– Egyre nagyobb gond az iskolákban, gyermekközösségekben vagy akár otthon is a gyermekek fegyelmezése. Mesemondóként hogyan tartod féken a nagyobb létszámú, gyermekekből álló közönséget?
– Laskasirítővel. Volt olyan, hogy megemeltem, s mondtam, ügyeljenek, mert édesapám is azt szokta mondani, hogy csúf világ lesz, mikor rosszalkodtunk. Persze erre kacagnak, viszont rám figyelnek. A fazekamat is néha megveregetem, de nem mindig a gyermekek miatt. Sokszor a szülőket vagy tanító néniket is fegyelmezni kell, mert a háttérben beszélgetnek és zavarják a mesét. Egyszer végighallgattam, hogy épp a főzésről tereferéltek előadás alatt. Ahhoz, hogy visszalopjam őket az előadáshoz, úgy bántam velük is, mint a gyermekekkel, bevontam az előadásba azzal, hogy rákérdeztem, mit is főztek. Eleinte rettenetesen zavart, mikor valamiért nem figyeltek. Mérges lettem, és elmondtam a közönségnek, hogy én ember vagyok és nem tévé, tehát rám is hat, ahogyan viselkednek. Kicsit meghökkentek, mikor komolyan szóltam hozzájuk mesélés közben. Azóta a türelmem rengeteget csiszolódott. Rájöttem, hogy azért rosszalkodik, viselkedik kirívóan a gyermek, mert figyelemhiánya van, mert nem kap elég szeretetet.
– Mondj egy esetet, amikor játékosan leszereltél egy gyereket!
– Az egyik előadáson egy kisfiú valami popzenét énekelt, miközben én meséltem. Kihívtam, hogy ő legyen a farkas a mesében, aki fellép egy számmal. Odaadtam a laskasirítőmet, hogy az legyen a mikrofon, amibe énekel, a fazekat pedig dobnak. Olyan jól csinálta és olyan jól állt neki, hogy a lányok el voltak ájulva tőle. A siker pedig megszelídítette, és így nem evett meg senkit.
– Gondolom, a nevelésben a szigor, a letörés, illetve a megalázás helyett hatékonyabb lenne az ilyenfajta hozzáállás, megközelítés…
– Valószínűleg igen. A gyermek meg kell kapja a figyelmet, amire szüksége van, s akkor megszelídül. Ez működik. Egyébként csak mérgelődök, s hiába szidom meg, úgyis folytatja tovább a magánszámát.
A mesemondót az élő közönség arca inspirálja
– Családanyaként mennyire volt terhes számodra egy ilyen folytonos utazással, szervezéssel járó életmód?
– Nagyon nehéz volt! Most ez a Covid-os időszak jót is hozott, nem csak rosszat, mert lelassultam végre. Tudok itthon háziasszony lenni nyugodtan, és van egy kiszámítható ritmusom. A legszebb, hogy a család együtt van! Most ennek az előnyeit élvezem. Jobban oda tudok figyelni a gyermekeimre, saját magamra, a párkapcsolatom pedig sokkal jobb lett. Megtetszett az is, hogy normális emberként éljek, és hogy az életem is normálisabb legyen. Jó ez, mert azóta mindennap megcsodálom a virágokat, főzök egy jót, és mindennap eszünk egy jót. Régebb a turnéim miatt nem mindig volt időm enni, s ha igen, összevissza.
– Szabadúszó előadóként most nincs bevételed. Miből élsz?
– Egy takarítónői állást kaptam a szomszéd faluban, egy gyümölcs üzemben. Április óta ott dolgozom, miután próbálkoztam online mesemondással, de az nem hozott bevételt. Nagyon hiányzott, hogy előadjak, meséljek, ezért kezdtem az online előadásokba, de nem láttam a közönséget, szörnyű volt. A mesemondót az élő közönség arca inspirálja, ami egy tükör számára. Nem tudtam áttörni ezt az erős online falat. Nem haragszom, hogy ez történt. Mindent kipróbáltam, így nem vádolhatom magam, és jobban megértem a helyzetet is. Azon is gondolkodom, hogy régebb a mesemondó együtt dolgozott a néppel a mezőn, és pihenés közben vagy este a fonóban mesélt.
– Nyilván kell a való élet is, ami inspirálja a mesemondót…
– Így van. És az akadályok azért vannak, hogy leküzdjük őket és fejlődjünk. Volt eddig is bennem alázat, de most még több van. Megnyugodtam. És tudom, hogy soha nem veszítem el a mesemondói énem, mert az együtt van azzal az egyszerű emberrel, aki én vagyok, aki sepreget.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
Xántus János, vagy ahogyan az Amerikai Egyesült Államokban ismerik John Xantus de Vesey az egyik legkalandosabb életű magyar természettudós. Természettudományi, valamint néprajzkutatói munkásságának hála jelentős mértékben gazdagította a Magyar Nemzeti Múzeum növény- és állattani kollekcióját. Egyes feltételezések szerint Karl May róla mintázta Old Shatterhand alakját, miután olvasta Xantus János amerikai tudósításait.
A cím mellett Laczkó Géza gondolatait is kölcsönzöm: Pázmány manapság nagyjaink pantheonjába tartozik, azonban hogy miért van ott, nem tudjuk. Annyit tudunk, hogy nagy ellenreformátor volt, államférfi, és remek szónok. De miben is rejlett Pázmány Péter különlegessége?
„Jöjjetek velem a mezőre, köszöntsük a magvetőt: áldja meg az Isten a munkáját. Ím, ott áll földje határán, levett kalappal tekint az égre, s alázatos szívvel fohászkodik Ő hozzá, akitől száll e földre minden áldás. Piros hajnal pirkadása őt már itt találta, s a fölkelő nap verejtéket szárít homlokán. Édesreménységtől dobog a szíve: oszlik-foszlik a felhők tábora, mely a csöndes éjszakában meglepte az eget. A szelíd hold gyönge ereje nem bírt velök, s lám, most megriadva futnak a lánggal égő sugarak elől: ameddig a szem ellát, mosolyog a határ."
Karácsony Benő talán az egyetlen olyan magyar író, akinek az írásairól nem lehet, vagy inkább: nem érdemes írni. Erre jöttem rá magam is pár évvel ezelőtt, készülő disszertációm sokadik oldalán: az ő friss, eleven, találó, a gyönyört nem csak okozó, de fokozni is képes nyelvéhez képest a legszellemesebb recenzió vagy tanulmány is csupán agyaglábakon ingadozó monstrum, amelyik következetesen gyilkolja az olvasás során kialakult élményt.
Selye János Bécsben született 1907-ben, édesapja magyar, édesanyja osztrák volt, Komáromban nőtt fel, nevét viseli a város gimnáziuma és magyar nyelvű egyeteme. A stressz kutatójaként szerzett világhírnevet, első publikációja 1936-ban jelent meg a Nature című tudományos lapban. Ekkor ismertette meg a világgal azt a tünetegyüttest, amelyet manapság stresszként ismerünk, ezzel kezdődött élete végéig tartó kutatás a témában.
Ignácz Rózsa bátor és karakán ember volt, szilárd jellem, kíméletlen szókimondó, ami nemcsak íróként tette őt kényelmetlenné, hanem emberként is azoknak a szemében, akik nehezen viselték az egyenes beszédet. Első regénye, az Anyanyelve magyar 1937-ben jelent meg, tizenhat kiadást ért meg, azzal hozott újat, hogy realista történetet épített a román uralom alatt élő magyarokról, mely nem csapott át sem irredenta követelőzéssé, sem nemzethalált vizionáló jajongássá.
Mostanában, ha visszatekintek a múltra és átfogó értékelés csinálok, úgy látom, tulajdonképpen mindig önmagamat írtam. Olyan témákból merítettem, amelyek, ha nem is velem, de a környezetemben történtek. Gondolok egyrészt a parasztvilág lassú elmúlására, másrészt pedig az újból létét kezdő szlovákiai magyar értelmiség sorsára, törekvéseire. Az utóbbi időben már nem írok, bár tartozom még az életrajzi írásaim harmadik kötetével. A gyerekkor és a diákkor után az úgynevezett legénykorral. A háború utáni öt-hat évben hontfüzesgyarmati legény voltam, kalapban és csizmában, ennek a
Az önfenntartó, független Osonó Színházműhely a színház, az oktatás és a szociális projektek kulcsszavakra építi fel tevékenységét. Ennek jegyében a tavaly 129 műhelyfoglalkozást tartott és három drámatábort szervezett. Az Osonó számára fontosak azok az oktatási- színházi formák, amelyekkel az emberek közötti interakció, találkozás és párbeszéd megteremthető. A társulat vezetőjét, Fazakas Misi színész-rendezőt kérdeztük eddigi tevékenységéről, tapasztalatairól, jövőképéről és terveiről.
Az egyik orvosi rendelőkönyvbe ezt jegyzi be dr. Brenner József (Csáth Géza) zaklatottságot tükröző, zilált kézírással: „Senkim sincs!!! / Feleségem – ellenségem. / Oh de borzasztó ez az elhagyottság. Az utolsó kutya boldogabb nálam. Irigylem a fákat, az állatokat, a felhőket, mint élik a magok biológiai vagy fizikai életöket, csak nekem kell beszüntetnem mindent. / Talán ölnöm kell! / Hová juttatja az embert a női rossz szív és lelketlenség! / Átkozott legyen az óra, amelyben egy férfi egy méltatlan nőbe belészeret. / Olga! – jó vagy-e vagy gonosz és aljas? Mit higyjek rólad?"
Nem a szokványos ösvények biztonságát kereste pályafutása során, hanem az „elképzelt szabadság” irányába haladt. Lemondott az állami intézmények kínálta stabilitásról, szabadúszóként ismerte meg a felszabadult játék örömét, és egy másmilyen, személyesebb felelősséget is. A bábos mesejátszás terápiának bizonyult számára, de ezt talán nem is a műfajnak, hanem inkább a gyerekközönségnek köszönheti.