2021. december 20., 10:31
Az utóbbi években némileg csend honolt a marosvásárhelyi születésű, jelenleg Magyarországon élő Nagy Koppány Zsolt író, szerkesztő körül. Bár publikációi – főként tárcák – jelentek meg különféle erdélyi és magyarországi lapokban, 2014 után egészen mostanáig nem jelentkezett önálló kötettel. A közelmúltban az Előretolt Helyőrség Íróakadémia viszont három könyvét is kiadta: Apucifoci, Lórúgás gyomorszájra, A vendégmunkás (és a) dalai. Ezek kapcsán beszélgettünk a József Attila-díjas szerzővel.
– Közel hét évnyi hallgatás után egyszerre három könyvvel is előrukkoltál. Mi volt a hallgatás oka, és mi ez a hirtelen sietség?
– Amikor az egyetemen műmegjelenési évszámokat próbáltam memorizálni, szerettem volna valamiféle rendszert vagy általános szabályt találni az egyes szerzők esetében, de hamar rájöttem: ilyen nem létezik. Minden szerzőnek más a ritmusa, van, aki évente ad ki könyvet (különösen ha erre szerződés is kötelezi – mondjuk, az a legtöbb esetben olyan is), és van, aki négy-öt évente. Karácsony Benőt sok szempontból istenítem, többek között azért is, mert az ő könyvmegjelentetési gyakorisága tűnik számomra ideálisabbnak: az újabb és újabb kötetek négy-öt évente követték egymást. Ennyi idő éppen elég ahhoz, hogy az előző könyv kellőképpen megizmosodjék, helyet találjon az olvasók emlékezetében, felsrófolja a várakozást a következőre, és nem is vész vagy jelentéktelenedik el a túl nagy megjelenési sűrűség közepette. Persze az elmélet tetszetős, de eddig még nem igazán sikerült ilyen szépen követnem; a hét elfecséreltnek tűnő esztendő is soknak látszik, de gyakorlati okai voltak a csúszásnak: gyerekeim születtek, egzisztenciát kellett teremtenem, és ehhez bizony – egyebek mellett – elég sűrűn olvastam mások szövegeit. De azért lassan a hétvégéken és kávés hajnalokon írt saját szövegek is összeálltak, mint a papírra szórt vaspor, ami alatt mágnest mozgatunk: ide jönnek a viccesnek szánt és gondolt tárcák, oda a komolyabb és véresebb novellák, és hát nagyon kéne nekem is egy székely könyv… nini, hiszen épp összeáll egy olyan is. Volt egy pont, amikor magam is meglepődtem, hogy három könyv készül egyszerre. Meg persze sokat segített a Térey-ösztöndíj, ezt nem győzöm hangsúlyozni.
Melyik kezemet vágjam le?
– Három kötetről lévén szó arra kérnélek, nevezd meg, mi több rangsorold azokat. Tudom, az utóbbi kegyetlen kérés...
– Nem könnyű feladat, valóban, de segítségemre jön az állandó hullámzás, vagy pontosabban fogalmazva: a három könyv konstans vidámparki hintalovacskázása. Hiszen így a körhinta bármelyik részére állva mindig más-más sorrend, rangsor alakul ki és mutatkozik meg: van, ahol az Apucifoci vezet, van, amikor a Lórúgás… tükröződik a legszebben, és persze gyakran A vendégmunkás… késztet ámulásra – most minden obligátnak vélt álszerénységet félretéve. Elmondom, milyen kontextusokban látom melyiket a legjobbnak: tagadhatatlan, hogy az Apucifoci csetlés-botlásai, reményeim szerint Efrájim Kishont idéző humora egyértelműen a legviccesebb kötetté teszi a humoreszkek gyűjteményét. A Lórúgás… is tartalmaz vicces szövegeket, de közben az egész könyv végtelenül keserű, még engem is mellbe vág (na jó: gyomorszájon lórúg) mindaz az emberi nyomorúság, ami kicsap belőle. (Szegény, a sötétebb tónusú borító miatt primér szemlélés közben is háttérbe szorul a világosabb Apucifocihoz képest.) És akkor van A vendégmunkás…, amelyet önmagában, csak a Csillag István készítette illusztrációkat nézegetve is öröm átlapozni. Tehát a rangsor mindig más, hullámzik, körbeforog, melyik kezemet vágjam le.
– Nagy mennyiségű szerkesztői munkát végzel, mentorálsz sok tehetséges fiatal írót, apa is vagy, írsz is. Kíváncsivá tesz, milyen egy napod, mi az, ami az ehhez szükséges energiát adja.
– Hétköznap és hétvégén csak dolgozom, azaz „rendes” munkát végzek, meg gyerekezek – alkotói szempontból legfeljebb az újságcikkhez vagy a tárcaíráshoz szükséges összpontosítást tudom produkálni… és amennyire körülményesen hangzik ez, legalább olyan körülményes megvalósítani, még ezt is. Az elmélyültebb munkát (munkát? a világ legnemesebb szórakozását!) régen is, most is elvonulva végzem, ami ugyan romantikus toposznak tűnhet, de közben racionális szükségszerűség. Amíg édesapám dolgozott, az ő rendelőjében írtam meg, állítottam össze, szerkesztettem a saját könyveimet (is), most, mióta nyugdíjas, a sors adta nekem Szigligetet, úgyhogy immár második éve oda járok. Egyszerűen csodálatos, utoljára Stuttgartban, a Solitude-program ösztöndíjasaként volt ilyenben részem. Azt hiszem, nincs jobb helyszín az alkotáshoz szükséges elmélyüléshez Szigligetnél: a vendégház gondoskodik a porhüvely igényeiről, így aztán szabadon szárnyalhat, hosszan és fenntarthatóan összpontosíthat a szellem. Hosszan és fenntarthatóan, ez a kulcs. Ellopott félórákban, hajnalokon, éjszaka nemigen lehet regényt írni, kötetet összerakni. Nekem legalábbis nem megy; az év nagy részében tehát hozzá sem fogok ilyesmihez, mindent a szigligeti tartózkodás idejére gyűjtök – így ott igazából már csak le kell kottázni a kész szövegdallamokat.
– Apropó regény! Inkább regény, nem tárca- és novellaíróként vagy ismert. Miként állsz a következő nagylélegzetű anyaggal?
– Idén, nemrég – természetesen Szigligeten – elkészültem az új kisregényem, a Csak egy apa munkacímű kötet első verziójával. Évek óta vártam erre a pillanatra, nagyon örültem és meg is könnyebbültem, amikor meglett. (Hajnaltól írtam délig, délután futottam, majd a következő tárcakötetet írtam és raktam össze, este fröccsöztem – mennyei két hét volt!) Persze egy első verzió olyan, mintha nem is létezne: ezzel is még évekig kell piszmogni, törődni, matatni, újra- és újraírni. De azért jó, hogy már papíron van. Innen gyúrható, alakítható. (Már feltéve, ha lesz még valaha újra lehetőségem egybefüggő értékes időt tölteni egy ilyen helyen.) Különös véletlen, hogy amint beléptem a szigligeti szobámba, a falon egy olyan képet láttam, amiről abban a pillanatban tudtam, hogy a kötetem borítóján kell majd szerepelnie – éppen most tárgyalok a festőművésszel a részletekről. És hát a festmény, amit véletlenül épp ebbe a szobába helyeztek el az alkotóház dekoratőrei, szóval a festmény is segített az utolsó fejezet első verziójának megírásában. Ha ez a kisregény megjelenik, nem tudom, akarok-e, fogok-e még regényt írni: lehet, hogy ennyi volt ez a része az írásnak – egyelőre nem látok olyan témát, ami egy regényterjedelmi mértékben érdekelne. Erőltetni nem fogom, az biztos. Annyi rossz kompromisszumot kötök, annyi ostoba kényszerhelyzetbe és megalkuvásba megyek bele nap mint nap, hogy ezt az egyet, a leglényeget nem érheti semmi kényszer, semmi szenny.
Remekművek születnek
– Szerkesztőként első kézből látod, milyen művek születnek. Milyennek tűnik számodra a jelenkori erdélyi és magyarországi irodalom?
– Azt mondják, a nehéz helyzeteket úgy lehet túlélni, ha mindig csak kicsit előre gondolunk; ha csak a következő percre, órára, legfeljebb napra összpontosítunk, csak azt éljük túl. Én ezt az irodalom szemlélésére is kifejezetten és erősen alkalmazom: soha nem akarok előregondoló és általános képet kapni és alkotni semmiről, rendkívül óvatos vagyok ilyen téren is. Nem kívánok és nem is vagyok hajlandó egészként gondolni rá, mert az rögtön magával hozza a lenyesés, uniformizálás veszélyét; nem akarok folyamatokat és jelenségeket belelátni oda, ahol esetleg ilyesmik nincsenek is – hiszen ez a fajta analitikus gondolkodás- és látásmód szinte kényszeríti az embert arra, hogy következtetéseket vonjon le, hogy meglásson valamit még akkor is, ha nincs, ha a szervesen burjánzó önmagukban-levésekre szabályokat klisézik rá. Ehelyett kizárólag a részletekre koncentrálok. Egyes művekre. Egyes szerzőkre. Egy-egy könyvre, kéziratra. Egy-egy szövegre, csak úgy, önmagában, pőrén, egyedül, a többitől elválóan, mentesen. És ilyenek szerencsére nap mint nap születnek. Remekművek születnek. Mi az, hogy születnek?! Mint a buzgár, úgy zubog és buzog fel a sok jó szöveg – és ez mégsem vezet gátszakadáshoz. Nagy összpontosítás kell, hogy az embert ne ragadja el a hév és ne kezdjen okoskodni általánosságban a (kétféle?) irodalom ürügyén – de meg lehet csinálni. És ha ezt a késztetést sikerül legyőzni, megannyi kis örömben lesz része nap mint nap. Amikor pedig lankad az új művek elősorjázása, netán minősége, hiszen az irodalom életritmusához ezek a fázisok is hozzátartoznak, akkor ott az újraolvasás öröme. Na, azt senki nem veheti el és nem másíthatja meg: örökre a miénk, és korlátlan irodalom áll mindig a rendelkezésünkre.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)
Erdély: 2021. december, IV. évfolyam, 13. (43.) szám
