Szilágyi Zsófia Emma: „A költő működését, ha vizsgáljuk” - Kürti Lászlóval Szilágyi Zsófia Emma beszélget

2021. április 17., 08:50

 Kürti László a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb költője. Zsigeri és elképesztően bátor alkotó; kockázatvállalásának köszönhetően pedig nem egy versében képes elérni a költészet legnagyobb magaslatait. Művészetének állandó kísérője az örök, végső emberi attitűd, maga az ősnyugtalanságból fakadó kínzó elégedetlenség. Őt olvasni nemcsak rendkívül jó élmény, hanem hihetetlenül felkavaró és elgondolkodtató is egyben.

Kürti László - Fotó: Juhász Katalin

 

– Érdekes, hogy nem bölcsészcsaládból származol, ennek ellenére mégis az irodalomban kötöttél ki. Hogyan történt?

– Úgy, hogy anyám mosónő volt, apám pedig vadakat terelő juhász, vagy fordítva – már nem emlékszem pontosan. Nem kell zseninek sem lenni, elég, ha fejbe kólint az élet, ha például tudod, milyen a szegénység, milyen esőben vagy hóesésben fürdeni a kertben. Van néhány józan pillanat, ami meghatározza azt, hogy honnan nézz a világra, melyik gépállás a tiéd és minek is látnak téged mások, például kisgyerekként a szüleid, kortársaid, barátaid. Mennyire vagy és lehetsz egy velük, milyen antennákkal detektálod, hogy nekik te ki vagy, mit jelentesz, és kik lehettek ők a szüleiknek, mert ők meg tőlük tanulták, mekkora távok vannak két ember között. Akár a szerelemben, amiről megint semmi centipontosat nem lehet tudni, mert nem létezik, majd csak ha megteremteni sikerül, a kezdeti lelkesedés vagy elragadtatottság után, saját szabálytalan szabályok szerint. Majd hogyan szakadsz, és maradsz mégis önmagadra, mert/ha nincs jobb… marad az irodalom, és már saját életedre, sebedre is úgy tekintesz, mint Kosztolányi, mint köznapi esetére az orvos.

– Jól gondolom, hogy te nem az a költő vagy, aki mintegy operálja a sorait, hanem az, aki egyszerűen nekilát, engedi, hogy az írás átvegye az irányítást?

– Az hiba lenne, és dilettantizmus is, ha kontroll nélkül írnék, és azt képzelném, hogy a múzsa tévedhetetlenül vezeti a kezem. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennék engedékeny, mikor a szöveg úgyis jobban tudja nálam, mi következik, mikor azokat az összefüggéseket nem az ész, hanem valami más rejtélyesebb igazságok döntik el, akkor hagyom magam vezetni, utólag még mindig van mód a szövegbe belenyúlni vagy kiegyezni magammal. Írás közben is tud az ember moderálni, javarészt ismeri, sejti a medret, még ha viszi is a lendület.

– Apropó, titkok! Tud-e az élet még olyan meglepetést okozni neked, amire nem várt módon reagálsz? Akár emberként, akár költőként.

– Ha most benézne egy ló az ablakon, minden bizonnyal meglepődnék, nemcsak mert zárva a Windows, hanem mert az emeleti szobában vagyok (túl azon, hogy nincs lovunk). Különben pedig nem tartom magam valami megveszekedett fenegyereknek, hogy ne rándulhatna bennem össze a lélek, ne érhetne trauma vagy határtalan örömélmény, inkább a készenlét a kivételesre vagy különösre, az a mentális, lelki állapot és az érzékenység megtartásának képessége a fontos, nem a mindenáron való túlélni akarás/tudás képessége.

– Szerinted létezik etikus művész? Egyáltalán érdemes-e etikáról beszélni a művészet kapcsán, mikor maga a valóság sem az?

 – A líra és etika kapcsolata a gyakorlat felől a legizgalmasabb, konkrét lírai szövegekben mutatva fel esztétikum és etikum összefonódásait. Egy-egy mű hitelességének kérdése részben a műre, részben a szerzőre magára vezethető vissza. Bár sokáig tartotta magát az irodalomtudományban az elképzelés, miszerint „a szerző meghalt”, ennek tarthatatlansága éppen az irodalomtudományok kulturális fordulata óta nyilvánvaló. A mű kompozíciója határozza meg az olvasást, de más tényezők is belépnek, amelyek ahhoz a kommunikációfajtához tartoznak, amelynek kiindulópontja a szerző, s amely áthatol a művön, hogy végül az olvasónál kössön ki. A mű nem lehet etikátlan, saját belső moralitása van, ahogyan a művész sem, de etikája nem feltétlenül azonos a műve etikájával, szégyenletes módon, ha elég eredeti, egyik sem lesz etikus a konvenciókkal szemben, vagy nem úgy, ahogyan azt általában elvárhatnánk bárkitől a hétköznapokban. A hitelesség kérdésének problémája a szerzőre visszavezetve tehát csak az implikált szerző fogalmának beépítésével, ezzel a korlátozással tematizálható irodalomtudományos szempontok szerint.

– Sok pofont kaphattál az élettől. Ezt onnan gondolom, hogy elképesztően hiteles alkotó vagy. Ha olvaslak, tudom, hogy minden versed mögött ott kell lennie egy megtörtént, megélt eseménynek. Hogyan alakul át az élmény verssé? Hogy néz ki ez a folyamat nálad?

– Nagyon sok tehetséges fiatallal találkozom, de mégsem biztos, hogy költő lesz belőlük, mert épp nincs szerencséjük, hogy elég pofont kapjanak, vagy éppen az általuk választott versvilágot, ízlést nem támogatja a személyes habitusuk, költői alkatuk, érzékenységük stb. Vagy csak útközben jönnek rá, ha boldogok akarnak lenni, lehet nem ez az útvonal a legevidensebb, és még ott van a folyamatos belső háború, a minden dolgok alapja. Hitelessé válni gyakran fájdalmas dolog, túl sokszor kell tükörbe nézni, és hiába sminkelsz, amivel megalapozod magad, abba többszörösen is bele kell halni, pedig te csak írni szerettél volna, szépnek lenni… Viszont ez nem biztos, hogy büntetlenül megúszható. Aki először a büntetést kapta meg, annak már könnyebb a költői pályája felé menni, csúnyának is lenni, fordítva nem tudom, hogy érdemes-e belekezdeni. De ez a választás nem áll készen mindenki előtt, ugyanis az élmény mélyebb, régebbi kell hogy legyen, mint amit közvetlenül épp megtapasztalsz, valahogy úgy, ahogy az okozat képes megelőzni az okot – bármennyire is tűnik képtelenségnek. Mintha az idő nem lineárisan lenne jelen a létezésünkben, vagy ha mégis, elfelejtettük volna elfelejteni a korábban tanultakat, átélteket, és az örökös ismétlődés elviselhetetlen, félelmetes mókuskerekében taposnánk agyon az önbecsülésünket, vagy mikor mi kerül a talpunk alá. Az élmény, az eszmélet mindent visz, dölyfös nagyúr (nem pedig az „én”), a vers pedig csak „cifra szolga”, majdnem egészen úgy, ahogyan Ady mondja.

Kürti László - Fotó: Juhász Katalin

– Nagyon különbözően hat az alkotókra a boldogság. Téged miként befolyásol? Jót vagy rosszat tesz neked, amikor írásról van szó?

– A trauma vagy sokkos állapot ugyan teremthet szövegeket, átláthatatlan kuszasággal, akár szabad ötletek jegyzékeként, de míg nem szerzem vissza a belső békémet, nyugalmamat, amíg az „önmagam” nem tud hozzám szólni szeretettel, addig nem tudok belátással és kiszámíthatóan úgy írni, se álmomban, sem ébren, mint ahogy szeretnék. A ló másik oldala pedig, mikor sok a relax, de nem olvasok, nem dolgozom fegyelmezetten vagy nem tartom magam másként napi, de egészséges feszültségben. Van, mikor onnan tudom meg, hogy boldog vagyok, hogy jönnek a szövegek, máskor pedig onnan, hogy eszem ágában nincs leülni írni, de képes vagyok megélni, belátni az adott pillanat vagy helyzet, egy kapcsolat, egy szitu kivételességét. Nem minden támogatja az írást, de nem akarom az életet mindenáron alárendelni az írásnak, még meg tudok magamnak bocsátani, hogy élek, vezekelni, arra még (talán) lesz elég idő.

– Melyek azok az egészen apró dolgok, amik megzavarják a nyugalmadat? Egészen banális dolgok érdekelnek.

– Amikor a tények nem a valóságot szolgálják, mert a tények sztereotípiákon keresztül le vannak horgonyozva mélyen az iszapba, és esély nincs arra, hogy tiszta forrásként annak mutatkozzon, ami, minden áldozatosságával, törődésével, csobogásával. Amikor ujjal mutogatni arra való, hogy külsővé és másévá legyen tehető a saját tévedés, bűn vagy hiba, kizárva vele a belső felelősséget, a sajátot, az önfelismerést. Amikor azt látom, hogy felforgatni, kutakodni, korlátozni másokat legalább akkora érdemnek minősül, bevett minta, mint bajt keverni. Most ezeken az apróságokon forrongok.

– Messzebb megyek: amikor emberként boldog vagy, akkor költőként is, amikor költőként boldog vagy, akkor emberként is?

– A luxussal van a baj, mégpedig az, hogy nincsen. A költő működését, ha vizsgáljuk, meglehetősen speckós egzisztenciáról beszélhetünk, de ha őszinte az ember magához, semmiféle pátosz nem lengi körül. Sőt, egy nehezített, megterhelt lélekről és pszichéről beszélünk, ami kevéssé tűnik áldásosnak a mindennapi, civil valóság felől. Tele látomásokkal, zavaros álmokkal, kísértésekkel, daimonionokkal, akárcsak szegény Szókratész volt annak idején, pedig ő még filozófiai műveket sem írt le, nemhogy verseket. A szellemi élet attól szellemi, hogy szólongatják benne az embert, de értelmezni, rendet tenni van, hogy csak a művekben sikerül – és az még egy áldásos állapot, mert van, ahol összejön, ezért is az örökös űzöttség, és munkára irányuló nyughatatlan belső kényszer. Ha sikerül a zűrzavarban, akárcsak egy vers erejéig is belátásra lelni… az már egy rövid lázcsillapításra jó lehet, de nincs ünneplő- meg hétköznapi viselet, azaz a költő, ahogy drága Zalán Tibor barátom mondaná, „mackónadrágban is költő” és viszont.

– Vannak, akik szerint a költészet a filozófia legmagasabb szintje (Heidegger, Gadamer), és vannak, akik épp azt mondják, a filozófiának semmi dolga a költészettel és fordítva. A Debreceni Egyetem Filozófia Tanszékének doktoranduszaként erről mi a véleményed?

– Nagyképűség lenne azt állítanom, hogy a költészet a filozófia legmagasabb szintje, nemcsak mert én épp ezzel foglalkozom, nyilván sokkal nagyobb filoszok vannak és végeztek a tanszékünkön is, mint én, mégsem kell hogy feltétlenül verseket írjanak. Az persze hízelgő, hogy vannak korszakos filozófusok, akik a költészetet tartják a filozófia csúcsának. Meglehet, hogy nincs sok köze a filozófiának a költészethez, de annyi minden bizonnyal mégis van, mint a zebrának a feketéhez vagy épp a fehérhez.