– Valaha ugyanezzel a díjjal tüntették ki Grendel Lajost és Duba Gyulát is. Mit jelent számodra, hogy Talamon-díjas író lettél?
– Nagyon sokat. Sőt, túlzással azt mondhatom, a lehető legtöbbet. Kisebb-nagyobb kényszerű megszakításokkal ötven éve írok, és néha zavart a visszhangtalanság, néha jól jött volna egy-két elismerő, biztató szó. Így meg kellett szoknom, hogy néha évekig úgy írtam, hogy senki sem olvasott, senki sem biztatott. Ez a díj most megerősített abban, hogy esélyem van jól írni. Mert a cél az az: jól írni, amitől még mindig meglehetősen messze érzem magam.
– A Talamon-díjon túlmenően milyen visszajelzéseket kaptál a szakmabeliektől és az olvasóktól legújabb könyveddel kapcsolatban?
– Annak köszönhetően, hogy ismét beléptem a SZMÍT-be, sikerült kapcsolatba lépnem régi ismerősökkel és az újabb generációk tehetséges képviselőivel, valamint részt vehettem pár találkozón, de mivel a könyv kevés példányban jelent meg, valóban csak a szakma pár képviselőjétől kaptam méltatást. Egy kimondottan elutasító bírálatot leszámítva, azt hiszem, meg lehetek elégedve. Ami az olvasókat illeti, nincsenek olvasóim. Még a régebbi írásaim alapján kialakult egy nézet, hogy „nehezen olvasható” vagyok – ezt nem minősítésnek szántam –, és erre a beidegződésre sajnos nem tudok rácáfolni.
– Egy XXI. századi marketingszakember erre talán azt mondaná, hogy épp a „nehezen olvashatóságból” kéne előnyt kovácsolni, valahogy így: „Hogyától olvastál már? Na, az az igazi kihívás, de megéri!” Mit gondolsz?
– Nem akarom alábecsülni a marketingszakemberek szerepét, de véleményem szerint az olvasó másképp befolyásolható. Elsősorban saját igényéből és tapasztalatából indul ki, másodszor pedig közvetlen környezete hat rá. Nehéz az olvasót műfajváltásra rávenni. Különösen, ha számára az olvasás kikapcsolódást jelent, és ez az olvasással szembeni maximális elvárása. Lehet őszinte érdeklődést kelteni egy adott mű, esetleg egy műfaj iránt, és igen, lehet, hogy valaki kíváncsiságból elolvas egy-egy díjnyertes könyvet. Ettől még nem lesz „mindenevő”, azaz mindent olvasó, és még ha annak is tartja magát, akkor sem mondhatjuk, hogy eruditusról (képzett, mély tudású, a szerk. megj.) beszélünk, hiszen, mint említettem, bizonyos olvasóknak nem is ez a céljuk. Az irodalomhoz való következetes kötődés más gyökerekből fakad…
– Melyik írás a legkedvesebb számodra a Daszvant árnyából és miért?
– A kötet önmagában és egységében kedves nekem, mivel minden egyes írás más-más műfajt képvisel, és minden írás újabb lehetőségeket rejt magában.
– Megosztó kérdés lehet, hogy egy író számára a világjárvány által előidézett helyzet, a korlátozások és a bezártság inkább pozitív vagy negatív többletet hordoz-e. Te hogy látod?
– Nyugdíjasként – bár együttérzek az áldozatokkal és családjaikkal – nem foglalkozom a járvánnyal, csak annyira, hogy el ne kapjam a vírust. Rögeszmém, hogy a „jó íráshoz” – többek között – rendkívüli olvasottságra, megélt és „értelmezett” tapasztalatokra, valamint írói tehetségre van szükség. Mivel a sors már nemegyszer megrázott, miként azt a bizonyos vargát is, tapasztalat hiányára nem panaszkodhatok. A tehetséget meg nem szerezhetem be, abból főzök, amim van, így az olvasásra, művelődésre összpontosítok. A járvány nélkül is önkéntes karanténba – egyfajta belső emigrációba – készültem/készülök, így az időm egy részét csak az írásnak és még nagyobb részét az íráshoz való felkészülésnek szentelem. Rengeteget tanulok.
– Egy korábbi interjúban azt nyilatkoztad, hogy egyre inkább csábít az esszéírás. Tehát, 2021 az esszéírás éve lesz, vagy azóta már más is foglalkoztatja a fantáziád?
– A Montaigne–Bacon–Dávila–Marquard vonalon haladva az elgondolkodtató gondolatok és szellemes széljegyzetek csábítanak. Bár az említett tapasztalatok alapján teljesen hiábavaló fáradozásnak tűnik megcélozni azokat az olvasókat, akiket ez eleve nem érdekel, akiknek ezek a nevek nem mondanak semmit. Ezzel a műfajjal sem lehet megváltoztatni az embereket. Az író csak önmagát csiszolgatja, remélve, hogy netán másokat is meglegyint a szellemi kiteljesedés szele, és kedvet kapnak az olvasáshoz és az elválaszthatatlan továbbgondoláshoz… Az írással kapcsolatban továbbra is tartom magam Dávila gondolatához: „Csak saját kezünk fonhat koszorúkat, és nincs más diadal számunkra, mint saját lelkünk magányos tapsa.” Persze, a SZMÍT által megítélt, volt iródiatársamról, Talamon Alfonzról elnevezett díj ettől függetlenül is megtisztelő.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)
„A munka kitölti az életünk nagy részét, ezért nagyon fontos, hogy örömünket leljük benne” – vallja Fincziski Andrea színművésznő. A gyermekeket az iskolában arra tanítja, hogy merjék vállalni gondolataikat, fedezzék fel önmagukban a képességeket, és keressék meg a saját útjukat. Nőként pedig az önismereti körben mutat utat másoknak azzal, hogy bátor, tettre kész és végtelenül kreatív.
A Vénusz légycsapója szinte azonnal beszippantja az embert, az olvasó le sem bírja tenni a regényt; s ha mégis leteszi, csupán addig, amíg letörli a nevetéstől kicsorduló könnyeit. Hihetetlenül szellemes beszólások, feledhetetlen párbeszédek és jellegzetes szereplők világába pottyan az olvasó.
Jó ómen lehetett, hogy Csukás István egy napon született Hans Christian Andersennel, a dán meseíróval. Talán az sem írható a véletlen számlájára, hogy egy kovácsműhely udvarán látta meg a napvilágot, lett kedvenc költője Petőfi Sándor (A helység kalapácsa, hm…), nyelvi világát formálta a kovácsműhely udvarán megforduló, sokféle tájszólással beszélő ember. Mohón és sokat olvasott, a zene is érdekelte, annyira tehetséges volt, hogy felvételiznie sem kellett a zeneiskolába.
– Nekem főleg emlékezetes hétköznapjaim voltak – mondja Bodor Ádám, amikor 85. születésnapja alkalmából az emlékezetes ünnepeiről kérdezem. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas íróval az életszemléletéről és szülővárosáról, az egykori és mai Kolozsvárról is beszélgettünk.
Minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a két világháború közötti szlovenszkói magyar irodalom legjelentősebb képviselője volt, aki lírában, prózában és drámában is jelentőset alkotott. Hálátlan utókora mégis teljesen elfeledte – mindössze 1976-ban jelent meg egy válogatás a prózájából egyik drámája beiktatásával. Az 1945 után megjelent antológiák közölték még pár versét, s ugyanazt a novelláját.
Hullamosók és vámpírok, fanyar humorral átitatott merész történetek. Kertész Dávid első kötete rendkívül bátor. Remekül egyensúlyoz fikció és valóság között, nehogy a kedves olvasó két nevetés között lepottyanjon a kötélről.
Ez a kötet rólam, rólad és róla szól. Arról, hogy te is ugyanolyan tehetetlen, vak és gyenge leszel, ha elér az az alattomosan támadó, az a megmagyarázhatatlan, minden logikát mellőző, gyilkos érzés, amit szerelemnek becézünk. Fájón ismerős történetek és alakok, közös, mégis egyedi emlékekkel megtűzdelve. A kötet kiforgat, beforgat, majd egy röpke pillanatra felemel, végül váratlanul gyomorszájon vág, amiért te kérsz bocsánatot.
"A vágyak miatt fordultam a gyerekkor felé. Egy másik dolog viszont, ami nincs helyén kezelve a gyerekkorral kapcsolatban, hogy sokakban él a gyerekkor iránti nosztalgia. Ilyen például, amikor azt halljuk, hogy „azok a régi szép idők”, a gondtalan gyerekkor. Pedig a gyerekkor talán pont annyira félelmetes világ, mint a felnőttkor, mégis nagyobb téttel bír, mert a gyereknek számít a becsülete, a szava, és van mit elveszítsen. Ezt a tisztaságot szép lassan elveszti többek között a nemi érés okán. Utána pedig jönnek a rossz döntések, amivel felér végül a felnőttkorba."
"Amióta elköltöztem Budapestről, sokkal nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. Úgy gondolom, másképpen nem is működne az itteni élet, mint hogy az ember hozzálassul környezetéhez. A túrák, a természet, a közösség, valamint az a csönd, amely átjárja otthonunkat, egészen más léptékű, mint az élet Budapesten. Nem mondom, hogy ez jobb vagy rosszabb. Egyszerűen csak teljesen más."