– Az első önálló produkciód hogyan, miért és mikor született?
– Kezdő színésznő voltam Temesváron, amikor a József Attila-estemet összeállítottam, még a kommunizmus idején, ’79–80-ban. Akkoriban még elképzelhetetlen volt, hogy az ember csak úgy magánszervezésben bárhová is elmenjen, mert mindent ellenőrzött a hatóság. A színház minden segítséget megadott, bekerült a műsorba, az előadásokat a színházban játszottam. Talán így lázadtam a színész kiszolgáltatott állapota ellen. Mert a kőszínházban az van, hogy kialakítják a repertoárt, amit az épp aktuális vezetőség diktál, olyan rendezőt hívnak, akit ők jónak látnak, a rendező pedig vagy kioszt szerepre, vagy nem, és ha igen, olyan szerepet is kaphatsz, amire nem vágytál.
– Az előadóművészetben mit szerettél a legjobban?
– Az előadóművészettel egy olyan dimenzióját ismertem meg a színészetnek, amely rendkívül sok lelki és szellemi elégtételt adott. Lelkileg feltöltődtem és magabiztosabb lettem, mivel világossá vált, hogy az, amit teszek, fontos. Rendkívüli öröm, mikor kiállsz egyedül tíz, húsz, száz ember elé, és ez a száz ember együtt érez és együtt gondolkodik veled. Ez megfizethetetlen érzés, olyan hatalom, amit nagy alázattal kell kezelni. Az egyéni műsor sok mindenre tanít: helytállásra, emberismeretre, alázatra. Van olyan, hogy ránézel a közönségre, és érzed, itt nem lehet ötven percet, csak harmincat beszélni. Remélem, hogy hasznos voltam, de hogy én mennyit tanultam, azt el sem tudom mondani. Ugyanakkor nagyon fontos elvinni egyéni esteket olyan településekre, ahová nagyszínházi produkció valamiért nem tud eljutni. Én nagyon sokat jártam szórványvidékre (Mezőség, Délvidék, Csángóföld, Nyugat), és mindenütt nagy-nagy szeretettel és hálával fogadtak.
A szeretet mámora
– A színészkollégák hogy nézték a te falusi kiszállásaidat?
– Kérdezték egyszer tőlem a színházban, hogy falun értik-e, amit mondok. Azt válaszoltam, hogy az előadás után biztosan nem fognak értekezletet tartani, de érzik, hogy egyenrangú félként tekintettem rájuk, hogy ők voltak a partnereim. Fontos az, hogy higgyünk abban, a szavakon túl is meg tudjuk érteni egymást. Isten egyik csodája, hogy az embert felruházta a metakommunikáció képességével. Azzal, hogy én egyszerűen egy gesztussal, egy tekintettel valamit kifejezek. Átsuhan rajtam egy gondolat, az látszik az arcomon, és a másik pontosan érti. Azt is látjuk, ha valaki hazudik, vagy éppen becsületesen kiáll. Ez a metakommunikáció. És ez valósul meg a színpadon is az egyéni estben.
– Nehéz a szórványban az irodalmi szöveget megértetni?
– Nem buta, tudatlan emberek közé mész, hanem mélyen érző, empatikus emberek közé. Hálájukat odaadó fi gyelemmel, apró, kedves gesztusokkal fejezik ki: megsimogatnak, virágot adnak… Szabadkán történt, hogy lejárt az előadás, és odajött hozzám egy férfi , aki arra kért, hogy feltétlenül várjam meg, amíg hazaszalad, mert akar nekem hozni valamit. Hazarohant, és hozott egy értékes kis Petőfi -szobrot, amit egy délvidéki képzőművész készített. Levette a polcáról, és elhozta nekem, mert nagyon hálás volt. Ez a szeretetteljes hangulat sokszor napokig elkísér. Engem úgy feldob mindig egy-egy előadás, olyan, mint egyfajta mámor.
A mindennapi életünkben is milyen nagy dolog, reveláció az, amikor érezzük, hogy valaki szeretettel van irányunkban. Nem kell kimondani, hogy szeretlek, mert az érződik, az egy energia, ami sugárzik a másikból, és én felfoghatom. Na most mikor ott állsz a pódiumon vagy a templom közepén, és árad az emberekből a hála és a szeretet, szárnyaim nőnek.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
– interjú Gréger Zsolttal, az Eleven Költők Társasága alapító tagjával, producerével –
Hogy mennyire meghatározók a középiskolás évek az ember életében, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az Eleven Költők Társaságának megalakulása, amelynek tagjai régi barátságuk, hasonló intellektuális érdeklődésük és az együtt megélt élmények hatására hozták létre formációjukat. A zenei-irodalmi műhely célja, hogy kortárs alkotók verseinek megzenésített változatával közelebb vigyék a mai ifjúságot a
A somorjai Strieženec Alex nevét elsősorban a hazai zenei életből ismerhetjük, a Déjà vu klub és zenekar tette őt ismertté. Első szépirodalmi könyve hatvanéves korában jelent meg. Boldog ember, aki egész életében azt csinálja, csinálta, amit szeret. Zenél, tanította a zenét, majd a szunnyadó írói énje is a felszínre tört. A Lucifer és az angyalok hangja című zenés monodrámáját teltház előtt mutatták be a somorjai művelődési házban, majd pedig Pozsonyban is láthatta a közönség.
Sorozatunkban arra kérjük a kortárs szerzőket, hogy ajánljanak nekünk olyan pályatársakat, akiknek a műveit szívesen olvassák. Ambrus Lajos javaslatára most átléptük az országhatárt és a Csíkszentdomokoson élő Lövétei Lázár Lászlót kérdeztük.
Mindig öröm olyan fiatal muzsikusok munkáját hallgatni, akik nem valamilyen simára polírozott zeneipari zsánerben utaznak, hanem már pályájuk kezdetén teljesen önfeledt kompromisszummentességgel vágják a maguk útját a sűrűben. Örömünk attól sem lesz kisebb, ha küzdenünk kell az anyaggal, a Sauropoda Pangea című lemeze ugyanis alaposan próbára teszi mindazok hallójáratát és ritmusérzékét, akik egy daltól az intro-verze-refrén-szóló-verze-refrén-outro struktúrát várják. Az albumról Krizbai Domokos gitárossal beszélgettünk.
Zsapka Attila kis túlzással a Felvidék minden színpadán állt már, neve öszszefonódott a költészettel, hiszen zenekaraival és szólóban is a magyar irodalom remekeit zenésíti meg. A mindig jókedvű gitárosénekessel költészetről, tervekről és a közönség hiányáról beszélgettem.
Az ipolysági születésű Gágyor Péter április 6-án ünnepelte 75. születésnapját. Az egykor Németországba emigrált, majd két évtized múltán Komáromban, a Duna magyarországi oldalán otthonra lelő írónak tizennégy kötete jelent meg, köztük fordításkötetek, drámák, regények, novelláskötet, tanulmánykötet, verskötetek.
Egy erős írónemzedék létrejöttében hisz Lakatos Mihály romániai magyar költő, író, műfordító, aki elköteleződéssel vallja és eszerint is él, hogy az irodalomnak komoly szerepet kell vállalnia, feladata küzdeni az értékválsággal. Jellegzetes írói világában a súlyos ügyeket nemegyszer humorral oldja, ami, állítja, nem csupán alkati kérdés: a humort a székely ember a borvízzel szívja magába. Irodalmi munkásságának és betöltött tisztségeinek is ez a belső tartás ad egyedülálló értéket.