– Itt még megvan az a játéköröm, ami nekem lételemem. A kilencvenes évek elejétől mostanáig ha összehasonlítom más intézményekkel a benti hangulatot, a próbafolyamatokat, az előadások légkörét, akkor megállapíthatom, hogy teljesen más: felszabadultabb, lojálisabb, mondhatnám úgy, hogy családiasabb.
– Igen, a humor az operettek elengedhetetlen kelléke, főleg a táncoskomikus, a szubrett és a buffó szerepkörben. Az operett egyesek szerint könnyű műfaj, de nem az! Ez a színésztől három dolgot is követel: tánc- és énektudást, meg hát ugye szerepalakítást. Színészként mondom, hogy talán az egyik legnehezebb és a legösszetettebb műfaj az operett. Ezt azok a színészkollégák is tanúsíthatják, akik időnként bedolgoznak a Magyar Operához.
– Én sem értem az örökös tragédiázást, és azt, hogy miért kell mindig melldöngetős mélydrámákat játszani és vérfürdőket vinni a színpadra. Elszomorító, hogy nem törődünk azzal, hogy egy pici napfényt és mosolyt csaljunk az emberek életébe. Ez nekem megadatott a Kolozsvári Magyar Operánál, hála Istennek! Soha nem fogom elfelejteni Ferenczy István évfolyamvezető tanárom szavait, aki arra tanított, hogy „a tehetséged, fiam, nem a színháznak, nem a rendezőnek kell alárendelni, hanem a nézőnek”.
– A kilencvenes években csak az volt jó, ami véresen súlyos, és tizennégy napot kellett gondolkodni a katarzisélményen. Nincs másképp az egyetemeken sem, azt tanítják, hogy az igazi színház, az igazi művészet a dráma, a tragédia, ami vérkeményen veretes. Tehát egy művész nem lehet komédiás, holott elfelejtik, hogy egy komédiás viszont nagy művész lehet. Hagyjuk már! Megfeledkezünk arról, hogy mi a mi hitvallásunk, hivatásunk. Ahogy az orvosnak a test gyógyítása, nekünk a lélek gyógyítása! Ezt nem lehet csak könnyekkel, gyomorszorító érzelmekkel és tragédiával elérni! Nem elég a sok baj és ez az abszurd helyzet, ami minket körülvesz? Egy repertoárt játszó kőszínház nem tud megengedni magának akkora luxust, hogy két-három vígjátékot bemutasson egy évben? Ha esetleg mégis csinálnak valamit, azt fricskaszerűen, „jól van már!” módon teszik, mert derogál nekik.
– Én szerencsés fickónak gondolom magam, mert Tarr Laci bácsitól tanulhattam meg a vígjáték alapjait, de rengeteget tanultam a többi nagy öregtől is ilyen téren: Lohinszky Lorándtól, Nagy Dezsőtől, Ille Feri bácsitól, és még sorolhatnám.
– Igen, megteremtettük annak a lehetőségét, hogy a társulat egy kis csoportja járja a falvakat és a kisebb városokat meghívásos alapon, hogy egy picit szebbé tegye az ottani emberek életét is. A színház, amit az állam fizet, nem csak annak a városnak szükséges, ahol az épülete van, nem csak a nagyvárosiaknak! Nem lehetünk elitisták, hiszen Erdélyben szétszórtabban élünk, nem úgy, mint Budapesten! Erről időnként megfeledkezünk.
– De meg tudod teremteni annak a lehetőségét, hogy minimális díszlettel nagy előadást vigyél el. Ha van rá akarat, van rá megoldás is.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
Lacza Tihamér újságírói és szerkesztői tevékenysége az irodalommal, a zene- és képzőművészettel éppúgy kapcsolatos, mint a sajtótörténettel, valamint a művelődés- és tudománytörténettel, tudományos ismeretterjesztéssel. Munkásságát többek között Hevesy Endre-díjjal (2007), Jedlik Ányos-díjjal (2011) és a Magyar Tudományos Akadémia Újságírói Díjával (2019) jutalmazták.
Aligha van Erdélyben olyan színház- vagy irodalomkedvelő ember, aki ne látta volna a Kiss Törék Ildikó és férje, Varga Vilmos nevéhez fűződő Kiss Stúdió Színház legalább egy előadását. Azt viszont kevesen tudják, hogy mekkora áldozatot jelentett a két színész részéről egy-egy új bemutató színrevitele.
Ha a mesékre gondolok mindig nagyszüleim jutnak eszembe. Ahogyan a kanapén ülve egymásnak szavaltuk el az Öreg néne őzikéjét. Vagy ahogyan a kerti sétánk során egy nyers karalábéval a kezemben mondtam el gondom s bajom a répáknak, szavaltam és meséltem a szilvafáknak – mert nagypapám mindig is úgy tartotta, hogy akkor nő jó nagyra a termés, ha mesélünk neki. Harmóniában éltem a természettel, s gyakran éppen ezért vágyódom vissza a múltba, a gyermekkoromba, a kertbe és a nagymamám ölébe.
A magyar irodalom gazdag, mint egy bőségesen termő vagy virágokkal teleültetett kert. Költészete meg különösen az. Sok ismert vagy kevésbé ismert életmű őrződött meg az évszázadok során, amik akkor élnek, ha párbeszédbe lépünk velük: ha olvassuk őket vagy írunk róluk. Azt viszont ne felejtsük el, hogy egy költő életműve attól még nem jelentéktelenebb, hogy kevesen ismerik!
Ravasz József költő, romológus, egyetemi docens ragaszkodik a gyökereihez. Verseiben vezérfonal az identitás. Az egykori apácaszakállasi Gurdony cigánypérót születése óta az ő meseországának, kishazájának tartja. Vallja, burokban született, s ezért nagyanyja gyakran mondogatta, hogy szerencsés ember lesz belőle. A bizonyítási vágy mindig meghatározó tényezőnek számított személyes életében és karrierje szempontjából is. Bizonyítani akarta, hogy cigány származása nem lehet akadálya a sikernek. És igen, magyar ajkú romaként, hetvenen túl még ma is aktívan ír, romológusként szervez és oktat az egyetemen.
A rendszerváltás után a kőszínházak leálltak a tájolással, helyettük pár öntörvényű művész vállalta fel, hogy önerőből, magánprodukcióikkal járják a térképről lemaradt falvacskákat, szórványtelepüléseket. A Kozsik házaspár (Novák Ildikó és Kozsik József) elsők között vállalkoztak erre az embert próbáló feladatra.
Érettségi után nem vették fel a színművészetire Erdélyben, így sarkon fordult, és Budapestig meg sem állt. Addig vergődött és tanult, amíg főszerepeket játszó prózai színésznő lett, majd musicalszínész, a végén pedig világjárt operaénekes. A pandémia leállította a hatezres nézőszámú nagykoncertjeit, lemondták az ausztráliai, oroszországi és olaszországi turnéit. Amíg újra koncertezni fog a világ színpadain, addig a szülőföldjének próbál visszaadni valamit abból a jóból, amit onnan kapott.
Jó ideig küzdött ellene, mára már elfogadta, hogy vajdasági származását nem tudja és nem is kell maga mögött hagynia. Történeteinek hőseit gyakran helyezi történelmi környezetbe, már csak azért is, mert így szabadabban építheti fel világukat. Regényeivel nemcsak itthon, hanem külföldön is értő olvasókra talált: több kötetét fordították már le angolra, franciára, németre, olaszra. A kortárs írók kortárs szerzőkről sorozatban Hász Róbertet kérdeztem.
Búzás Huba különleges alakja a kortárs irodalomnak: bár már fiatalon is ígéretes költőnek tartották, a „három T” időszakában évtizedekre elhallgatott. A közel negyedszázados öncenzúra után viszont rendkívül termékeny korszaka kezdődött el, mind ez idáig tizennégy kötete jelent meg a továbbra is aktív, nyolcvanhat éves szerzőnek. A kortárs írók kortárs szerzőkről sorozatban most őt kérdeztem.