Madár Anikó: Nekem a könyv egy szent forma

2023. április 18., 08:56
Maurits Ferenc (Fotó: Dávid Csilla)

Maurits Ferenc: Én ma is rajzolónak tartom magam

2. rész

 

Madár Anikó | Nekem a könyv egy szent forma
Maurits Ferenc, Móri, ahogy sokan ismerik, grafikus, festő és költő. Egyformán mind a három. Nincs fontossági sorrend. Műveiben a kép és a szöveg egyenrangú társai egymásnak. Remegő vonalai, vibráló színei, gondosan válogatott szavakból álló rövidversei rendkívül jellegzetesek. Mint mondja, képes előhívni és megrajzolni a mindannyiunkban ott rejtőző (emlék)képeket, de nemcsak képek rejlenek benne, hanem történetek is, a gyerekkoráról, az újvidéki Telepről, költőbarátokról, utazásokról, művészetekről és művészekről… Nem a szavak embere, így viszonylag ritkán mesél, ez tehát egy kivételes alkalom.

Maurits Ferenc, Móri, ahogy sokan ismerik, grafikus, festő és költő. Egyformán mind a három. Nincs fontossági sorrend. Műveiben a kép és a szöveg egyenrangú társai egymásnak. Remegő vonalai, vibráló színei, gondosan válogatott szavakból álló rövidversei rendkívül jellegzetesek. Mint mondja, képes előhívni és megrajzolni a mindannyiunkban ott rejtőző (emlék)képeket, de nemcsak képek rejlenek benne, hanem történetek is, a gyerekkoráról, az újvidéki Telepről, költőbarátokról, utazásokról, művészetekről és művészekről…

Az Új Symposion fontos lapnak számított az alapítók és munkatársak életében. Amikor 2017-ben megkapta a Szenteleky Irodalmi Díjat, akkor az indoklásban egyebek mellett kiemelték, hogy az Új Symposion folyóirat és a Forum Könyvkiadó grafikai arculatát is megalkotta. Ez a folyóirat a maga idejében szinte forradalmi kezdeményezés volt, több számot be is tiltottak. Milyen vizuális megoldásokat álmodott és alkotott meg a lapnak, illetve a csoportnak?

– Nagyon fiatal voltam, és merész, olyan értelemben, hogy sok mindent úgy tanultam meg, hogy nem tudtam, és úgy tanultam meg, hogy közben nem vették észre, hogy nem tudom. Nem volt könnyű. A hatvanas évek elején, amikor megjelent az új hullám, készült néhány olyan film, amit még ma is imádok, és ezek sokban hatottak rám, főleg vizuálisan. Megemlíthetném Peter Brook filmjét, a Moderato Cantabile címűt, Antonioninak Az éjszakáját, tőle a Napfogyatkozást is szerettem, és ugyancsak kiváló film még az Élni az életért. Ezek döntő élmények, azok a nagy, szép felvételek mélyen hatottak rám. Mindig arra törekedtem, hogy minél nagyobb fénykép legyen, ahhoz finoman mellékelni a szöveget, és egy jó egyensúlyt teremteni. Egyébként a mamával gyerekkorunkban is gyakran jártunk a telepi moziba, több jó régi filmet láttam, és ezek is döntően befolyásolták a képzőművészetemet. A hatvanas években már sok kollázst készítettem, különösen Jeanne Moreau arcát használtam, amire emlékszem. Ezenkívül a legismertebb francia divatlapot, az Elle-t csodáltam, a németek nem érdekeltek. Az a grafikai fehérség, a fénykép, a szöveg és a címek viszonya elbűvölt. Ezek számítottak a lényegi hatásoknak, hogy én is elinduljak a grafikai pályán. A szöveget pedig mindig is szerettem, volt mit olvasnom, a barátaim verseit, könyveit, és így a könyveket már könnyebben el lehetett készíteni.

Maurits Ferenc művészi pályájának állandó alapkérdése a vers és a kép határvonalainak feloldása. A beszélgetés elején említettük, hogy nincs hierarchikus viszony kép és szöveg között. Arról viszont még nem esett szó, hogy melyik volt előbb, és hogyan kerültek egyensúlyba.

– Ezt nem tudom pontosan megmondani, de ki nem akar költő lenni? Én az akartam lenni, aztán láttam, hogy ez nem is olyan egyszerű, és gondoltam, inkább hagyjuk a fenébe. A rajz számított rendkívül lényegesnek az elején, és én ma is rajzolónak tartom magam. A költészet kicsit később párosult, amikor már mertem én is írni, de nálam ez a kettő egyforma jelentőséggel bír, finoman ötvöztem őket.

A 2015-ben Újvidéken megrendezett retrospektív kiállításához készült katalógusban Bányai János a következőket írta: „Harminc éve, vagyis ősidők óta rajzolja és írja, festi és gondolja ezt az életrajzot, ezeket a remegő vonalakat, mintha csak más sem lenne az egész élet, mint kísérlet ennek az ősgubancnak a felfejtésére.”

– Hogy is mondjam… a rajz életmód. Naponta rajzolok, és minden ott kezdődik nekem, a rajznál. Korán kelő vagyok, és azt tartom, hogy a kéznek nem szabad tétlenkednie, folyamatosan munkálkodnia kell, a kezet használni kell, különösen, ha az ember rajzol. A munkában fontos, hogy nem szabad hosszabb szüneteket tartani, minden áldott nap kell valamit tenni. A mai napig így vagyok vele, ehhez tartom magam.

A Maurits-képek legfontosabb eleme a rezgő vonal, az érzések és emlékek vezetékei. Bányai János az említett katalógusban felsorolt néhány korszakot is, mint például a korai rajzok, a feketével való kísérletezés időszaka, a nagy kompozíciók, az elektromos rekviem, a szkafanderes és bukósisakos sorozatok, rohanó vonatablakok és a nagy zuhanás képei. Szombathy Bálint pedig azt mondta, hogy a festészetének és a rajzművészetének egyik központi ismérve a rút esztétikájában manifesztálódik. Így látják mások a munkásságát. Hogyan látja maga a művész?

– A központi témám, bármilyen ciklusról is beszéljünk, az emberi test, mindig az volt és maradt is. Ami a ciklusokat illeti, kiemelném a Kafka-sorozatomat, aztán ’93-ban készítettem egy nagy sorozatot, több mint 60 lap, ezek a Boszniai látképek. ’91-ben mintegy két hónapig Párizsban tartózkodtam, azokban a napokban is, amikor szétlőtték Vukovárt, és készítettem egy naplót, aminek azt a nevet adtam, hogy Párizsi naplóLe bon ticket, ez az anyag lett tulajdonképpen a kiindulópontja a boszniai rajzoknak. A rútsággal kapcsolatban pedig azt tudom mondani, hogy beszéltünk arról, ugye, hogy milyen arcokból indultam ki, sok minden abból a telepi nehéz, sötét világból indult ki, és onnan érkezett meg a rajzaimba. A szépben a rútnak is nagy szerepe van a világomban, mint ahogy azt mondom, hogy én szegény gazdag vagyok. A leglényegesebb mindenben a Telep, az ott megélt szegénység, drága testvéreim, édesanyám. Ha ezek nem volnának, nem tudnék így, ekképpen alkotni. Talán a Telep kötetben több olyan figurát is kiemeltem, amelyek dokumentumhatásúak. Ezek döntően hatottak a figuralitásomra. Minden ezekből a figurákból ered. Minden.

A 2015-ös kiállítást említettem, amely az 50 éves munkásságát mutatta be. Azért emeltem ki ezt, mert ott szembesültem a képei mellbevágó erejével. A kiállításai közül az ön számára melyek a legemlékezetesebbek?

– Egy barátom találta meg a dokumentumot, én már el is felejtettem, hogy az első kiállításom ’63-ban volt, amikor megnyílt az Ifjúsági Tribün, annak a klubjában. Én az 1966-ban Szabadkán megrendezett kiállítást tartom számon mint az első önálló galériatárlatot. Ott voltam két hetet, a Sáfrány régi műtermében, Faragó Endrénél laktam két hétig. Nagyon élveztem. Aztán 1967-ben Belgrádban nyílt egy rajztárlatom egy grafikai kollektív galériában, a Majestic Szállóval átellenben, igazán sikeres kiállításnak bizonyult. 1973-ban pedig kaptam egy Moša Pijade-ösztöndíjat, és egy hónapra elmentem Amszterdamba. Hát, én ott belehaltam mindenbe. A Rijksmuseumban minden Rembrandtot láttam, az Éjjeli őrjárattal együtt, Vermeer művei egy külön teremben kiállítva és rengeteg Frans Hals-kép. Később, talán 2012-ben jártam ott újra, és már csak három Rembrandt van ott. Azóta is Rembrandt az istenem, de az Amszterdamban töltött idő jelentős hatással lehetett a figuratív munkáimra. Még egy kedvenc kiállítássorozatot említenék meg, 1984-ben nyílt meg Szabadkán egy nagy portrékiállítás, utána Zágrábban és Belgrádban is bemutatták ugyanezt az anyagot. Sikert aratott, rengeteg portrét eladtam, ami ritkán történik meg.

Az illusztráció mint műfaj is szerves része a munkásságának. Több díjat is kiérdemelt vele, 1973-ban Aranytoll plakettet kapott Belgrádban, a nyolcvanas években pedig a belgrádi nemzetközi könyvvásár elismeréseit könyvillusztráció kategóriában. A saját munkái esetében kiemeltünk már az egyenrangúságot, de mások szövegeivel hogyan dolgozik?

– Nem illusztrálok ténylegesen, hanem úgy, ahogy én akarok és ahogy csak én tudok. A szöveg az fantasztikus, és mindig mindenre van lehetőség, csak meg kell találni a vonalakat hozzá. Az illusztrációs munkák közül kiemelném Kafkát – amit már az előbb, a ciklusoknál említettem –, az Átváltozás című műnek az illusztrálását. 1994-ben felkértek Pesten a mostani Noran Könyvkiadótól, akkor még máshogy hívták, és életemben először hozzányúltam Kafkához. Kafka ott áll az éjjelszikerényemen ma is, évekig olvastam, de ez azért lényeges, mert utána több sorozatot készítettem, több száz, ha nem ezer képet csak az Átváltozás témájára. Kafka maga mondta, hogy ne tessék ezzel próbálkozni, az Átváltozás megrajzolhatatlan, hát én vettem a bátorságot, de az nem csak megrajzolás volt. A könyvbe nem sok, tizenvalahány színes és néhány fekete rajz került be, de ekkor kezdtem Kafkával komolyan foglalkozni. A legutóbbi munkám pedig Aaron Blumm (Virág Gábor) Ki ölte meg a Török Zolit? című könyvének az illusztrálása. Gábor könyvében az fogott meg, hogy aktokat láttam bele, úgy oldottam meg, hogy hasonló pózokban is van a figura végig, és ez már önmagában kihívást jelentett a számomra, mert aktot évek óta nem készítettem. Egyébként nehéz nyaram volt, mert küzdöttem a borzasztó meleggel, a lakásban is, meg a műtermemben is Péterváradon, de valahogy megoldottam, korán reggel dolgoztam, és szerintem jó kis munkát végeztem. Sokkal több volt, mint 18 rajz, de ennyi került bele végül a kötetbe. Ezt a könyvet nemrég mutatták be Szabadkán, és egyúttal egy gyönyörű miniatűr tárlatot is szerveztek, mind a 18 rajzommal. Szabadkát különben mindig szerettem, már gyermekkoromban is, amikor a legidősebb bátyám ott tanult a technikumban. Emlékszem, amikor hazajött, főleg karácsonykor, mindig hozott mézet, mézeskalácsot és almát. Alig vártam, hogy megjöjjön. És hát egyik legdrágább barátom, Tolnai Ottó ma is Palicson él, sokat jártam ki hozzájuk nyitott villamossal, feledhetetlen élmény.

Maurits Ferenc életében az utazásnak is fontos szerepe van.

– 1985-ben jártam életemben először Párizsban, de mivel már a könyvkiadóban dolgoztam, fel kellett keresnem Danilo Kišt, és alá kellett vele íratnom a szerződést a A holtak enciklopédiájára. Több mint két hétig ott tartózkodtam, és nem találtam Danilót, az utolsó napon jelent meg, de elintéztük a dolgot, és alkalmam nyílt egy egész délelőtt konyakozni vele. Hatalmas szép szál ember volt, egész közelről megnézhettem az arcát, a Balkáni mappa egyik sorozata lett ebből a találkozásból. A Petit Palais-ban volt a francia könyvkiállítás, átellenben a Grand Palais-ban pedig kiállítás Rembrandt grafikáiból, minden grafikáját a lemezekkel együtt bemutatva. Ott vásároltam egy gyönyörű kiadványt, nagyon sokba került, de minden Rembrandt-grafika benne van. Ez és maga Párizs is csodálatos élményként maradt meg. Danilót többé már nem is láttam, mert ’89-ben meghalt.

Az utazásairól szóló versek, az ott készült fotók, illetve az utazások ihlette képek is arról tanúskodnak, hogy nem céltalanul bolyong egy-egy városban, nem a legnépszerűbb turistacélpontokat látogatja, hanem a legnagyobb művészeket, a legszebb műalkotásokat és kulturális értékeket keresi.

– Van egy nagy szerencsém – mint ahogy szerencsém volt a kortárs generációmmal való találkozás –, a feleségem színházi ember, jelmeztervező a színházban, aki több nyelvet beszél, jobban, mint én, én is tudok, de neki jobb nyelvérzéke van, és amellett tud szervezni, amihez én nem értek. A reneszánsz mindkettőnk kedvence, imádtuk Itáliát, sokat utaztunk, amíg utazhattunk, majd sokáig, húsz évig nem mehettem. Amikor népszerűek lettek a fapados járatok, és olcsón lehetett repülőjegyet kapni, akkor a feleségem elsőrendűen megszervezett mindent, egy-két hetes utazásokat, kis hotelekkel, úgyhogy mindenhova eljutottunk, ahova kívántunk. Itália és a reneszánsz továbbra is a szívem csücske, soha nem feledem el, amikor Splitből mentünk Anconába, oda már korán reggel megérkeztünk, és az első kis helységben, Urbinóban felmentünk egy kastélyba, és egy ablakon kinézve megláttam a reneszánsz tájat. Soha nem fogom elfeledni. Aztán Firenzétől Pisáig minden végigjártunk, de amit én imádok, az Franciaország, Provence elsősorban. Egyik kedvenc festőm Toulouse-Lautrec. Szülővárosa ott van közel Toulouse-hoz, egy gyönyörű kis város hatalmas múzeummal, amely egy 12. századbeli templom mellett áll. Ott töltöttünk két hetet. Elképesztő, minden Toulouse-Lautrec ott van, több száz munkája, minden plakátvázlat, az aktok gyönyörű kartonokon. Fantasztikus élmény volt. Ugyanígy Rodint is imádom, és van egy csodálatos könyvem, amelyben a szobrai mellett női aktok és akvarellek szerepelnek. Amikor ott jártam a párizsi múzeumban, akkor láttam Rilke íróasztalát, mert két évig Rodin titkáraként tevékenykedett. És egy csodás Helikon-kiadványom is van Rodin szobraival és mellette Rilke esszéivel. Párizsban egyébként a legkedvesebb múzeumom az Orsay.

Az utazásélményekből az öntől megszokott rövidversek születnek, de ezeket fényverseknek nevezi. Miért?

– Például amikor először utaztam Madridba, mert Rembrandt mellett Goya a másik mester, akit imádtam, és az Alpok felett repültünk, már ott úgy éreztem, hogy a levegőben is benne van a mester hatása. A fény nélkül nincs semmi. Nincs forma sem, és nincs semmi, ahogy mondom. Ilyen értelemben az utazásaimat úgy nevezem, hogy utazás a fény felé meg a fénnyel. Erre az útra is nagyon sokat készültem, mert Goya mellett ott több komoly mester van, akiknek a munkáit látni akartam, de ezek már benne vannak a könyvben.

Azt mondta, hogy korán kelő, és a keze soha nem tétlenkedik. Van most olyan téma, ami foglalkoztatja?

 

– Van. Amikor Prágában jártam, egy könyvkötőnél találtam gyönyörű fekete kis mappákat. Egy ilyen mappát már feldolgoztam, ami azt a címet kapta, hogy Portrénapló. Több mint ötven portré van benne, és ez naplószerűen folytatódik. Ezt már befejeztem, és elkezdtem egy újat, százvalahány portért tervezek, de itt az az érdekes, hogy a háttér ezekben mind tájkép, absztrakt tájképek, és utána helyezem el a portrét benne. Ez készülőben van. És még valami, ebben a kíméletlen világban, amikor olyan közel van a háború is, a nyáron három hetet Kréta szigetén töltöttem. Micsoda táj… tudtam, hogy Kréta szigete milyen, de azok a hegyek csodálatosan néznek ki, megdöbbentő látvány, és lent pedig a tenger, gyönyörű kis öblök, fantasztikus csönd van. Rendkívüli élmény, nagy hatással volt rám. Most azúrkék versikék ütögetik a mellem, azokkal hadakozom, egy kis füzér lesz ezekből, csak időbe telik.