– Miért vállaltad a nehézségek ellenére is a vándorszínészi pályát?
– Egy adott pillanatban munkát kerestem, és épp a bábszínháznál találtam. Soha nem akartam színész lenni, inkább az írói pálya vonzott. De megismertem Kovács Ildikót, és kész volt a varázslat. A bábos is életet ad a holt anyagnak, mint Isten, ezért nagyon izgalmasnak tűnt ez a fajta alkotás.
– Maradjunk még Kovács Ildikónál (1927–2008), aki a mentorod volt. Mit tanultál tőle?
– Alázatot a színház és a művészetek iránt. A művészet szeretetét és az őszinteséget. A játék szeretetét. Azt, hogy a bábszínház mozgó képzőművészet. A bábu önmagában véve is egy külön alkotás. Van, amikor meg tudod csinálni magadnak, van, amikor nem, és ilyenkor egy képzőművészt kérsz meg rá. Nem elég megcsinálni, hanem életet is kell lehelni bele. Nagy művészet ez!
– Hogyan sikerült ellopnod a mesterséget? Mert akkor még nem oktatták főiskolán ezt a szakmát…
– Elég sokat udvaroltam Ildikónak, a szó szoros értelmében. Mindig mentem hozzá, mindenféle kérdéseket találtam ki, csak hogy beszélgessünk, hogy hallgassam, miket és hogyan gondol. Minden tudásomat, ami bábszínházzal kapcsolatos, neki köszönhetem. Kinyitotta a szememet, megtanított járni.
– A János vitéz, az első teljesen önálló előadásod Kovács Ildikó tanácsára, hatására és mentorálásával jött létre.
– Igen, végigbeszéltük a lehetőségeket, a megvalósítással kapcsolatos teendőket, de aztán egyszer csak átlépett a túloldalra, és akkor ilyen másvilági rendezőm lett. Már közel ezerszer adtam elő a darabot. Emellett van pár más előadásom is: Mátyás király lopni megy, Kőleves, Boldog herceg, van betlehemes is.
– Csak gyerekeknek szóló műsorokat készítesz?
– Nem nagyon érzek kényszert, hogy felnőtteknek találjak ki külön előadást. Amit a gyerekeknek ajánlok, azt nyugodtan a felnőttek is megnézhetik. Viszont olyan előadást, amiben nem lehet kacagni, nem akarok csinálni.
– A legemlékezetesebb közönségtalálkozód?
– Ezelőtt vagy tizenhárom évvel eljutottam Somoskára, Csángliába, és ott olyan fantasztikus ajándékot kaptam csupán azzal, hogy nézhettem azokat az embereket, hogy írtam egy mesét Csángor királyfiról. Aztán tavaly lett belőle egy táncelőadás Udvarhelyen a néptáncműhely előadásában, Vadas László rendezésében.
– Mit kérnél, ha lehetne?
– Közönséget kérnék, és azt, hogy újra játszhassak. Elindult egy ilyen online-os valami, de hát annak nem sok köze van a színházhoz. Közönség nélkül nincs színház. Színész nélkül sincs, de közönség nélkül sincs.
– Az online közönség nem közönség?
– Színházi közönség az, aminek szaga van. Online nincs igazi reakció, és nem érzed a közönséged.
– A kőszínházak akusztikailag meg vannak tervezve, a színészek biztonságban érezhetik magukat, ami a hangjuk érvényesítését illeti, nem is beszélve arról, hogy megfelelő szakemberek: hang- és fénytechnikusok segítik munkájukat. Vándorszínészként viszont mindennap máshol kell helytállnod és megküzdened a süket kultúrotthonokkal, a visszhangzó tornatermekkel. Hogyan harcolsz az akusztikával mindennapi fellépéseid során?
– Ezek szomorú előadások. Az ember ilyenkor saját határait túllépve, sokkal több energiát használva valahogy túléli.
– Hogyan zabolázod meg az előadást a direkt zavarni akaró, rosszalkodni vágyó gyerekeket?
– Olyan helyzetbe hozom, hogy na, most tessék akkor szerepelni. Van, aki ilyenkor megszeppen, van, aki kihasználja a lehetőséget és elmondja a magáét. Utána megköszönöm, helyremegy, és akkor én is tudom folytatni az előadást.
– Milyen lesz szerinted a színház, ha véget ér a vírus?
– Szerintem ezentúl nem annyira a látvány, hanem a megragadó őszinteség lesz a legfontosabb. Alacsony költségvetésű, szellemes és tréfás színházat fog igényelni a közönség, ami nem a technikai kütyük felsorakoztatásáról meg ilyen-olyan fény- és hangmegoldásokról fog szólni, hanem egyszerűen a játékról és az emberi dolgokról.
DEMETER FERENC (Medgyes, 1976) bábjátékos, író, dramaturg, rendező. 1999-ben a kolozsvári Puck Bábszínházhoz kerül, ahol számos előadásban vesz részt előadóként és rendezőként. A kétezres évek elejétől közreműködik a Keljfeljancsi Komédiás Kompánia előadásaiban. 2007-ben kilép a Puck Bábszínházból, és Kovács Istvánnal közösen létrehozza az Excalibur Bábteátrumot. Két év múlva megalapítja a Kolozsvári Bábjátszótér elnevezésű társulatot, melyben ma is játszik. Dramaturgként a kolozsvári, miskolci, sepsiszentgyörgyi bábszínházakkal dolgozott együtt, önálló előadásaival rendszeresen fellép hazai és külföldi pódiumokon. Íróként a kolozsvári Helikonban, a Napútban és a Praeban mutatkozott be.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)
"A vágyak miatt fordultam a gyerekkor felé. Egy másik dolog viszont, ami nincs helyén kezelve a gyerekkorral kapcsolatban, hogy sokakban él a gyerekkor iránti nosztalgia. Ilyen például, amikor azt halljuk, hogy „azok a régi szép idők”, a gondtalan gyerekkor. Pedig a gyerekkor talán pont annyira félelmetes világ, mint a felnőttkor, mégis nagyobb téttel bír, mert a gyereknek számít a becsülete, a szava, és van mit elveszítsen. Ezt a tisztaságot szép lassan elveszti többek között a nemi érés okán. Utána pedig jönnek a rossz döntések, amivel felér végül a felnőttkorba."
"Amióta elköltöztem Budapestről, sokkal nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. Úgy gondolom, másképpen nem is működne az itteni élet, mint hogy az ember hozzálassul környezetéhez. A túrák, a természet, a közösség, valamint az a csönd, amely átjárja otthonunkat, egészen más léptékű, mint az élet Budapesten. Nem mondom, hogy ez jobb vagy rosszabb. Egyszerűen csak teljesen más."
Állítólag akkoriban, a kilencszázas évek elején a legszebb zentai hölgy Berzenczey Domokos felesége volt, aki nagyon szépen énekelt. Szűcs Lajosné a polgári lányiskola igazgatónője, Endreiné pedig a lánynevelő intézet tulajdonosa volt. Ezek a hölgyek mind gazdag férfiak feleségei voltak, ők vettek részt a jótékonyságban.
H. Nagy Péter saját elmondása szerint nem tud a naplóírással azonosulni, mégis valami hasonló került ki a kezéből a Karanténkultúra és járványvilág című mű kiadásával. Vajon hogyan hat a vírus az irodalomra? Erre és még sok más kérdésre válaszolt nekünk H. Nagy Péter irodalomtörténész, egyetemi oktató.
Meggyőződésem, hogy gyerekeknek nehezebb írni, mint felnőtteknek. Talán közhely, de a gyermekek igényesebb olvasók, ők még a lelkükkel és a szívükkel is látnak. Bármilyen fércmunkát nem fogadnak el, nem szeretik meg, nem érzik sajátjuknak. Így a költő nem hajolhat le a gyermekhez, rossz felnőttként nem gügyöghet, nem selypeghet neki, hanem át kell, hogy változzon, és a gyermeki képzelet lobogó színeiben kell láttatnia a témáját, mondandóját. Csak az képes erre, akiben magában is épségben maradt meg a gyermek.
L. Takács Bálint nem sokat teketóriázik. Megfogja a valóság keserű, íztelen termékét, belevágja egy befőttesüvegbe, hozzáad egy kis fekete humort, cukrozott álmot, velős társadalomkritikát végül ezt az egészet egy kis titkos létesszenciával megbolondítva olyan elképesztő agymenés-koktélt kever, hogy az olvasó csak pislog bambán.
Kozma Attiláról sokaknak a székely humor jut eszébe. Akár a színházban, akár az önálló produkcióiban, akár a reklámokban látom, akár a különböző lapokban közölt írásait olvasom, sziporkázóan szellemes. Ez az ő világa, ezt szeretjük benne.
Gyermekkoromban kissé megdöbbenve figyeltem a mohácsi busójárást, amint ijesztő maszkokat viselő emberek vonulnak fel a tavaszváró és téltemető ünnepen. A mohácsi busójárás 2012 óta hungarikumnak számít, köszönhetően a hagyományokat megőrző maszkfaragóknak és jelmezkészítőknek. Baráth Gábor az egyik legismertebb maszkfaragó, aki munkásságával méltán érdemelte ki, hogy 2011-ben a Magyar Nemzeti Bank által kibocsátott emlékérmén az általa készített maszk, valamint ő maga szerepel busójelmezben. Értékrendje középpontjában a környezettudatosság áll.
A női test biztonsága Bánkövi Dorottya első verseskötete, melyben kirajzolódik a nagybetűs nő. Ott szúr, karmol, harap, ahol addig lágyan simogatott, finoman csókolt, majd, mint aki kegyetlen tettétől megretten, szempilláját ártatlanul megrebbenti és elszökdécsel.
Írónk tehát világéletében magányosan járta útját – a Fekete szél nemzedékéhez még nem, az iródiások Próbaútjához pedig már nem tudott csatlakozni, s magányosan az irodalomban nagyon nehéz. Volt idő, amikor úgy látszott: Nagy Miklósnak – mert ez volt a családneve – van, sőt nagy ereje van. De mint ahogy minden ember és minden érték törékeny és sérülékeny, az volt ő is, s mi talán nem figyeltünk erre (rá) eléggé. Neki pedig tizenhat éve már, hogy eddigi utolsó könyve megjelent (addig, huszonkét év alatt tizenkettő).