– Hogyan indult az írói pályája?
– Már gyermekkoromban is voltak próbálkozásaim, de igazából gimnazista koromtól fogva foglalkozom komolyabban az írással. Első szárnypróbálgatásaimat az Új Szó, a Vasárnap, a Hét és a Nő is közölte, interjúkkal és riportokkal kezdtem, majd pedig jöttek az elbeszélések. Verseket már gyerekkoromban is írtam, és itt-ott most is visszakanyarodom a versíráshoz. Néha jólesik versben kifejezni magam. Később hangjátékokat írtam, amelyekkel pályázatokra jelentkeztem, mindegyikkel helyezést értem el, és ezeket a rádió is bemutatta. Mindemellett az újságírás kísérte végig eddigi életemet, amely szintén összefügg a szépirodalommal.
– Miben más megírni egy hangjátékot, mint például egy novellát vagy egy regényt?
– Az írásnál mindenképpen fontos a képzelőerő. A hangjáték megírásánál különösen ügyelni kell rá, hogy minden a helyén legyen; a hallgató lássa maga előtt a történet cselekményét, a helyszínt, ahol a történet játszódik. A fabula a legfontosabb, megfelelő formában kell tálalni a hallgatóságnak. A regénynél például az a pozitívum, hogy nagyobb terünk van kitárulkozni, kibontakoztatni a cselekményt, a novellánál viszont szűk keretek között mozoghatunk csupán, mert ez a műfaj ezt a szerkezetet követeli meg.
– Mi inspirálja önt az írásnál?
– Minden. Az emberek sorsa, történetek, különféle események, gyermekkori emlékek, amelyekből kikerekedhet egy történet. De valakinek az elbeszéléséből elcsípett egyetlen mondat is elindíthat egy láncreakciót. Jellemző az írókra, hogy akár a kis eseményekből, dolgokból kiindulva is tudnak érdekeset, olvasmányosat írni, alkotni.
– Milyen tapasztalatokat szerzett a Szlovákiai Magyar Írók Társaságánál, mint pályázó, az évek során?
– Már kétszer pályáztam a Pegazus alkotópályázatokra, természetesen még akkor, amikor nem volt megjelent kötetem nyomtatásban. 2011-ben a Néhány szelet című regényem kéziratával, amikor is elnyertem a védnöki díjat. Majd 2013-ban az Ólomsúly című regényem kéziratával sikerült pályáznom, amely szintén védnöki díjat nyert. Számomra a pályázati lehetőségek mindig is motiválóak voltak, az Arany Opus Díj megpályázását jó ötletnek tartottam és már régóta kacsingattam felé. A pályaműveim azonban eddig nem lettek értékelve, de úgy gondoltam, nem adom fel.
– A kitartás pedig meghozta gyümölcsét, ugyanis a tavalyi év egyik nyertese ön lett az Arany Opus Díj pályázatán.
– Magam is meglepődtem, és nagyon örültem ennek a kitüntetésnek. Jó érzés volt, akkor éppen bearanyozta a napomat – a nevéhez hűen, stílusosan. Számos gratulációt kaptam az ismerősöktől, barátoktól, még ismeretlenektől is. Hihetetlenül jólesett. Már ezért is érdemes folytatni azt, amit csinálok.
– A járványhelyzetben is születtek művek?
– Természetesen, hiszen mindannyiunkra hatott valamilyen formában. Nagyobbrészt inkább más jellegűeket írok. Több téma forr bennem egyszerre. Az írók általában minden jellegzetes folyamatra reagálnak. Véleményem szerint a jelenlegi járvány irodalmi hozadékát csupán később fogjuk látni, vagyis hogy milyen mértékben, illetve milyen művek születtek meg ezzel kapcsolatosan. Már most is vannak különféle naplók és karanténszövegek könyvformában, amelyeket forgatni lehet.
– Milyen tervekkel áll a jövő elé?
– Vannak olyan elbeszéléseim, amelyeket még nem publikáltam, ezeket külön dokumentumban gyűjtöm a számítógépemen. Lassan összejön egy új kötet. Nálam az alkotás egyszerűen zajlik. Ha már a fejemben van az ötlet, akkor csak leülök az asztalhoz és elkezdem írni. Persze, folyamatosan csiszolom, fésülgetem a szöveget, hogy minden a helyén legyen, stilisztikai és helyesírási szempontból is. De a lényeg a mondanivaló!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)
Először nyolcévesen lépett fel a Pesti Vigadóban, 2002-ben szerzett művészdiplomát Leon Fleisher tanítványaként Torontóban. Játszott a Torontói Szimfonikusokkal, az Izlandi Szimfonikusokkal, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával, a Bécsi Mozart Zenekarral, a Nemzeti Filharmonikusokkal, a Szverdlovszki Szimfonikusokkal, és 2011-ben ő zárta a romániai Liszt-évet az Enescu Szimfonikusokkal. 2010-ben megkapta a Prima Primissima díjat komolyzene kategóriában, 2012-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, 2019-ben pedig Liszt Ferenc-díjat kapott. Eddig 27 országban koncertezett. Érdi Tamás zongoraművésszel beszélgettünk.
A Szlovákia Magyar Írók Társaságának Választmánya Hogya György írónak ítélte oda a Talamon Alfonz-díjat a Daszvant árnya (2019) című kötetéért. Az interjúból többek közt kiderül, mit is jelenthet az efféle kitüntetés, milyen fogadtatásban részesült a kötet, és azt is megtudhatjuk, hogyan élte meg a díjazott a világjárvány időszakát.
„A munka kitölti az életünk nagy részét, ezért nagyon fontos, hogy örömünket leljük benne” – vallja Fincziski Andrea színművésznő. A gyermekeket az iskolában arra tanítja, hogy merjék vállalni gondolataikat, fedezzék fel önmagukban a képességeket, és keressék meg a saját útjukat. Nőként pedig az önismereti körben mutat utat másoknak azzal, hogy bátor, tettre kész és végtelenül kreatív.
A Vénusz légycsapója szinte azonnal beszippantja az embert, az olvasó le sem bírja tenni a regényt; s ha mégis leteszi, csupán addig, amíg letörli a nevetéstől kicsorduló könnyeit. Hihetetlenül szellemes beszólások, feledhetetlen párbeszédek és jellegzetes szereplők világába pottyan az olvasó.
Jó ómen lehetett, hogy Csukás István egy napon született Hans Christian Andersennel, a dán meseíróval. Talán az sem írható a véletlen számlájára, hogy egy kovácsműhely udvarán látta meg a napvilágot, lett kedvenc költője Petőfi Sándor (A helység kalapácsa, hm…), nyelvi világát formálta a kovácsműhely udvarán megforduló, sokféle tájszólással beszélő ember. Mohón és sokat olvasott, a zene is érdekelte, annyira tehetséges volt, hogy felvételiznie sem kellett a zeneiskolába.
– Nekem főleg emlékezetes hétköznapjaim voltak – mondja Bodor Ádám, amikor 85. születésnapja alkalmából az emlékezetes ünnepeiről kérdezem. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas íróval az életszemléletéről és szülővárosáról, az egykori és mai Kolozsvárról is beszélgettünk.
Minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a két világháború közötti szlovenszkói magyar irodalom legjelentősebb képviselője volt, aki lírában, prózában és drámában is jelentőset alkotott. Hálátlan utókora mégis teljesen elfeledte – mindössze 1976-ban jelent meg egy válogatás a prózájából egyik drámája beiktatásával. Az 1945 után megjelent antológiák közölték még pár versét, s ugyanazt a novelláját.
Hullamosók és vámpírok, fanyar humorral átitatott merész történetek. Kertész Dávid első kötete rendkívül bátor. Remekül egyensúlyoz fikció és valóság között, nehogy a kedves olvasó két nevetés között lepottyanjon a kötélről.