– Miért vállaltad a nehézségek ellenére is a vándorszínészi pályát?
– Egy adott pillanatban munkát kerestem, és épp a bábszínháznál találtam. Soha nem akartam színész lenni, inkább az írói pálya vonzott. De megismertem Kovács Ildikót, és kész volt a varázslat. A bábos is életet ad a holt anyagnak, mint Isten, ezért nagyon izgalmasnak tűnt ez a fajta alkotás.
– Maradjunk még Kovács Ildikónál (1927–2008), aki a mentorod volt. Mit tanultál tőle?
– Alázatot a színház és a művészetek iránt. A művészet szeretetét és az őszinteséget. A játék szeretetét. Azt, hogy a bábszínház mozgó képzőművészet. A bábu önmagában véve is egy külön alkotás. Van, amikor meg tudod csinálni magadnak, van, amikor nem, és ilyenkor egy képzőművészt kérsz meg rá. Nem elég megcsinálni, hanem életet is kell lehelni bele. Nagy művészet ez!
– Hogyan sikerült ellopnod a mesterséget? Mert akkor még nem oktatták főiskolán ezt a szakmát…
– Elég sokat udvaroltam Ildikónak, a szó szoros értelmében. Mindig mentem hozzá, mindenféle kérdéseket találtam ki, csak hogy beszélgessünk, hogy hallgassam, miket és hogyan gondol. Minden tudásomat, ami bábszínházzal kapcsolatos, neki köszönhetem. Kinyitotta a szememet, megtanított járni.
– A János vitéz, az első teljesen önálló előadásod Kovács Ildikó tanácsára, hatására és mentorálásával jött létre.
– Igen, végigbeszéltük a lehetőségeket, a megvalósítással kapcsolatos teendőket, de aztán egyszer csak átlépett a túloldalra, és akkor ilyen másvilági rendezőm lett. Már közel ezerszer adtam elő a darabot. Emellett van pár más előadásom is: Mátyás király lopni megy, Kőleves, Boldog herceg, van betlehemes is.
– Csak gyerekeknek szóló műsorokat készítesz?
– Nem nagyon érzek kényszert, hogy felnőtteknek találjak ki külön előadást. Amit a gyerekeknek ajánlok, azt nyugodtan a felnőttek is megnézhetik. Viszont olyan előadást, amiben nem lehet kacagni, nem akarok csinálni.
– A legemlékezetesebb közönségtalálkozód?
– Ezelőtt vagy tizenhárom évvel eljutottam Somoskára, Csángliába, és ott olyan fantasztikus ajándékot kaptam csupán azzal, hogy nézhettem azokat az embereket, hogy írtam egy mesét Csángor királyfiról. Aztán tavaly lett belőle egy táncelőadás Udvarhelyen a néptáncműhely előadásában, Vadas László rendezésében.
– Mit kérnél, ha lehetne?
– Közönséget kérnék, és azt, hogy újra játszhassak. Elindult egy ilyen online-os valami, de hát annak nem sok köze van a színházhoz. Közönség nélkül nincs színház. Színész nélkül sincs, de közönség nélkül sincs.
– Az online közönség nem közönség?
– Színházi közönség az, aminek szaga van. Online nincs igazi reakció, és nem érzed a közönséged.
– A kőszínházak akusztikailag meg vannak tervezve, a színészek biztonságban érezhetik magukat, ami a hangjuk érvényesítését illeti, nem is beszélve arról, hogy megfelelő szakemberek: hang- és fénytechnikusok segítik munkájukat. Vándorszínészként viszont mindennap máshol kell helytállnod és megküzdened a süket kultúrotthonokkal, a visszhangzó tornatermekkel. Hogyan harcolsz az akusztikával mindennapi fellépéseid során?
– Ezek szomorú előadások. Az ember ilyenkor saját határait túllépve, sokkal több energiát használva valahogy túléli.
– Hogyan zabolázod meg az előadást a direkt zavarni akaró, rosszalkodni vágyó gyerekeket?
– Olyan helyzetbe hozom, hogy na, most tessék akkor szerepelni. Van, aki ilyenkor megszeppen, van, aki kihasználja a lehetőséget és elmondja a magáét. Utána megköszönöm, helyremegy, és akkor én is tudom folytatni az előadást.
– Milyen lesz szerinted a színház, ha véget ér a vírus?
– Szerintem ezentúl nem annyira a látvány, hanem a megragadó őszinteség lesz a legfontosabb. Alacsony költségvetésű, szellemes és tréfás színházat fog igényelni a közönség, ami nem a technikai kütyük felsorakoztatásáról meg ilyen-olyan fény- és hangmegoldásokról fog szólni, hanem egyszerűen a játékról és az emberi dolgokról.
DEMETER FERENC (Medgyes, 1976) bábjátékos, író, dramaturg, rendező. 1999-ben a kolozsvári Puck Bábszínházhoz kerül, ahol számos előadásban vesz részt előadóként és rendezőként. A kétezres évek elejétől közreműködik a Keljfeljancsi Komédiás Kompánia előadásaiban. 2007-ben kilép a Puck Bábszínházból, és Kovács Istvánnal közösen létrehozza az Excalibur Bábteátrumot. Két év múlva megalapítja a Kolozsvári Bábjátszótér elnevezésű társulatot, melyben ma is játszik. Dramaturgként a kolozsvári, miskolci, sepsiszentgyörgyi bábszínházakkal dolgozott együtt, önálló előadásaival rendszeresen fellép hazai és külföldi pódiumokon. Íróként a kolozsvári Helikonban, a Napútban és a Praeban mutatkozott be.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)
