– Elsősorban színész vagy, de énekelsz is a Kolozsvári Magyar Operában. Emellett verselőadóként és költőként is jegyeznek. Mondd, hogyan teszteled a saját verseidet?
– Minden verset, amit papírra vetek, általában fennhangon is vissza szoktam olvasni. Szakmai ártalom: elsősorban előadó vagyok, és az a kényszerképzetem, hogy egy szöveg akkor kezd kiteljesedni, ha már szívesen meg is hallgatnám. A vers nem önmagának való „néma irodalom”, és nem gondolom, hogy papíron van a legjobb helyen. A lírai vagy lírai jegyeket is mutató epikus műfajok – például a balladák – fennhangon, előadva sokkal élményszerűbben hatnak. Mégiscsak igaza volt Kányádi Sándornak, amikor azt mondta, hogy „a vers az, amit mondani kell”.
– „Elcsöndesedik / odakint, és megszólal / odabent a csend”, írtad a vesztegzárról, melyet a család közelsége nélkül vészeltél át. A távolban lévő édesanyáddal csak a telefon kötött össze, a hosszú beszélgetések hatására született a Telefonhang a vesztegzárból című versed…
– Édesanyám mindent megpróbált belezsúfolni ezekbe a telefonbeszélgetésekbe. Szóba került a gyerekkorom, a saját fiatalsága, de a közelmúltból is számos eset. Ezek mind olyan történetek, amelyeket már ezerszer hallottam, de mindig más kontextusban kerülnek elő. Újra és újra össze kell raknom egy régi mozaikot, és mindig egy kicsit részletgazdagabbá válik az emlékezetem. Hasonló helyzetben hasonló módon vergődnek az emberek, és ezáltal már meg is van a kapcsolódási pont egy szöveghez. Kinek nem volt már olyan beszélgetése a szüleivel, amelyben például régi, felejteni való sérelmek tolultak fel?
– Nem túl fájdalmas az alkotást ilyenképpen fogni fel?
– Az alkotó csak akkor tud érvényes gondolatokat megfogalmazni a világról, ha őszinte. Valami furcsa, belső késztetés kell ahhoz, hogy egy színész olyasmivel rukkoljon elő a színpadon, amit mások legszívesebben eltakarnak. Mi, színházi alkotók gyakran a saját nyomorúságainkból, sebeinkből, a legszemélyesebb érzelmeink boncolgatásával hozunk létre művészi produktumot, amelynek viszont csak úgy van tétje, létjogosultsága, ha mások számára is tanulságokkal szolgál. Így van ez pódiumon és színpadon egyaránt, de a tanításnak vagy az írásnak is hasonlóképpen kell működnie.
– Nemcsak az alkotásban, de a közéletben is őszinte vagy. Nem lapulsz meg szótlanul, és azt sem mondod, hogy „csak magánember minőségemben beszélek”.
– Nem kell ahhoz politizálni, hogy belássuk: ott baj van, ahol valaki „magánemberként” olyasmit mond, amiről más a „hivatalos” álláspontja. Ha nyilvános szereplésre vállalkozom, azt a saját értékrendem tudatában teszem, hiszen bizonyos értelemben egy színésznek is a nyilvánosság előtt zajlik az élete. Mikor azt mondom, hogy „látva lássanak”, akkor azt vállalom, hogy nem vagyok magánember. De egy dolog a szakmai nyilvánosság, és teljesen más a közszereplés.
– Akkor rákérdezek arra is, hogy milyen politikai nézetet vallasz.
– Egyes kérdésekben konzervatív vagyok, más kérdésekben klasszikus liberális. Úgy gondolom, hogy az egyéni szabadságvágy a közösség iránti felelősség tudata nélkül nem értelmezhető. Lakatlan szigeten mindenki azt csinál, amit akar, de az ember társas lény, és ha közösséghez kíván tartozni, el kell fogadnia, hogy a közösség életét, boldogulását megszervező elvek, szabályok néha magasabb rendűek. Ez az értelme a Tízparancsolatnak is. Úgy kell berendeznünk az életünket, hogy nem kizárólag magunkért élünk, ez pedig nem liberális, nem konzervatív, nem szocialista, hanem emberséges álláspont. Én legalábbis ebben hiszek. Csak annak tisztességesek a szándékai és becsülni való bármilyen előjelű értékrendje, aki nem vetkőzik ki az emberségéből. Talán ezért sem vagyok nagy barátságban a „tolerancia” fogalmával. Tolerálni annyit jelent: megtűrni, eltűrni. Nos, amit az ember ilyen-olyan szempontok szerint kénytelen „eltűrni”, azt meglátásom szerint sosem fogja tisztelni. Minden bizonynyal a tisztelet kultúráját kellene visszatanulni, mert minden emberben van tiszteletre méltó akkor is, ha semmiben nem értek vele egyet. Létezik olyan, hogy közös nevező, ez pedig lehetne mondjuk a kölcsönös tisztelet is. Ha tetszik, az is a szabadság része, hogy annak maradhassak, aki vagyok.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
A sikeres „székirodalmi” könyvturnékat szervező Bíró Szabolcsnak fiatal kora ellenére már két tucat könyve megjelent, hat éve pedig az Athenaeum Kiadó szerzőjeként arat sikereket. Az elmúlt tizennégy év alatt a regényeiben nyomon követhettük felnőtté válását, és azt, ahogy kiforrott, egyéni stílusú íróvá érett. Októberben jelent meg az Anjouk-sorozat hetedik része, A birodalom ura címmel, valós és fiktív szereplőkkel. Májusban hallható volt a Kossuth Rádióban a Non nobis Domine regény első fele, a Kelet oroszlánja, a második fele, Az utolsó vörös barát tízrészes hangjátékként, a tervek szerint valamikor
Nádasdy Borbála grófnő a történelmi Nádasdy-család tagjaként látta meg a napvilágot. A lepsényi kúriában és az alsóperepusztai vadászházban töltött gyermekkor után családjával együtt kitelepítették, majd az 1956-os szabadságharc után nyugatra menekült. Ausztriában rövid időre filmcsillag lett, majd a szerelem Párizsba vitte. Franciaországban, ahol eleinte számtalan alkalmi munkát végzett, harmincévnyi szolgálat után balettmesterként vonult nyugdíjba. A Magyar Érdemrend lovagkeresztjével elismert grófnővel és memoáríróval a párizsi családlátogatásán, Párizsban találkoztunk, majd a veszprémi otthonában is meglátogattuk.
Az Iródia olyan kapukat nyitott meg előttünk, ahol fejlődni lehetett. Eléggé kialakult stílusom volt már akkor, amikor beléptem az Iródiába, de a legnagyobb hatással talán Krausz Tivadar polgárpukkasztó stílusa volt.
Bartha Boróka, a gyergyói Figura Stúdió Színház régi, oszlopos tagja szerint egy kicsit lenézett műfaj a színházi szakmában az önálló műsor. Ugyanakkor Boróka zenés önálló estje, a Karády zárkája, mely a Gyulai Várszínház támogatásával jött létre, óriási sikernek örvendett a nyár folyamán, nemcsak az erdélyi színpadokon, hanem Magyarországon is.
Az ember öregszik, ami azzal jár, hogy rosszabb a lába, nem hall a fél fülére, alig lát, kihagy a szívverése, nem tud éjszaka aludni, és, más esetben, díjat kap. Persze, nem az elismerésen múlik, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól.
Miután átmész egy szakadékon, a következő már nem tűnik olyan veszélyesnek. Akkor már a következő szakadék átlépésén gondolkodsz – vallja Skovrán Tünde, aki a Kolozsvári Magyar Színházban kezdte pályafutását, de meg sem állt Hollywoodig. Augusztusban beszélgettünk vele, amikor itthon volt az Andrei Zincă által rendezett És akkor mi a szabadság? című film bemutatóján.
Sajgó Szabolcs nem hivatásos irodalmár, hanem elsősorban szerzetes. Gazdag és mozgalmas élete során a világ számos pontján megfordult Kanadától Szíriáig, Egyiptomtól Kongóig. Jelenleg a jezsuita rend budapesti kulturális centrumát, a Párbeszéd Házát vezeti. Lelkipásztori feladatai mellett íróként, költőként és versfordítóként is tevékeny, idén jelent meg a meztelen Isten című verseskötete. Kortárs írók kortárs szerzőkről sorozatunkban most őt kérdeztük.