– Több mint húsz éve viszed el előadásaidat a magyarlakta településekre Erdélyben, a Partiumban, Magyarországon, és még távolabbra is. Most ért véget egy száz fellépésből álló sorozatod. Hogyan sikerült megvalósítanod ezt most, hogy a vírushelyzet miatt a körülmények nem mindig kedveztek a szervezésnek?
– A Zénó, az elképesztő madárijesztő egyszemélyes előadás, nem kell partnerhez közel kerülni, és megoldottam, hogy a közönségtől is a lehető legtávolabb legyek, illetve az interaktív részeknél maszkban játszottam. Az adott helyzetnek megfelelően, de igyekeztem elvinni a gyerekeknek. Nagyon nehéz volt ez a szervezés, csak akkor mentem, amikor engedték, olyan is volt, hogy amint lehetett, rögtön nekiindultam, és az előadás napján szerveztem le mindent. Az előadásokra az NKA-tól kaptam támogatást pontosan azért, hogy a járvány idején is tudjak előadásokat tartani. Nehéz volt, de megcsináltam, és sikerült májusban a száz előadást teljesíteni. A gyerekek élvezték, értékelték, és végre láttam kacagni őket, amit óriási teljesítményként érzékeltem ilyen körülmények között.
– Hogy látod, változott-e a gyerekek viselkedése, figyelme a vírus miatt, egyáltalán mennyire vettek részt a játékban?
– Főként kisiskolásoknak játszottam, esetükben az otthonülés, az, hogy hosszú ideig nem tudtak a közösségi életben részt venni, mindenképp érezteti a hatását. Úgy gondolom, hogy az egymásra való figyelésünk látta a legnagyobb kárát ebben a „covidmizériában”. A gyermekek már kevésbé tudnak figyelni, persze, megfelelően közelítve hozzájuk, le lehet kötni őket – és ezért is volt jó ez az előadássorozat. Az előadások során segítettem ezeknek a gyerekeknek, hogy jobban egymásra figyeljünk, igyekeztem megtanítani azt, hogy amikor van egy előadás, akkor az az egy óra úgy telik el, hogy nem zörgetjük a csipszes zacskót, nem mászkálunk a padok alatt, hanem részt veszünk egy játékban, és kizárólag azzal foglalkozunk. Mert rend a lelke mindennek, és a művészetet rend nélkül elképzelni nem lehet. Inkább a városi gyerekeknél éreztem ezt a figyelmetlenséget, a falusi gyerekek még mindig sokkal kiegyensúlyozottabbak, valószínűleg azért, mert többet voltak kint az udvaron, ők valahogy közelebb vannak a régebbi gyermeki léthez.
– Amikor az elmúlt két évben nem tudtál előadásokat tartani, írtál. Hogyan születtek meg az első tárcáid?
– Még a járvány előtt írtam meg az első tárcámat. Elmentem a párommal egy pálinkafőzdébe, ott megismertem Székelyföldnek a lelkét, azt, hogy a férfiak hogyan viselkednek, milyen karakterek vannak, hiszen ott ültünk egész éjszaka a főzdében, és rengeteg történetet hallottam. Nem tudtam megtenni, hogy ezt ne rögzítsem valamilyen módon, előadásban nem lett volna könnyű, így leírtam.
Utána jött a vírusos időszak, és akkor nagyon megijedtem attól, hogy előadóművészként munka nélkül maradok. Így elkezdtem gondolkozni, hogy mi mást csinálhatnék. Gondoltam, ha már nem tudok játszani, akkor megírom azt, hogy hogyan készítem az előadásaimat gyermekirodalomból, szépirodalomból, milyen dramaturgiát, megközelítéseket, szempontokat használok.
– Rendszeresen közölsz az Előretolt Helyőrségben interjúkat, ezek zömében szabadúszó előadóművészekkel készültek, készülnek. Miért tartod fontosnak ráirányítani a figyelmet ezekre az alkotókra?
– Magamból indulok ki, abból, hogy én, aki közel 25 éve ezt csinálom, minden buktatóját, nehézségét, örömét, szépségét és értelmét ismerem ennek a munkának, és tudom, hogy mennyire hasznos a társadalom számára. Nagyon jó viszonyban vagyok a többi kollégával is, hiszen hasonlóan nehéz életünk van, emiatt összetartunk, mind ismerjük egymást, időnként találkozunk, beszélgetünk. Úgy látom, hogy ez a 25-30 éves szabadúszó szelet kimaradt az erdélyi színháztörténetből. Ahogy készítettem az interjúkat, és láttam, hogy kollégáim, akik színművészeti egyetemet végeztek és szabadúszókká váltak, arra panaszkodnak, hogy például a szakma, a volt kollégáik sem nézik meg az előadásaikat, nagyon dühbe jöttem ettől az érdektelenségtől. Én nem hiszek a „színházi fejlődésben”, abban, hogy csak egyfajta iskola létezik. Úgy gondolom, hogy a művészember mindenre kíváncsi, így érthetetlen számomra, hogy a „szakmában” ennyire lenéznek minket, szabadúszókat. Én minden kollégámnál láttam a fejlődést, láttam, honnan hová jutottak el. És a szakma erről nem akar tudomást venni.
– Ha jól tudom, a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként egy kutatást is végzel a témában…
– Igen, elnyertem az MMA hároméves ösztöndíját, azt kutatom, hogy 1989 után kik és hogyan próbálkoztak meg szabadúszókká válni, kiknek és hogyan sikerült vagy nem sikerült. Vagy miért nem alakult ki ez az életmód. Mert az nem élet, ha nincsenek feltételek, és így kellett tolni a kultúra szekerét. Pedig nagy áldozatokkal járt szabadúszónak lenni, van, akinek ráment a családja, mindene. A szakma legjobbjai folyamatos létbizonytalanságban vannak, és nem foglalkozott velük senki az elmúlt huszonöt-harminc évben. Az igazságérzetem is diktálta azt, hogy ennek nyoma kell legyen, nem tűnhet el csak úgy 25 év több ember életéből. És azoknak a gyerekeknek az életéből, akikhez évente visszajártunk előadásokat tartani.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. második májusi számában)
Elérkezett a pillanat, amikor egy vérbeli bölcsésszel beszélgethettünk, aki nem mellesleg még költő is. Ráday Zsófi gyermekkora óta az irodalom szerelmese, az évek során könnyedén átvészelte az ELTE BTK magyar alapszakát, most pedig az irodalom- és kultúratudomány mesterképzési szak záró időszakát élvezheti. Kislányként arról álmodozott, hogy egyszer majd énekes, sárkány, szurikáta, kocsmatulajdonos, irodalmár vagy esetleg denevér – és még sok minden más is – lesz, majd költővé vált, hogy bármivé, még akár egy játszótéri haditudósítóvá is átalakulhasson.
Takács Bálint első novelláskötete Bad Trip címmel jelent meg 2020-ban. Jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanul forgatókönyvírás szakon. A szépirodalom és a filmművészet együttes világa határozza meg mindennapjait. Az íróval a forgatókönyvírásról, a filmkritikákról és a humorról beszélgettünk, de két új regényének kézirata is szóba került.
Gerencsér Anna első, Az ajtó másik oldalán című novelláskötete 2020-ban jelent meg, majd egy seregnyi félresöpört regénytörténet után elérkezettnek érezte azt a pillanatot, hogy végre útjára engedje egyik szövegét. Az írónő Kimondatlan kívánságok című regénye nem is olyan rég, 2022 decemberében látott napvilágot, s így mi nem csupán egy remek alkotással gazdagodhatunk, hanem Gerencsér Anna tapasztalataival, élményeivel is, melyek példaként szolgálhatnak az írni vágyóknak.
Regős Mátyás első verseskötetét, a Patyik Fedon élete címűt két regény követte, a Tiki, valamint a Lóri és a kihalt állatok. 2022-ben Gérecz Attila-díjat kapott. Jelenleg a PPKE-BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, és két kislány édesapja. A fiatal költő-íróval az olvasási igényekről, az írás munkafolyamatáról beszélgettünk, de szóba került az is, hogy negyedik könyve újból versekkel lesz teli.
Tavaly augusztusban jelent meg a csallóközi Makki Lajos, alias Maquet Ludovic könyve, Ludo, egy hontalan idegenlégiós címmel, amely csakhamar sikerkönyvvé vált. Az önéletrajzi ihletésű, gazdagon illusztrált és magyarázó jegyzetekkel ellátott kalandos történet nemcsak az olvasók, hanem az újságírók érdeklődését is felkeltette. Sőt, többen is jelezték már, hogy szeretnének dokumentumfilmet készíteni a szerző életéről.
Gere Nóra Éva Csíkszeredában született, jelenleg Prágában él. Egy évet volt diák a kolozsvári BBTE Bölcsészettudományi Karán, egy év múlva viszont felköltözött Budapestre, hogy a MOME design- és művészetelmélet tanulója legyen. Első alkotása három-négy éves korában született. Gere Nóra Éva néven publikál, de barátai – a teljes név összevonásából létrejövő becenevén – Genovévának szólítják.
Leczo Bence egykötetes szerző, újságíró, de ami még ennél is izgalmasabb, szereti a vonatokat. 2021-ben jelent meg A falu összes férfija című novelláskötete, amelyben sok más mellett a természet és az ember viszonya is megjelenik. Főként ezen az íven haladva beszélgettünk az említett kapcsolat különféle megnyilvánulásairól, de szóba került még az alkotó első (még megírásra váró) története, az irodalmi díjak és irodalmi élet, a közösségi média által kondicionált instaversek, majd az interjú végéhez közeledve az is kiderült, hogy a költő milyen más művészeti ágban alkotna még szívesen.
Gál János muzeológusként dolgozik a budapesti Mezőgazdasági Múzeumban, a Vajdahunyadvárban. Történészként abban látja munkája izgalmas oldalát, hogy elsőként tárhat fel összefüggéseket, amelyekből később történetek szövődnek. 2021-ben jelent meg első verseskötete Az eltűnt hírnév nyomában címmel, melynek egyik alappillére a humor. Jelenleg az Iván báró című verses regényén dolgozik. A költővel a paródiáról, a kötött versformákról és a versmegzenésítésről beszélgettünk, de az is kiderült, kivel beszélgetne szívesen, ha időutazásban vehetne részt.
Pejin Lea a Vajdaságban, Zentán született, a SZTE BTK Szociológia Tanszék volt hallgatója. Eddig két verseskötete jelent meg, az első 2017-ben Nyugati csiga körfűrésszel álmodik címmel, a második, a Hogy meg sem érte című 2021-ben került olvasók elé. Több alkalommal és több kategóriában is ért el helyezést az Énekelt versek fesztiválján. A szerzővel a versmegzenésítésről és az identitáskeresésről is beszélgettünk.
Mátyás Emőke Ibolya Székelyudvarhelyen és Patakfalván nőtt fel, nyolc éven át viselte a Tamási Áron Gimnázium egyenruháját. Az iskola Ébredés című diáklapjának főszerkesztőjeként ismerkedett meg jelenlegi mentorával, Farkas Wellmann Endrével. Orvosira készült, de a valódi útja a teológia felé vezetett, azóta tudja: nincsenek véletlenek. Meghatározó egységként tekint mindkét keresztnevére. A költővel gyerekkori olvasmányairól, főszerkesztői munkásságáról és az első kötettnek kéziratáról is beszélgettünk.