Hiszek abban, hogy amikor véget ér valami, kezdődni fog utána egyéb, más és jobb. Talán emiatt vonzom be az új dolgokat – állítja Váta Lóránd, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze.
– Mivel töltöd az idődet a világjárvány kitörése óta?
– Például szorgalmasan írom a doktori dolgozatomat. Témám a szó vizsgálata a színpadi folyamatban. Egyebek közt azt is vizsgálom, hogy milyen módon befolyásolják a neuronok a beszédfolyamatot. Egészen véletlenül nagyon érdekes dolgokat találtam, olyan tudományos könyveket, melyek a tükörneuronokról szólnak. Ezek okozzák azt, hogy az emberben akkor is keletkeznek érzelmi, de tulajdonképpen fizikai folyamatok is, amikor nem végzi, csupán megfigyeli a cselekvést.
Sokoldalú színész, tanár
– Ez megmagyarázza, miként tud hatni a színház a nézőre. Az elméleti munka mellett színpadi mozgást és beszédet tanítasz a főiskolán, koreografálsz, sztepptáncolsz, zenekarban játszol, bővíted a színészi eszköztárad minden irányba. Ragadjunk is le a sztepptáncnál…
– Eléggé széles jártasságom van a koreográfiákban, táncokban, énekelt szerepekben, mert ebből szerencsére bőven volt részem, ugyanis nagyon jó koreográfusokkal dolgoztam. Tulajdonképpen már főiskolás koromban jártam különböző tánckurzusokra, és idővel beépítettem ezeket a mozgásformákat az eszköztáramba. Most például két előadásban is kellett szteppelni. Valahogy úgy alakult, hogy az előadásban a karakterem egyik megnyilvánulási formája a tánc lett, és nagyon jól jött, hogy tudom csinálni. Tanítani is ezért hívtak, hogy különböző mozgásformákat oktassak.
– Úgy tűnik, hogy valósággal rajonganak érted a diákok…
– Nagyon szeretek tanítani, eredetileg a tanítóképzőbe akartam menni... Persze ez a generáció már nagyon más, mint amilyenek mi voltunk, másképpen kell velük kapcsolatot tartani, mint ahogy én azt eredetileg elképzeltem. Semmiképpen sem működik már az a szikárság, az a keménység, az a nagyon határozott őszinteség, amellyel a tanárok mindig tudomásunkra hozták, hogy veled ez a gond, veled az a gond, ezt kell csináld, azt kell csináld… Ez a generáció nem így működik, viccesen mondva naponta kétszer meg kell dicsérni őket ahhoz, hogy motiválva legyenek. Nem működik az a fajta tükörtartás, amiben én egyébként hiszek és a továbbfejlődés alapfeltételének tartok. Őket ez elbizonytalanítja. Ők valahogy nem állnak olyan biztos lábakon, mint a mi generációnk annak idején. Úgyhogy emiatt a tanárkodást folyamatosan újra kell gondolnom. A másik nehézsége az, hogy folyamatosan kell készülni az órákra, folyamatosan ki kell találni új dolgokat, és ez rengeteg energiát követel. Mivel az utóbbi két évben folyamatosan tanítok, próbálok, és a doktorimat is be akarom fejezni, muszáj hajnali ötkor kelnem, hogy a tíz órakor kezdődő próba előtt el tudjak valamit olvasni vagy megírni néhány sort. Próba után rohanok tanítani, utána újból próbálok. Ezek után este már nehéz tíz értelmes mondatot leírnom…
– Színészként kevesebb volt-e a munka a pandémia alatt?
– Leszámítva azt a két vagy három hónap lezárást, amikor mindenki otthon ült, tulajdonképpen egyfolytában próbáltunk. Ebben az évadban két előadásban is ki lettem osztva: a Rómeó és Júliában, amit ifj. Vidnyánszky Attila rendezett, és az Utas és holdvilágban (Nagy Botond rendezése). Két nagyon különböző jellegű munka, két nagyon nehéz előadás. Sajnos még egyiket sem tudtunk játszani, csak a házi közönségnek.
Meghurcoltatás után
– Túl vagy egy lejárató kampányon, a bíróság erkölcsi kártérítést ítélt meg neked. Milyen hatással van egy ilyen esemény a művész életére?
– Két évig folyt ez a meghurcoltatás és az utána következő sajtóper, ami nagyon megviselt. Hosszú ideig úgy éreztem, hogy egy címke, egy bélyeg van a homlokomon. Játszottam az előadásaimat, és amikor színpadon voltam, azon gondolkoztam, vajon a néző tudja, hogy én az a Váta Lóránd vagyok, akit megvádoltak szörnyű dolgokkal. Ez hihetetlen szenvedést okozott nekem. Az, hogy bizonyítékok nélkül megpróbálnak kikészíteni egy lehetetlen hazug váddal, nagyon tisztességtelen. Ronda dolog valakinek meghurcolni a nevét, a karrierjét egy Facebook-bejegyzés alapján, fantáziával kiegészítve, vagy valaki olyannak a történetével, aki bosszúból bemegy a szerkesztőségbe, és mond valamit, amit utánajárás nélkül csak úgy leírnak. Közben pedig a lap nem vállalja a leírtakért a felelősséget. A második cikknek még szerzője sem volt, és senki nem vállalta már fel.
– A színházi szakma melléd állt?
– Százszázalékosan igen! Mindenki tudja azt, hogy mi egy olyan műfajban dolgozunk, ahol ki vagyunk tálalva a közönség elé, és mindig ott van a lehetőség, hogy valaki nekünk ugorjon. Kollégák is mondták, hogy egyszerűen beléjük rándult a görcs, mert elképzelték, hogy holnap vagy bármikor őket is kikezdhetik. Remélem, az én esetem tanulságnak bőven elég lesz.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)
Mindig öröm olyan fiatal muzsikusok munkáját hallgatni, akik nem valamilyen simára polírozott zeneipari zsánerben utaznak, hanem már pályájuk kezdetén teljesen önfeledt kompromisszummentességgel vágják a maguk útját a sűrűben. Örömünk attól sem lesz kisebb, ha küzdenünk kell az anyaggal, a Sauropoda Pangea című lemeze ugyanis alaposan próbára teszi mindazok hallójáratát és ritmusérzékét, akik egy daltól az intro-verze-refrén-szóló-verze-refrén-outro struktúrát várják. Az albumról Krizbai Domokos gitárossal beszélgettünk.
Zsapka Attila kis túlzással a Felvidék minden színpadán állt már, neve öszszefonódott a költészettel, hiszen zenekaraival és szólóban is a magyar irodalom remekeit zenésíti meg. A mindig jókedvű gitárosénekessel költészetről, tervekről és a közönség hiányáról beszélgettem.
Az ipolysági születésű Gágyor Péter április 6-án ünnepelte 75. születésnapját. Az egykor Németországba emigrált, majd két évtized múltán Komáromban, a Duna magyarországi oldalán otthonra lelő írónak tizennégy kötete jelent meg, köztük fordításkötetek, drámák, regények, novelláskötet, tanulmánykötet, verskötetek.
Egy erős írónemzedék létrejöttében hisz Lakatos Mihály romániai magyar költő, író, műfordító, aki elköteleződéssel vallja és eszerint is él, hogy az irodalomnak komoly szerepet kell vállalnia, feladata küzdeni az értékválsággal. Jellegzetes írói világában a súlyos ügyeket nemegyszer humorral oldja, ami, állítja, nem csupán alkati kérdés: a humort a székely ember a borvízzel szívja magába. Irodalmi munkásságának és betöltött tisztségeinek is ez a belső tartás ad egyedülálló értéket.
Az író úgy lett a felvidéki magyarság krónikása, hogy sokszor leírta, ifjúkorában nem szeretett olvasni, ahogy iskolába járni sem. Apja boltos volt, ő lovat és földet szeretett volna. Elkövette azt a nagy hibát, hogy nemcsak kitűnően sportolt, de fogott az agya is.
Foster Dorka (Palkonya, 1999) a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) másodéves textiltervező szakos hallgatója, zenész, énekes, dalszövegíró, textiltervező, a Sárvári Diákköltők, diákírók táborának döntőse, a Helikoni versenyek kétszeres arany fokozatot szerzett fuvolistája.
Kortárs írók kortárs szerzőkről sorozatunkban azt kérjük az alkotóktól, hogy árulják el, kiket olvasnak szívesen és miért. Száraz Miklós György arra a kérdésre, hogy mely kortárs írót ajánlana az olvasóknak, a többek között ezt nyilatkozta: „Győrffy Ákos szintén költő, viszont van egy lírai prózai kötete, a Haza, ami remekmű, ha soha többet nem írna, az a karcsú, százoldalas könyvecske is elég lenne életműnek.” A könyvet én is olvastam és rám is nagy hatást gyakorolt, ezért kapva kaptam az alkalmon, hogy Győrffy Ákost kérdezhetem.
Szávai Gézával egy kellemes kerthelyiségben ücsörgünk. Az asztalon finom bor, a társaság többnyire írókból áll, Géza a szokásos módon vicces történeteket mesél. Na igen, ilyen lenne ideális körülmények között a találkozásunk, ám a járvány miatt most beszorultunk egy óbudai lakásba, ahol a Pont Kiadó működik. Bár mindkettőnket nyomasztanak különféle problémák, a hangulatunk így is derűs, s mondhatni, ott folytatjuk a csevegést, ahol legutóbb abbahagytuk.