyelemből életfogytiglanra változtatta Esterházy büntetését. A gróf, mikor hírül vette, a következőt jegyezte naplójába: „No majd meglátjuk!”
Esterházyt ezután folyamatosan küldözgették Illava, Lipótvár és Mírov börtönei között. Vavro Šrobár 1950. december 6-án meghalt, így már senki nem képviselte Esterházy érdekeit a kormányzatban. A kegyelmi kérvényekre általában nem reagáltak, vagy megüzenték, hogy nem tudnak mit tenni, más az illetékes hivatal, oda írjanak. Az persze egy másik hivatalba irányította a családot, így egy kilátástalan folyamat kezdődött.
Klement Gottwald köztársasági elnök 1953. március 14-én meghalt. Lenin mintájára Prágában is létrehoztak egy mauzóleumot, azonban hat év után a test bomlani kezdett, így gyorsan elhantolták Gottwaldot. Utódja, Antonín Zápotocký – majdnem – általános amnesztiát hirdetett, ami azonban a grófokat nem érintette, így Esterházy börtönben maradt. „A kegyelem megadása nem irgalmassági aktus, hanem egy olyan rendelet, mely akkor adható ki, ha a börtönbüntetés elérte átnevelési célját” – írták.
A börtönviszonyok hatására betegsége egyre jobban eluralkodott a grófon, börtöne válogatta, hogy beengedték-e a család által – feketén beszerzett – gyógyszereket, vagy sem. Leveleit már csak szlovákul írhatta, rabtársaiban viszont tartotta a lelket. 1955-ben, Csehszlovákia felszabadulásának tizedik évfordulója alkalmából az amnesztiának hála börtönbüntetését 25 évre mérsékelték, azonban ebbe nem számolták bele a Szovjetunióban eltöltött éveket.
Lelkileg élt, fizikailag viszont haldoklott. „Rabtartói persze örültek volna, ha minél előbb bevégzi, mert kellemetlen volt a számukra, hogy még mindig él, de ő csodálatosan sokáig bírta” – írta róla egy fogolytársa, Anton Adamek.
„Ha nem irgalmaznak az élőnek, bizonyára a holtnak sem fognak”
A magyar események 1956 őszén először feltüzelték, majd teljesen letörték a grófot. Utolsó napjaiban kérte, szállítsák át a nyitrai börtönbe, hogy szülőföldjén halhasson meg. Kérésének nem tettek eleget. 1957. március 8-án Esterházy János, a 7832-es rabszám birtokosa meghalt a mírovi várbörtönben. Holttestét családja kérése ellenére – vagy éppen azért – nem adták ki, testét elhamvasztották, majd urnáját a börtönben helyezték el. Földi maradványait végül 2017-ben helyezték el Alsóbodokon, a Szent Kereszt felmagasztalása kápolnában, addig az a hír járta, hogy a hamvak elvesztek.
Esterházy János több rabtársa visszaemlékezésében felbukkan. Amikor kiderült, hogy elkapta a tuberkolózist, nem akarta használni cellájuk egyetlen poharát, újat pedig nem kaptak, így három napig nem ivott. A börtönben rengeteget imádkozott, sokat gúnyolták is emiatt, illetve papnak nézték – a börtönőrök nem értették, hogy imádkozhat ennyit olyasvalaki, aki nem pap. Az ostyát a börtönben sütötték meg – a szakács hathatós segítségével –, szőlőlevet is vele együttműködve erjesztettek. Gyakran miséztek titokban a bentlévők, ilyenkor a börtönőrök filcet húztak a talpukra, hogy minél váratlanabbul tudjanak rajtuk ütni. Általában magánzárka volt a résztvevők jutalma.
Esterházy a börtönben nem, vagy csak keveset beszélt magáról. Sorsát belenyugvással kezelte, ez pedig erőt adott rabtársainak. Okította, a gulágon még rendre is utasította őket, hogy ne „vásároljanak” kenyérszeletekkel nőket egy-egy éjjelre.
„De én úgy szeretnék még imádkozni!” – sóhajtotta halála előtt. A szlovák és a nemzetközi jog alapján máig háborús bűnös, alig néhány szobra áll Szlovákiában. Mindezek ellenére tavaly márciusban Krakkóban megkezdődött a mártír gróf boldoggá avatása. Élete és szenvedéstörténete megtestesíti a felvidéki magyarság második világháború utáni meghurcoltatását, emlékezete, jogi státusa pedig azt, hogy ezek a rendelkezések máig a szlovák jogrend részét képezik, ami alapján minden szlovákiai magyar háborús bűnös. Ahogy a gróf is.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. március 7-i számában.)
