2021. november 22., 11:35
Laczkó Vass Róbert egy időben színművész, operaénekes, költő és verselőadó. Szerinte az alkotó csak akkor tud érvényes gondolatokat megfogalmazni a világról, ha őszinte. Valami furcsa, belső késztetés kell ahhoz, hogy egy színész olyasmivel rukkoljon elő a színpadon, amit mások legszívesebben eltakarnak.
– Elsősorban színész vagy, de énekelsz is a Kolozsvári Magyar Operában. Emellett verselőadóként és költőként is jegyeznek. Mondd, hogyan teszteled a saját verseidet?
– Minden verset, amit papírra vetek, általában fennhangon is vissza szoktam olvasni. Szakmai ártalom: elsősorban előadó vagyok, és az a kényszerképzetem, hogy egy szöveg akkor kezd kiteljesedni, ha már szívesen meg is hallgatnám. A vers nem önmagának való „néma irodalom”, és nem gondolom, hogy papíron van a legjobb helyen. A lírai vagy lírai jegyeket is mutató epikus műfajok – például a balladák – fennhangon, előadva sokkal élményszerűbben hatnak. Mégiscsak igaza volt Kányádi Sándornak, amikor azt mondta, hogy „a vers az, amit mondani kell”.
– „Elcsöndesedik / odakint, és megszólal / odabent a csend”, írtad a vesztegzárról, melyet a család közelsége nélkül vészeltél át. A távolban lévő édesanyáddal csak a telefon kötött össze, a hosszú beszélgetések hatására született a Telefonhang a vesztegzárból című versed…
– Édesanyám mindent megpróbált belezsúfolni ezekbe a telefonbeszélgetésekbe. Szóba került a gyerekkorom, a saját fiatalsága, de a közelmúltból is számos eset. Ezek mind olyan történetek, amelyeket már ezerszer hallottam, de mindig más kontextusban kerülnek elő. Újra és újra össze kell raknom egy régi mozaikot, és mindig egy kicsit részletgazdagabbá válik az emlékezetem. Hasonló helyzetben hasonló módon vergődnek az emberek, és ezáltal már meg is van a kapcsolódási pont egy szöveghez. Kinek nem volt már olyan beszélgetése a szüleivel, amelyben például régi, felejteni való sérelmek tolultak fel?
– Nem túl fájdalmas az alkotást ilyenképpen fogni fel?
– Az alkotó csak akkor tud érvényes gondolatokat megfogalmazni a világról, ha őszinte. Valami furcsa, belső késztetés kell ahhoz, hogy egy színész olyasmivel rukkoljon elő a színpadon, amit mások legszívesebben eltakarnak. Mi, színházi alkotók gyakran a saját nyomorúságainkból, sebeinkből, a legszemélyesebb érzelmeink boncolgatásával hozunk létre művészi produktumot, amelynek viszont csak úgy van tétje, létjogosultsága, ha mások számára is tanulságokkal szolgál. Így van ez pódiumon és színpadon egyaránt, de a tanításnak vagy az írásnak is hasonlóképpen kell működnie.
– Nemcsak az alkotásban, de a közéletben is őszinte vagy. Nem lapulsz meg szótlanul, és azt sem mondod, hogy „csak magánember minőségemben beszélek”.
– Nem kell ahhoz politizálni, hogy belássuk: ott baj van, ahol valaki „magánemberként” olyasmit mond, amiről más a „hivatalos” álláspontja. Ha nyilvános szereplésre vállalkozom, azt a saját értékrendem tudatában teszem, hiszen bizonyos értelemben egy színésznek is a nyilvánosság előtt zajlik az élete. Mikor azt mondom, hogy „látva lássanak”, akkor azt vállalom, hogy nem vagyok magánember. De egy dolog a szakmai nyilvánosság, és teljesen más a közszereplés.
– Akkor rákérdezek arra is, hogy milyen politikai nézetet vallasz.
– Egyes kérdésekben konzervatív vagyok, más kérdésekben klasszikus liberális. Úgy gondolom, hogy az egyéni szabadságvágy a közösség iránti felelősség tudata nélkül nem értelmezhető. Lakatlan szigeten mindenki azt csinál, amit akar, de az ember társas lény, és ha közösséghez kíván tartozni, el kell fogadnia, hogy a közösség életét, boldogulását megszervező elvek, szabályok néha magasabb rendűek. Ez az értelme a Tízparancsolatnak is. Úgy kell berendeznünk az életünket, hogy nem kizárólag magunkért élünk, ez pedig nem liberális, nem konzervatív, nem szocialista, hanem emberséges álláspont. Én legalábbis ebben hiszek. Csak annak tisztességesek a szándékai és becsülni való bármilyen előjelű értékrendje, aki nem vetkőzik ki az emberségéből. Talán ezért sem vagyok nagy barátságban a „tolerancia” fogalmával. Tolerálni annyit jelent: megtűrni, eltűrni. Nos, amit az ember ilyen-olyan szempontok szerint kénytelen „eltűrni”, azt meglátásom szerint sosem fogja tisztelni. Minden bizonynyal a tisztelet kultúráját kellene visszatanulni, mert minden emberben van tiszteletre méltó akkor is, ha semmiben nem értek vele egyet. Létezik olyan, hogy közös nevező, ez pedig lehetne mondjuk a kölcsönös tisztelet is. Ha tetszik, az is a szabadság része, hogy annak maradhassak, aki vagyok.
LACZKÓ VASS RÓBERT (1976, Gyergyóremete) színész, énekes, a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja és a Kolozsvári Magyar Opera munkatársa. Székelyudvarhelyen járt gimnáziumba, majd Kolozsváron diplomázott Csíky András Kossuth-díjas színművész és Keresztes Attila rendező osztályában. Nyolc éven át volt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanársegédje, ahol beszédtechnikát oktatott. Verset és publicisztikát közöl, a kolozsvári Exit Kiadó gondozásában eddig négy verseskötete jelent meg. Közreműködött két játékfilm, több televíziós műsor, dokumentum-, portré- és fikciós film készítésében. Állandó fotósorozata van a Keresztény Szó című kulturális havilapban. Zenész barátaival közösen az elmúlt években tíz előadóestet vitt színre és játszott Kolozsvártól Beregszászig, Székelyudvarhelytől Budapestig. 2019-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a Gr. Bánffy Miklós-díjjal tüntette ki, 2018-ban megkapta a Keresztény Szó Nívódíját.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
