2021. október 11., 10:18
A hét szerzője rovat e heti vendége a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatósága KMI 12 programjának 12 alkotója közül a József Attila-díjas költő, író, néprajzkutató Iancu Laura.
– Arra szeretnélek kérni, hogy tekintsünk vissza az elmúlt másfél évre, a közös KMI 12-es programunkra. Mi minden történt veled ez alatt az idő alatt? Mindjárt az elején berobbant a pandémia – alkotóként és emberként ezt hogyan élted meg?
– Az elmúlt másfél évről, a világjárványról nem tudok múlt időben beszélni, mert a jövőben is viszontlátom. Magam is úgy gondolom, hogy történelmi időket élünk, de az még kérdés, ebben a zsákutcában van-e vészkijárat, és az nem egy nagyobb bajba vezet-e. Traumának nem mondanám azt, amit érzek, ahogyan az eseményeket megélem, de nem emberbarát mindaz, ami történik. És egészen életidegen. A KMI 12-tagság azonban mindenképp változást hozott és nyomot hagyott az elmúlt hónapokban, lassan években. Intenzív, sűrű volt a „törődés”. Önmagam vagy, még pontosabban: az írói működésem „megkonstruálására” nagy hangsúly esett, és ilyen korábban nem volt. Tulajdonképpen ez lépett az élet helyére. Az elmaradt személyes, élő író-olvasó találkozók okozta űrt és értelmetlenséget ugyan semmi nem tudja megtölteni, meg nem történtté tenni, de mindaz, ami a KMI 12 keretein belül történt, olyan jól és főként jókor jött, mint éhes embernek a falat kenyér. A feladatok emlékeztettek arra, hogy volt egyszer egy másik világ is: az irodalom, és ez a pici láng világított a nagy sötétségben.
– Számunkra is öröm, hogy az együttműködésünk ilyen fontos kapaszkodót jelentett számodra a kritikus időszakokban. Milyen konkrét eseményeket, programokat jelentettek az említett feladatok?
– A törődés áldásként hatott, így számomra ajándék volt a KMI munkatársaival, szerkesztőivel, vezetőivel folytatott minden levelezés, közös munka. A korábban nem látott balatonszárszói József Attila-emlékházra, az ott lezajlott estünkre és ott ért élményekre visszagondolva még most is libabőrös leszek. A pécsi írórezidencián eltöltött alkotóhétért szintén nem lehetek elég hálás.
Egy másik közös munkához nem irodalomtörténeti esemény és nem irodalomesztétikai élmény kapcsolódik, mégis van jelentősége: a portréfilm tavaly nyári forgatása során ínszalagszakadást szenvedtem egy balesetben, s ezzel megállt az életem, ám mivel hetekig feküdnöm kellett, hirtelen – ágyban ugyan, de – időm és lehetőségem adódott olvasásra és írásra. Ez több mint pozitív meglepetés volt: egyenesen ajándék.
– Örömmel látjuk, hogy a sajnálatos sérülésed már a múlté, és ennek is megtaláltad a jó oldalát. Viszont ha már szóba hoztad a filmet, a végeredmény milyen benyomást tett rád?
– El kell ismerni, a portréfilm nagyon profi munka. Magamról azonban inkább nem mondok véleményt… Az Eleven Költők Társasága zenéjét is szeretném megemlíteni, amit a Párhuzamok című versemhez szereztek. Nemrégiben találkoztam vele, még friss az élmény, és komoly meglepetés volt. Kifejezetten tetszik a kompozíció, csak még fel kell dolgoznom, hogy ilyesmi történhet a szövegemmel… Igen, valamiféle beszoktatáson át kell esnem. De nagyon jó a zene; olyan, mintha egyenesen a Kárpátokból szólna.
– Alkotóként milyen periódus számodra a mostani? Egyszerűbben: mikor, hol találkozhatunk a neveddel?
– Az alkotás terén elkerül az aszály is, az árvíz is: folyamatosan dolgozom, de szakadozottan. Ez mindig is így volt, tavaly viszont különösen: az alkotás körülményeiről gondoskodni kell, és ez nagyfokú logisztikát és kreativitást igényel, az elmúlt évben azonban nemcsak családanya, de „óvó és tanító néni” is voltam otthon, miközben a főállást kitöltő néprajzkutatással teltek volna a napjaim… Ha sikerült időt lopni a szépirodalom olvasásához: boldogan tolvajkodtam. Így végül sikerült többet olvasni, mint írni – de az olvasást nagyon fontosnak tartom.
Ha pedig még írni is adódott olykor-olykor lehetőség, éltem vele. Így a tavalyi év elején megjelent nyolcadik verseskötetem, az Oratórium óta két kéziraton dolgozom. Mindkettő próza. Az egyik egy regény. A hívott szám nem kapcsolható, ez a munkacíme, de erről többet nem mondhatok. A másiknak azt a címet adtam, hogy Szép szavakkal a bűnről – Beszéd ismeretlen tettessel, és tulajdonképpen cédulaszerű jegyzetek, feljegyzések formájában megfogalmazott reflexiók erről-arról, amit látok-hallok és gondolok, de leginkább: érzek.
Iancu Laura költő, író, néprajzkutató (1978, Magyarfalu)
Csángóföldi gyermekéveit követően a csíkszeredai Nagy István képzőművészeti középiskolában érettségizett, Budapesten óvodapedagógusként, hittantanárként és politikai kommunikáció szakon is diplomázott, majd a Szegedi Tudományegyetemen néprajzosként végzett, a Pécsi Tudományegyetem Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék Doktori Iskolájában pedig PhD-fokozatot szerzett. Velencén él.
2000-től publikál, 2006-tól 2016-ig a csíkszeredai Moldvai Magyarságkulturális havilap munkatársa volt.
2011 óta az egykor MTA, 2021-től az ELKH Néprajztudományi Intézetének tudományos munkatársa, kutatói tevékenységének fókuszában a moldvai magyarság vallásossága és identitása áll. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
Szépirodalmi kötetei: Pár csángó szó (versek, 2004); Karmaiból kihullajt (versek, 2007); Élet(fogytiglan) (levelek Borbáth Erzsébethez, 2009); Névtelen nap (versek, 2009); Szeretföld (elbeszélés, 2011); Kinek a semmi a mindene (versek, 2012); Petrás Incze János (dráma, 2013); Míg kabátot cserél Isten (versek, 2014); Éjszaka a gyermek (versek, litánia, 2017); Gerlice (gyorsröptű írások, 2018); András érkezésére (versek, 2019), Oratórium (versek, 2020).
Fontosabb díjai: Bálint András publicisztikai díj (2004), a Tokaji Írótábor nagydíja (2008), Bella István-díj (2010), Falu Tamás-díj (2011), József Attila-díj (2012), Jankó János-díj (2013), Ratkó József-díj (2020).
Forrás: Kultúra.hu
