– Miért vállaltad a nehézségek ellenére is a vándorszínészi pályát?
– Egy adott pillanatban munkát kerestem, és épp a bábszínháznál találtam. Soha nem akartam színész lenni, inkább az írói pálya vonzott. De megismertem Kovács Ildikót, és kész volt a varázslat. A bábos is életet ad a holt anyagnak, mint Isten, ezért nagyon izgalmasnak tűnt ez a fajta alkotás.
– Maradjunk még Kovács Ildikónál (1927–2008), aki a mentorod volt. Mit tanultál tőle?
– Alázatot a színház és a művészetek iránt. A művészet szeretetét és az őszinteséget. A játék szeretetét. Azt, hogy a bábszínház mozgó képzőművészet. A bábu önmagában véve is egy külön alkotás. Van, amikor meg tudod csinálni magadnak, van, amikor nem, és ilyenkor egy képzőművészt kérsz meg rá. Nem elég megcsinálni, hanem életet is kell lehelni bele. Nagy művészet ez!
– Hogyan sikerült ellopnod a mesterséget? Mert akkor még nem oktatták főiskolán ezt a szakmát…
– Elég sokat udvaroltam Ildikónak, a szó szoros értelmében. Mindig mentem hozzá, mindenféle kérdéseket találtam ki, csak hogy beszélgessünk, hogy hallgassam, miket és hogyan gondol. Minden tudásomat, ami bábszínházzal kapcsolatos, neki köszönhetem. Kinyitotta a szememet, megtanított járni.
– A János vitéz, az első teljesen önálló előadásod Kovács Ildikó tanácsára, hatására és mentorálásával jött létre.
– Igen, végigbeszéltük a lehetőségeket, a megvalósítással kapcsolatos teendőket, de aztán egyszer csak átlépett a túloldalra, és akkor ilyen másvilági rendezőm lett. Már közel ezerszer adtam elő a darabot. Emellett van pár más előadásom is: Mátyás király lopni megy, Kőleves, Boldog herceg, van betlehemes is.
– Csak gyerekeknek szóló műsorokat készítesz?
– Nem nagyon érzek kényszert, hogy felnőtteknek találjak ki külön előadást. Amit a gyerekeknek ajánlok, azt nyugodtan a felnőttek is megnézhetik. Viszont olyan előadást, amiben nem lehet kacagni, nem akarok csinálni.
– A legemlékezetesebb közönségtalálkozód?
– Ezelőtt vagy tizenhárom évvel eljutottam Somoskára, Csángliába, és ott olyan fantasztikus ajándékot kaptam csupán azzal, hogy nézhettem azokat az embereket, hogy írtam egy mesét Csángor királyfiról. Aztán tavaly lett belőle egy táncelőadás Udvarhelyen a néptáncműhely előadásában, Vadas László rendezésében.
– Mit kérnél, ha lehetne?
– Közönséget kérnék, és azt, hogy újra játszhassak. Elindult egy ilyen online-os valami, de hát annak nem sok köze van a színházhoz. Közönség nélkül nincs színház. Színész nélkül sincs, de közönség nélkül sincs.
– Az online közönség nem közönség?
– Színházi közönség az, aminek szaga van. Online nincs igazi reakció, és nem érzed a közönséged.
– A kőszínházak akusztikailag meg vannak tervezve, a színészek biztonságban érezhetik magukat, ami a hangjuk érvényesítését illeti, nem is beszélve arról, hogy megfelelő szakemberek: hang- és fénytechnikusok segítik munkájukat. Vándorszínészként viszont mindennap máshol kell helytállnod és megküzdened a süket kultúrotthonokkal, a visszhangzó tornatermekkel. Hogyan harcolsz az akusztikával mindennapi fellépéseid során?
– Ezek szomorú előadások. Az ember ilyenkor saját határait túllépve, sokkal több energiát használva valahogy túléli.
– Hogyan zabolázod meg az előadást a direkt zavarni akaró, rosszalkodni vágyó gyerekeket?
– Olyan helyzetbe hozom, hogy na, most tessék akkor szerepelni. Van, aki ilyenkor megszeppen, van, aki kihasználja a lehetőséget és elmondja a magáét. Utána megköszönöm, helyremegy, és akkor én is tudom folytatni az előadást.
– Milyen lesz szerinted a színház, ha véget ér a vírus?
– Szerintem ezentúl nem annyira a látvány, hanem a megragadó őszinteség lesz a legfontosabb. Alacsony költségvetésű, szellemes és tréfás színházat fog igényelni a közönség, ami nem a technikai kütyük felsorakoztatásáról meg ilyen-olyan fény- és hangmegoldásokról fog szólni, hanem egyszerűen a játékról és az emberi dolgokról.
DEMETER FERENC (Medgyes, 1976) bábjátékos, író, dramaturg, rendező. 1999-ben a kolozsvári Puck Bábszínházhoz kerül, ahol számos előadásban vesz részt előadóként és rendezőként. A kétezres évek elejétől közreműködik a Keljfeljancsi Komédiás Kompánia előadásaiban. 2007-ben kilép a Puck Bábszínházból, és Kovács Istvánnal közösen létrehozza az Excalibur Bábteátrumot. Két év múlva megalapítja a Kolozsvári Bábjátszótér elnevezésű társulatot, melyben ma is játszik. Dramaturgként a kolozsvári, miskolci, sepsiszentgyörgyi bábszínházakkal dolgozott együtt, önálló előadásaival rendszeresen fellép hazai és külföldi pódiumokon. Íróként a kolozsvári Helikonban, a Napútban és a Praeban mutatkozott be.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)
Nagy Gáspár költészete a magyar és európai líra metaforikus hagyományában gyökerezik, játékosságát posztmodern elemek beemelése adja. E két komponens ritmikája biztosítja a mondanivaló súlyának és a forma könnyűségének egyensúlyát. Lírai személyiségének fundamentumát a keresztény értékek, a morális tartás és erkölcsi tisztaság képezik, alkotásaiban erős hangsúlyt kap a létezés isteni oldala, a szakralitás.
„A színész igazából eszköz. Nem olyan, mint a zenész, inkább a hangszerhez hasonlít. És ha nem használják, nem vigyáznak rá, elhangolódik, tönkremegy” – Fehérvári Péterrel a színpadi létezésről, karrierépítésről, pandémiáról beszélgettünk.
A kolozsvári 19. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon közönségdíjat nyert az Andrei Zincă által rendezett Și atunci… ce e libertatea? (És akkor... mi a szabadság?) című film, mely az embertelen körülmények között lehetséges vagy lehetetlen szabadságra kérdez rá. A magyar karaktert, Ferencz Ágnest játszó színművésznőt, Skovrán Tündét faggattuk.
A Bagossy Brothers Company tavaly Petőfi Zenei Díjat nyert az év akusztikus koncertjéért, az Olyan ő című daluk pedig az év legjobb hangfelvételének járó Fonogram-díjat hozta el. Kulisszatitkokról beszélgetünk Bagossy Norbival és öccsével, Lacival, de velünk van Biró Barbi is, akit az Olyan ő című nótával együtt szeretett meg a közönség.
Próbáljuk magunk elé képzelni azt a fiatal orvost, aki az 1840-es években már-már megszállottan kutatja, mi okozza a szülő nők halálát. Tragédiák szemtanúja, tehetetlenül nézi, hogy az élet és a halál kapui ennyire ijesztő közelségben nyílnak. Naponta boncol – akárcsak a kollégái –, próbálja megtalálni, mi az észszerű magyarázat arra, hogy fiatal nők veszítik életüket, kisbabák maradnak árván. Nem tudja elfogadni a kor magyarázatait, hogy e tragédiák mögött a csillagok állása lehet vagy a betegeket látogató papok csengettyűinek hangja.
Szabó Gábor neve aligha cseng ismerősen ma Magyarországon – pedig a helyzet jobb, mint 1990-ben. Addig ugyanis nem igazán lehetett hozzájutni a disszidens gitárművész lemezeihez, csak a szakma tartotta számon azt a jazzgitárost, aki olyan embereket inspirált stílusával, mint Carlos Santana, aki Mr. Szabo című számával állított emléket a magyar gitárosnak.
Tudom azt is, hogy az a bizalom, amivel egykor a barátaid közé fogadtál, most, hogy elmentél közülünk, felelősséggé változott: majd segíts odafentről felnőni a feladathoz, továbbvinni azokat az értékeket, amelyekben te magad is hittél, és éltetni azt a nagy hitet, ami téged mozgatott itt, a Földön, hetvenkét éven keresztül.
Kodolányi János harcosan elkötelezett, meggyőződését, hitét, magyarságát minden körülmények között egyértelműen vállaló, könyörtelenül őszinte ember és író volt. „Tévedtem, hibáztam gyakran, felületesen gondolkoztam, megtévesztettek események és emberek, tudásomnak is híja lehetett, azonban nem hazudtam.”
Kölcsey Ferenc szülőházában egy román pap lakik, ugyanis ez a sződemeteri görög katolikus parókus szolgálati lakása. A ház valamikor a múlt század elején került az egyház tulajdonába, 1945-ben államosították az ingatlant, és 1989 után került vissza a görög katolikusokhoz. Kölcsey Ferenc születésének 230. évfordulója apropóján a sződemeteri Kölcsey-tárlat kurátorával, Gyapay László irodalomtörténésszel beszélgettünk.
Li Csen (Li Zhen) Árpád Pekingben végzett magyar szakot, 2000-ben költözött hazánkba. Azóta Magyarországon élő kínaiaknak szóló újságot vezet. Tavaly kiadta az általa mandarinra fordított Petőfi Sándor szerelmes versei című díszkötetet.