– Több mint húsz éve viszed el előadásaidat a magyarlakta településekre Erdélyben, a Partiumban, Magyarországon, és még távolabbra is. Most ért véget egy száz fellépésből álló sorozatod. Hogyan sikerült megvalósítanod ezt most, hogy a vírushelyzet miatt a körülmények nem mindig kedveztek a szervezésnek?
– A Zénó, az elképesztő madárijesztő egyszemélyes előadás, nem kell partnerhez közel kerülni, és megoldottam, hogy a közönségtől is a lehető legtávolabb legyek, illetve az interaktív részeknél maszkban játszottam. Az adott helyzetnek megfelelően, de igyekeztem elvinni a gyerekeknek. Nagyon nehéz volt ez a szervezés, csak akkor mentem, amikor engedték, olyan is volt, hogy amint lehetett, rögtön nekiindultam, és az előadás napján szerveztem le mindent. Az előadásokra az NKA-tól kaptam támogatást pontosan azért, hogy a járvány idején is tudjak előadásokat tartani. Nehéz volt, de megcsináltam, és sikerült májusban a száz előadást teljesíteni. A gyerekek élvezték, értékelték, és végre láttam kacagni őket, amit óriási teljesítményként érzékeltem ilyen körülmények között.
– Hogy látod, változott-e a gyerekek viselkedése, figyelme a vírus miatt, egyáltalán mennyire vettek részt a játékban?
– Főként kisiskolásoknak játszottam, esetükben az otthonülés, az, hogy hosszú ideig nem tudtak a közösségi életben részt venni, mindenképp érezteti a hatását. Úgy gondolom, hogy az egymásra való figyelésünk látta a legnagyobb kárát ebben a „covidmizériában”. A gyermekek már kevésbé tudnak figyelni, persze, megfelelően közelítve hozzájuk, le lehet kötni őket – és ezért is volt jó ez az előadássorozat. Az előadások során segítettem ezeknek a gyerekeknek, hogy jobban egymásra figyeljünk, igyekeztem megtanítani azt, hogy amikor van egy előadás, akkor az az egy óra úgy telik el, hogy nem zörgetjük a csipszes zacskót, nem mászkálunk a padok alatt, hanem részt veszünk egy játékban, és kizárólag azzal foglalkozunk. Mert rend a lelke mindennek, és a művészetet rend nélkül elképzelni nem lehet. Inkább a városi gyerekeknél éreztem ezt a figyelmetlenséget, a falusi gyerekek még mindig sokkal kiegyensúlyozottabbak, valószínűleg azért, mert többet voltak kint az udvaron, ők valahogy közelebb vannak a régebbi gyermeki léthez.
– Amikor az elmúlt két évben nem tudtál előadásokat tartani, írtál. Hogyan születtek meg az első tárcáid?
– Még a járvány előtt írtam meg az első tárcámat. Elmentem a párommal egy pálinkafőzdébe, ott megismertem Székelyföldnek a lelkét, azt, hogy a férfiak hogyan viselkednek, milyen karakterek vannak, hiszen ott ültünk egész éjszaka a főzdében, és rengeteg történetet hallottam. Nem tudtam megtenni, hogy ezt ne rögzítsem valamilyen módon, előadásban nem lett volna könnyű, így leírtam.
Utána jött a vírusos időszak, és akkor nagyon megijedtem attól, hogy előadóművészként munka nélkül maradok. Így elkezdtem gondolkozni, hogy mi mást csinálhatnék. Gondoltam, ha már nem tudok játszani, akkor megírom azt, hogy hogyan készítem az előadásaimat gyermekirodalomból, szépirodalomból, milyen dramaturgiát, megközelítéseket, szempontokat használok.
– Rendszeresen közölsz az Előretolt Helyőrségben interjúkat, ezek zömében szabadúszó előadóművészekkel készültek, készülnek. Miért tartod fontosnak ráirányítani a figyelmet ezekre az alkotókra?
– Magamból indulok ki, abból, hogy én, aki közel 25 éve ezt csinálom, minden buktatóját, nehézségét, örömét, szépségét és értelmét ismerem ennek a munkának, és tudom, hogy mennyire hasznos a társadalom számára. Nagyon jó viszonyban vagyok a többi kollégával is, hiszen hasonlóan nehéz életünk van, emiatt összetartunk, mind ismerjük egymást, időnként találkozunk, beszélgetünk. Úgy látom, hogy ez a 25-30 éves szabadúszó szelet kimaradt az erdélyi színháztörténetből. Ahogy készítettem az interjúkat, és láttam, hogy kollégáim, akik színművészeti egyetemet végeztek és szabadúszókká váltak, arra panaszkodnak, hogy például a szakma, a volt kollégáik sem nézik meg az előadásaikat, nagyon dühbe jöttem ettől az érdektelenségtől. Én nem hiszek a „színházi fejlődésben”, abban, hogy csak egyfajta iskola létezik. Úgy gondolom, hogy a művészember mindenre kíváncsi, így érthetetlen számomra, hogy a „szakmában” ennyire lenéznek minket, szabadúszókat. Én minden kollégámnál láttam a fejlődést, láttam, honnan hová jutottak el. És a szakma erről nem akar tudomást venni.
– Ha jól tudom, a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként egy kutatást is végzel a témában…
– Igen, elnyertem az MMA hároméves ösztöndíját, azt kutatom, hogy 1989 után kik és hogyan próbálkoztak meg szabadúszókká válni, kiknek és hogyan sikerült vagy nem sikerült. Vagy miért nem alakult ki ez az életmód. Mert az nem élet, ha nincsenek feltételek, és így kellett tolni a kultúra szekerét. Pedig nagy áldozatokkal járt szabadúszónak lenni, van, akinek ráment a családja, mindene. A szakma legjobbjai folyamatos létbizonytalanságban vannak, és nem foglalkozott velük senki az elmúlt huszonöt-harminc évben. Az igazságérzetem is diktálta azt, hogy ennek nyoma kell legyen, nem tűnhet el csak úgy 25 év több ember életéből. És azoknak a gyerekeknek az életéből, akikhez évente visszajártunk előadásokat tartani.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. második májusi számában)
Barabás Réka, miután elvégezte a marosvásárhelyi színművészeti főiskolát, több társulatnál is játszott, amíg családi okok miatt nem költözött el Nagyszebenbe, ahol már nem volt magyar színház. Rövid kényszerszünet után egy magánprodukcióval állt elő, és önálló előadóként több száz előadást tartott a Pufi című produkciójával. Nemrég a válása miatt hazaköltözött Hargita megyébe, és felajánlotta a csíkszeredai színháznak új ötletét, egy babaszínházi produkciót.
Fehér Csenge 1996-ban született Zalaegerszegen. Első novelláskötete – mely rendhagyó módon még egy elbeszélést is magába foglal – káprázatosan mutatja az emberi élet szövevényes és sekélyes létezését. Vágyakkal teli, groteszk képei, metaforikus címadása felborzolják az olvasók kedélyeit. Fehér Csengével beszélgettünk A kibomló test című kötet rögös-rögtelen útjáról, az írásról és a lehetőségekről.
2020-ban jelent meg a Szlovákiai Magyar Írók Társasága gondozásában a Fiatal írók antológiája. A kötet kilenc tehetség műveit tárja az olvasók elé. Katona Nick verseivel járult hozzá a kötet gazdagságához – vele beszélgettünk irodalmi kánonról, beatnemzedékről és a költészetről.
Aich Péter költő, író 1972-től különböző szlovák lapok szerkesztője volt. Nemzedékéhez hasonlóan ő is az Új Ifjúságban és az Irodalmi Szemle Vetés rovatában jelentkezett és mutatta meg magát. Az Egyszemű éjszaka című antológiában debütált.
Aich Péter költő, író 1972-től különböző szlovák lapok szerkesztője volt. Nemzedékéhez hasonlóan ő is az Új Ifjúságban és az Irodalmi Szemle Vetés rovatában jelentkezett és mutatta meg magát. Az Egyszemű éjszaka című antológiában debütált.
Lőrincz P. Gabriella Bella István-díjas költő, író 1982-ben született Beregszászon. Jelenleg Nógrád megyében, Szandán él családjával. Az idézet hűen tükrözi párbeszédünk mélységét. Negyven évről, nehézségekről és fájdalmakról, halálról, az életről, az elfogadás fontosságáról, valamint Istenbe vetett rendíthetetlen hitéről és persze Zsuzsikáról, a lakóautóról beszélgettünk.
Nagyon boldog foglalkozásnak nevezte az írói munkát egy korábbi interjúban. Mindig így tekintett a tevékenységére, vagy miként változott az alkotáshoz történő hozzáállása az időben? Még gyerekként hallottam, amikor a nagyapámat megkérdezte a szomszédja: hogy halad a fabehordással?, ő azt válaszolta: boldogulok. Talán a magyar az egyetlen nyelv, amelyben a boldogság ennyire kötődik a munkavégzéshez. A Bolyai című művének írásakor több hónapot tartózkodott Svájcban, de előtte már szerzett hasonló tapasztalatokat. Íróként fontos önnek, hogy ily módon is jelen legyen a nemzetközi irodalmi életben, ismerje a trendeket, a külföldi szerzőket?
Az idei KMI 12 Szerzőbár nevei között láthatjuk Kopriva Nikolettet is, aki nagyon fiatalon tudhat maga mögött olyan eredményeket is, mint az Irodalmi Jelen vagy a Magyar Írószövetség Debüt-díjai, de a Móricz Zsigmond-ösztöndíj is sokban segítette versei megszületését. Az év elején már a második kötettervét is leadta, mely az előzőnek egyfajta folytatásaként lesz olvasható. A költőnőt a KMI által szervezett programokról, a képzőművészet és az irodalom összjátékáról, és a jövőbeli terveiről is kérdeztük.
A szabadúszó színészek nehéz helyzetben voltak a világjárvány alatt, mivel nem játszhattak. De mi történt azokkal a színésznövendékekkel, akik éppen ez idő alatt végeztek, és zárt színházak mellett kellett volna munkát találniuk? Tóth Zsófia pályakezdő színésznővel beszélgettünk.