– Amikor Máté Gáborral a Vörösön dolgoztatok, akkor meglehetősen szerényen és visszafogottan nyilatkoztál, nagyon a pályád elején voltál. Az akkori önmagadhoz képest milyen Hegymegi Máté tért vissza Szabadkára?
– Igen, az vagy az utolsó évem volt az egyetemen, vagy az első az egyetem után, megilletődött állapotban. Már az is nagy dolognak számított, hogy a Katona társulatával meg a Népszínházzal dolgozhattam, ráadásul egyből kettős pozícióban. Nagy feladatot jelentett egyszerre bent is lenni, meg a koreográfiát is készíteni, és az az anyag, amivel a Vörösnél foglalkoztunk, tematikailag rendkívül erős, úgyhogy érdekes és élménydús találkozásként jellemezhető. Azóta eltelt kilenc év, sok minden történt és változott, ma már főként inkább rendezek. Egyre kevesebbet játszom, és igyekszem ritkábban koreográfiát készíteni, valahogy a rendezés lett az, amiben jobban érzem magam, és talán, remélem, jobban is megy. Szeretek egy adott előadáshoz saját világot kitalálni, koreográfusként is így dolgoztam. Nagy munka, annyira sok elemzéssel jár, hogy megtaláljam egy darabnak a nyelvét, hogy gyakran azt éreztem, ennyi munkával jobban érzem magam, amikor a saját vízióim, mániáim mentén egy egész előadást találok ki, és annak a rendszerét az elejétől a végéig én építem fel. Rendezőként a színészekkel és az egész stábbal való viszony is más, az ember mindenkivel kapcsolatban van. Ezt a részét is szeretem, és így több alkalmam van ezt megélni. Nekem fontos, hogy már a munkafolyamat elején megtaláljuk azt a nyelvet, amiben az előadást játszani fogjuk, legyen az mozgásszínház, absztrakt fogalmazás vagy teljesen prózai, azt kell megtalálni, ami abban a közegben, ahol az előadás készül, annak a nézőbázisnak feszegeti a határait.
– A szabadkai közönség számára a Kosztolányi Dezső Színházban A föld fia című előadást készítettétek. Mit mondanál el az előadásról, akár tartalmilag, akár az említett nyelvet illetően?
– Ez egy furcsa, még az én munkáim között vagy azokhoz képest is másfajta textúra, merőben más anyag, amely a mágikus realizmus mentén íródott. A költészet és a naturalizmus-realizmus folyamatosan ütközik benne, mert van egy csavar az előadásban, egy olyan alaphelyzet, ami az abszurd felé viszi. Megszületik egy párnak a gyermeke, félig a földbe, és végig a földben is van. Azt próbálja az előadás körüljárni, hogy milyen ez a nem mindennapi élethelyzet, amikor egy másmilyen gyermek születik, hogyan tudják a szülők őt nevelni, hogyan tudnak hozzá viszonyulni, illetve az egymáshoz való viszonyuk hogyan változik meg annak hatására, hogy egy új helyzetben kell, ráadásul hirtelen, szülőnek lenniük. A gyermekvállalás érzékeny téma, ez esetben – és ez is fontos része a dolognak – a korán jött gyermekvállalásról van szó, arról, hogy ezt hogyan lehet fiatal felnőttként jól csinálni. A darab szépen belemélyed ennek a rétegeibe, hogy hogyan lehet egy ilyen különleges gyerekkel létezni, milyen csodákat ad, és közben milyen nehézségek elé állítja az embert. Mindezt Gunilla Boëthius svéd drámaíró, regényíró izgalmas humorral írta meg. Ezzel egyébként sokat dolgoztunk, mert az északi humor valahogy távol áll tőlünk, egyszerűen nem szoktunk hozzá, pedig jóízű irónia van benne. Erre a Kosztolányi színészei jól ráéreztek, és elkezdtek lubickolni abban, hogy a mélységek mellett hogyan lehet a finom ironikus pillanatokat is kidolgozni. Remélem, hogy ez a nézők részéről is érthető, és nekik is úgy működik, mint nekünk. A srácok jól ismerik a saját közönségüket, illetve jó ízlésű színészek, az ember rá tudja erre bízni magát, érzi, hogy jó helyeken keresgélnek, és szép dolgokat hoznak.
– A te előadásaidban fontos a testhasználat, a Kosztolányi csapata pedig nyitott, kísérletező kedvű és edzett. Mennyire hangsúlyos A föld fiában a mozgás?
– Ahogy mondtam is, igyekszem megtalálni a legjobb nyelvet az előadáshoz, és ebben hol jelentősebben, hol kevésbé jelentősen van jelen a mozgás, de minden előadásomat valamelyest meghatározza, hogy ilyen osztályban végeztem, és Horváth Csaba volt a mesterem, aki a mozgásszínháznak erős művelője és fejlesztője. Ez itt is jelen van, de egyáltalán nem mozgásszínházról beszélünk, hanem egy olyan fajta színházról, ahol sokat dolgozunk azokon a jelentéstartalmakon, amelyeket a test fejez ki. Sajnos nincs rá elég jó szavunk, költői színháznak szokták hívni, ami kicsit fellengzősen hangzik, ezért nem is szeretem használni, de olyan színház ez, ami úgy használja a képeket, a tárgyakat, az egész közeget, hogy azoknak a többletjelentéseit, többlettartalmait kiemelje, illetve a test viszonyait, egy-egy érintést, gesztust picit önmagánál tartalmasabban alkalmazza. Sok festményt néztünk a próbafolyamat során, a darabnak van egy olyan tartalmas szövege, magja, amiben törekedtünk ezt az előadást úgy létrehozni, hogy szinte festménytől festményig mozognak a színészek. Ilyen szempontból ott van a mozgásszínház, de egy érdekes, visszafojtott helyzetben, ami néha-néha kirobban, pont azért, hogy az érzelemdús és akciódús helyzetet még inkább fokozza. Sok az olyan visszafojtott helyzet, amiben az érzelem dominál, és közben mellette, mint egy festmény, valami megragadott, egy pillanat emelkedik ki.
– Ha már a festményeknél tartunk, olvastam rólad, hogy a képzőművészet is érdekel, a képzőművészet a színházon belül, illetve e kettő kapcsolata. Ha emellett felsoroljuk, hogy fizikai színházi rendező, koreográfus, tánc- és színművész is vagy, akkor úgy tűnik, hogy számodra a színház rendkívül komplex dolog. Hogyan fogalmaznád meg, mi számodra a színház?
– Egyáltalán nem értek a képzőművészethez, azt hozzáteszem, nagyon érdekel, és foglalkozom vele, egyre többet, de még mindig nem eleget. A szobrászat és a festészet áll hozzám szakmailag igazán közel, mert egyetlen pillanatban, egy képben kell egy viszonyt, egy történetet úgy elmesélnie, hogy abban egyetlen gesztus, egy érintés van, egy szemkontaktus, a testnek az az egy pozíciója mesél. A színház ehhez eléggé hasonló, hiszen a sűrítés a központja, hogy minél rövidebb idő alatt minél erősebb és magvasabb tartalmat mondjon el. A színház az egyik legalkalmasabb platform arra, hogy a társművészeteket integrálja, és ugyanolyan hangsúlyosan, tartalmasan használja, mint a szöveget. Sokféle színházat szeretek, de ízlésem szerint mindig az a kiemelkedő, amikor azt látom, hogy minél több nyelven tud, minél több eszközzel mesél. Minél több csatornája, eszköze van egy színésznek – tud hangszeren játszani, énekelni, tud a testével kifejezni valamit –, annál gazdagabban tud mesélni. Rendezőként is így gondolkodom, aztán az ember mindig kísérletezik, hogy meddig mehet el, hogy ne váljon önössé, ne csupán esztétika legyen, hanem mindig tartalommal töltsük meg. Túl kell lépni azon, hogy csak szépséget kínáljunk, fontos, hogy legyen mögötte valami olyan tartalom, ami működteti, és akkor talán nem önös. Sok munka és hosszú idő ezeket megtalálni, és sok ember ízlése – tervezők, zeneszerző, dramaturg – kell hozzá. Szerencsére általában nagyon jó partnereim vannak, olyan emberek, akiknek bízom a szavában, és a közös ízlésünk mentén alakul ki egy koncepció, egy világ, amit felépítünk, és amit aztán még tovább rajzol és színez a színészek személyisége.
– A Desiré fesztiválon két munkádat láthatta a közönség, mindkettő a Stúdió K előadása, többször dolgoztál például a Szkéné színházban is, vagy a Trafóban, tehát vannak társulatok, amelyekhez szívesen térsz vissza. Milyen csapatokkal szeretsz dolgozni, mit keresel egy társulatban?
– Nincs ebben szűrő. Van egy saját társulatunk, a Narratíva, amelyet pár éve alapítottunk, és szeretem, hogy oda haza tudok menni, és van egy saját közeg, amit fejlesztünk, amellett mindig új emberekkel tudok megismerkedni rendezőként. Amikor az, amit elképzeltem, találkozik egy más habitussal, személyiséggel, másfajta gondolkodással, akkor sokkal rétegzettebb dolgok születnek. Azokat a közegeket szeretem, ahol nem okoz gondot, hogy lehajolok, megfogok egy zsákot, és arrébb viszem, mert az gyorsabb, mint ha megvárnám, hogy akinek dolga, az vigye arrébb, és emellett egyébként színész vagy világosító vagy bármi vagyok. Szeretem azokat a közegeket, ahol a színház előrébb van az egónál, és izzik a tenni akarás. Az, hogy ez független színház vagy kőszínház, nem igazán érdekes. Szívesen építek vagy bontok díszletet, vagy csinálok bármit, ami nem feltétlen a munkaköröm, ha az előrébb viszi a dolgot. Ez működteti azt, hogy többet akarunk csinálni, jobban akarjuk csinálni, mindig előrébb akarunk lépni. Nekem ez fontos, ezekben a helyzetekben érzem jól magam, amikor nem munkahelynek érzek egy közeget, egy helyet, ahova belépek, hanem játszótérnek.
– Említetted a Narratívát, amelyet 2019-ben alapítottatok. Milyen irányba indult el ez a színházi közösség, mi volt a célkitűzés?
– Négyen alapítottuk, rendezők, Kovács D. Dániel, Szenteczki Zita, Pass Andrea és én. Próbáltunk egy olyan új struktúrát, újfajta szemléletet, új helyzetet létrehozni, ami reagál korunk lehetetlenségeire, amiben – nyilván én arról tudok beszélni, hogy otthon mi van, bár azt hiszem, hogy sok dologban átfedés mutatkozik – esélytelen társulatot létrehozni, működtetni, a finanszírozás meg egyszerűen nem létező dolog. Olyan műhelyt akartunk létrehozni, ahol az ego kicsit háttérbe szorul, megvalósulhat a színházi hierarchiának a lebontása, boncolgatása, ahol négy ember közösen vezet és csinál színházat, egyszerre rendez, és a kitűzött pont előrébb van, mint a személy vagy a személyes alkotói vágy. Ebből remek dolgok is születtek, meg persze feszültség is, hiszen nehéz félretenni a saját rendezői és személyes meggyőződéseket. Ez jó műhely volt erre, de azóta sokat változott, például a két lány már nincs is velünk, Danival ketten visszük tovább, szalad előre a szekér, miközben húzza vissza a sár, az a dagonya, amin át kell rángatni. A közeg nem igazán segíti ezt, de a színészek és a háttérben dolgozó munkatársaink a rengeteg befektetett energiával működtetik.
– A munkáid listáján elég sok klasszikus van, Shakespeare, Dosztojevszkij, Brecht, Molière, rendeztél Woyzecket, vagy itt van például a Nero, amely Kosztolányi regényéből készült, Arany János műveivel is foglalkoztál. Kik azok a szerzők vagy szereplők, karakterek, akik valamit megmozdítanak benned?
– Szeretek a magyar nyelvvel foglalkozni, ez nem valami nyelvművelés, de szeretem, hogy ennyi szavunk van bizonyos helyzetekre, és ilyen gazdag a nyelvünk. Az előadások szövegein is sokat dolgozunk, belenyúlunk a szövegkönyvekbe, sokat írunk, mert igyekszünk megtalálni a legpontosabb, legtartalmasabb mondatokat a leggazdagabb szavakkal. Emiatt szívesen dolgozom Kosztolányi, Móricz vagy más magyar szerzők szövegeivel, de nem csak magyarokkal, Büchnert vagy Kleistet is említhetném, akiknek szintén fontos a nyelv. Kleist például, amikor megírta a Kohlhaas Mihályt, még fél évig azon dolgozott, hogy hova húzza át a vesszőket, és nyelvtanilag helytelen helyekre teszi azért, hogy minél közelebb legyen annak leírásához, hogy az ember hogyan gondolkodik, hogyan vált, hogyan hangsúlyoz, hogy az élőbeszédet valahogy visszaadja, mindezt gyakran költői nyelvvel. Izgalmas kihívásnak tartom, hogy egy idegrendszert, egy gondolkodásmódot visszaadjunk a színpadon, és ehhez ráadásul találjunk egy formát. Ezek a gazdag anyagok érdekelnek, ahol egy mondat sokkal több, mint az a néhány szó.
– Habár most elsősorban rendezel, korábban azt nyilatkoztad, hogy évadonként egy szerep kielégíti a színész Hegymegi Mátét. Ez érvényes még? Megvan már erre az évadra az az egy?
– Ezt úgy mondtam, hogy maximum egy. Nincs vágyam feltétlenül minden évben színészként egy új darabot próbálni, nem is hiszem, hogy bírnék, tudnék. Nem tartom magam színésznek, tanultam erről elég sokat az egyetemen, jó tanáraim voltak, de sem az idegrendszerem, sem a vágyam nem elég erős, hogy a többféle szerepből mindig megtaláljam belülről azt, amin keresztül kommunikálni akarok. Ez lehet időszakos is, de valahogy most háttérbe szorul. Nem is hívnak annyira, valószínűleg mások is érzik, hogy nem vagyok színész. Vannak előadások, amelyekben szeretek játszani, amelyek még futnak, de újakat már nemigen csinálok. Ennek az is az oka, hogy sok a munkám rendezőként, és ezek általában hamarabb vannak meg, mint ahogy egy színészi felkérés érkezne.
– Milyen munkák várnak még a közeljövőben?
– Kétszer rendeztem eddig Sepsiszentgyörgyön, és most megyek vissza harmadjára januárban, úgyhogy majdnem négy hónapot egyhuzamban határon túl töltök, amit meglehetősen élvezek. Utána a társulatommal még egy Médeiát fogunk színpadra vinni, amit írunk is, ráadásul javarészt zenés előadás lesz, tehát elég sok zenét is szerzünk hozzá. Ez a két dolog van még az évadban, de épp elég sűrű így, mert ez a szabadkai már idén a második munkám. Kimondottan erős évadom van, jó csapatok és jó munkák, úgyhogy nagyon boldog vagyok.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
