2021. március 03., 08:14
A Szlovákia Magyar Írók Társaságának Választmánya Hogya György írónak ítélte oda a Talamon Alfonz-díjat a Daszvant árnya (2019) című kötetéért. Az interjúból többek közt kiderül, mit is jelenthet az efféle kitüntetés, milyen fogadtatásban részesült a kötet, és azt is megtudhatjuk, hogyan élte meg a díjazott a világjárvány időszakát.
– Valaha ugyanezzel a díjjal tüntették ki Grendel Lajost és Duba Gyulát is. Mit jelent számodra, hogy Talamon-díjas író lettél?
– Nagyon sokat. Sőt, túlzással azt mondhatom, a lehető legtöbbet. Kisebb-nagyobb kényszerű megszakításokkal ötven éve írok, és néha zavart a visszhangtalanság, néha jól jött volna egy-két elismerő, biztató szó. Így meg kellett szoknom, hogy néha évekig úgy írtam, hogy senki sem olvasott, senki sem biztatott. Ez a díj most megerősített abban, hogy esélyem van jól írni. Mert a cél az az: jól írni, amitől még mindig meglehetősen messze érzem magam.
– A Talamon-díjon túlmenően milyen visszajelzéseket kaptál a szakmabeliektől és az olvasóktól legújabb könyveddel kapcsolatban?
– Annak köszönhetően, hogy ismét beléptem a SZMÍT-be, sikerült kapcsolatba lépnem régi ismerősökkel és az újabb generációk tehetséges képviselőivel, valamint részt vehettem pár találkozón, de mivel a könyv kevés példányban jelent meg, valóban csak a szakma pár képviselőjétől kaptam méltatást. Egy kimondottan elutasító bírálatot leszámítva, azt hiszem, meg lehetek elégedve. Ami az olvasókat illeti, nincsenek olvasóim. Még a régebbi írásaim alapján kialakult egy nézet, hogy „nehezen olvasható” vagyok – ezt nem minősítésnek szántam –, és erre a beidegződésre sajnos nem tudok rácáfolni.
– Egy XXI. századi marketingszakember erre talán azt mondaná, hogy épp a „nehezen olvashatóságból” kéne előnyt kovácsolni, valahogy így: „Hogyától olvastál már? Na, az az igazi kihívás, de megéri!” Mit gondolsz?
– Nem akarom alábecsülni a marketingszakemberek szerepét, de véleményem szerint az olvasó másképp befolyásolható. Elsősorban saját igényéből és tapasztalatából indul ki, másodszor pedig közvetlen környezete hat rá. Nehéz az olvasót műfajváltásra rávenni. Különösen, ha számára az olvasás kikapcsolódást jelent, és ez az olvasással szembeni maximális elvárása. Lehet őszinte érdeklődést kelteni egy adott mű, esetleg egy műfaj iránt, és igen, lehet, hogy valaki kíváncsiságból elolvas egy-egy díjnyertes könyvet. Ettől még nem lesz „mindenevő”, azaz mindent olvasó, és még ha annak is tartja magát, akkor sem mondhatjuk, hogy eruditusról (képzett, mély tudású, a szerk. megj.) beszélünk, hiszen, mint említettem, bizonyos olvasóknak nem is ez a céljuk. Az irodalomhoz való következetes kötődés más gyökerekből fakad…
– Melyik írás a legkedvesebb számodra a Daszvant árnyából és miért?
– A kötet önmagában és egységében kedves nekem, mivel minden egyes írás más-más műfajt képvisel, és minden írás újabb lehetőségeket rejt magában.
– Megosztó kérdés lehet, hogy egy író számára a világjárvány által előidézett helyzet, a korlátozások és a bezártság inkább pozitív vagy negatív többletet hordoz-e. Te hogy látod?
– Nyugdíjasként – bár együttérzek az áldozatokkal és családjaikkal – nem foglalkozom a járvánnyal, csak annyira, hogy el ne kapjam a vírust. Rögeszmém, hogy a „jó íráshoz” – többek között – rendkívüli olvasottságra, megélt és „értelmezett” tapasztalatokra, valamint írói tehetségre van szükség. Mivel a sors már nemegyszer megrázott, miként azt a bizonyos vargát is, tapasztalat hiányára nem panaszkodhatok. A tehetséget meg nem szerezhetem be, abból főzök, amim van, így az olvasásra, művelődésre összpontosítok. A járvány nélkül is önkéntes karanténba – egyfajta belső emigrációba – készültem/készülök, így az időm egy részét csak az írásnak és még nagyobb részét az íráshoz való felkészülésnek szentelem. Rengeteget tanulok.
– Egy korábbi interjúban azt nyilatkoztad, hogy egyre inkább csábít az esszéírás. Tehát, 2021 az esszéírás éve lesz, vagy azóta már más is foglalkoztatja a fantáziád?
– A Montaigne–Bacon–Dávila–Marquard vonalon haladva az elgondolkodtató gondolatok és szellemes széljegyzetek csábítanak. Bár az említett tapasztalatok alapján teljesen hiábavaló fáradozásnak tűnik megcélozni azokat az olvasókat, akiket ez eleve nem érdekel, akiknek ezek a nevek nem mondanak semmit. Ezzel a műfajjal sem lehet megváltoztatni az embereket. Az író csak önmagát csiszolgatja, remélve, hogy netán másokat is meglegyint a szellemi kiteljesedés szele, és kedvet kapnak az olvasáshoz és az elválaszthatatlan továbbgondoláshoz… Az írással kapcsolatban továbbra is tartom magam Dávila gondolatához: „Csak saját kezünk fonhat koszorúkat, és nincs más diadal számunkra, mint saját lelkünk magányos tapsa.” Persze, a SZMÍT által megítélt, volt iródiatársamról, Talamon Alfonzról elnevezett díj ettől függetlenül is megtisztelő.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)
