– Erdélyben még egy szabadúszó színész is ritka madár, nemhogy egy színházi rendező. Mert a kőszínházaknak megvannak a főrendezői, időnként még egy-egy baráti vendégrendező is megfordul, így el lehet mondani, hogy alapvetően minden hely foglalt. Szóval te alapvetően bátor ember vagy… Ám kezdjük az elején: hogyan lettél rendező?
– Véletlenül. A gyergyói Figura Stúdió színészeként hazautaztam Kolozsvárra, ahol Bréda mester (Bréda Ferenc író, a kolozsvári szellemi élet meghatározó személyisége 1990 után – szerk.) rávett egy fogadás folytán, hogy felvételizzek egyetemre. Bejutottam a dramaturgiára, amivel párhuzamosan aztán elvégeztem a rendezői szakot is. A dramaturgiát magyar nyelven, a rendezőit románul.
– Mondj néhány példát arról, hogyan tanítottak titeket a rendezői szakon.
– Minden héten legalább kétszer jelenetet kellett írnunk, amelyben a szereplőket részletesen elemeztük: hogyan van felöltözve, milyen anyagból van a ruhája, hogy néz ki a cipője, milyen a fülbevalója. Felolvastuk a műveket, majd jöttek a kérdések: hány karátos a fülbevaló? Gondolom, 18. Honnan származik? Mondom, hogy az isztambuli bazárból. OK, mínusz egy pont. Az isztambuli bazárban tizennégy karátos az arany. Vagy egy másik példa: milyen bőrből van a cipője? Kecskebőr, válaszoltam. Fordított, vagy sem? Mondom: fordított. Mínusz pont. Fordított kecskebőrből nem csinálnak cipőt.
Nagyon tetszett nekem az, hogy a diákokkal csak vizsgaidőszakban próbálhattunk, és ők nem voltak kötelesek játszani nekünk. Te kellett meggyőzzed azt a színis kollégát, aki reggel tíztől bent volt este tízig, hogy maradjon még utána este egy másik próbára. Ha sikerült meggyőznöd, vizsgázhattál. Ebből kiderült, mennyire tudsz hatni a kollégákra.
– Az, hogy románul és Kolozsváron végezted a rendezői szakot, megszabta a későbbi szakmai lehetőségeidet is. Rendezni többnyire a volt iskolatársaid, kollégáid hívtak.
– Igen, ezek a színészek különböző színházakhoz kerültek, ahová meghívtak engem is, mert jó volt újra találkozni, újra együtt dolgozni, hiszen hasonló művészi nyelvet beszéltünk. Legelőször a temesvári magyar színháznál rendeztem, aztán alkalmazott lettem a váradi színháznál jó pár évig. A stabil rendezőnek a csapatépítés is dolga a színháznál, de mivel én Kolozsváron éltem, tehát a családom ott volt, ingázással ez nagyon nehezen ment. Aztán szabadúszóvá váltam teljesen.
– Számodra mit jelent a színház?
– Játék és varázslat. Játszunk az érzelmekkel. Ki tudjuk számítani, hogy hol fog elérzékenyülni a közönség, vagy hol fog kacagni. Ez egy tudatosan felépített rendszer. Nem mindegy, hogy milyen hangerővel megy be a zene, és nem mindegy, hogy milyen zene. Nem mindegy, hány másodpercig szól és mikor jön be a fény. Ezért szoktak a rendezők általában idegbajt kapni, amikor nincs precizitás, mert tudják, hogy csak pontossággal érik el azt a hatást, amit elképzeltek.
– Most, hogy a járvány miatt nincs megbízatásod, félsz-e a bizonytalanságtól?
– Nem. Elvégre bármilyen más munkát is végezhetnék, ha elfogy a pénzem. Például jól tudok csempézni. De komolyra fordítva a szót: színházat sem csináltam soha kényszerből, csakis szeretetből. És mindig volt munkám, annak ellenére, hogy a visszautasítás jogát is fenntartottam magamnak, sőt gyakoroltam is, ha nem tetszett valami. A szabad úszásnak az a szépsége, hogy saját magad ura vagy.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában)
„A könyvhétre időzítette a Hungarovox Kiadó újabb verseskötetemet, amely az utóbbi tíz év legjobb versei mellett tartalmaz újakat is. Kenyában szuahéli nyelven jelent meg könyvem. Olaszországban két könyvem is megjelent idén, egyik Cinzia Demi, a másik Laura Garavaglia fordításában. Készül újabb angol nyelvű kötetem, amely az Egyesült Államokban jelenik meg, újabb román nyelvű kötetem moldáv fővárosban készül, ukrán nyelvű kötetem Kijevben. Szóval írok és publikálok.”
Szilágyi Enikő már színinövendékként remek szerepekben mutatkozhatott be, sikeres és ismert művész volt, amikor férjével úgy döntöttek, elhagyják Romániát. Turistaútlevéllel hivatalosan három hónapig tartózkodhattak külföldön, ezért az otthoniaknak csak ősszel lett nyilvánvaló, hogy nem térnek vissza. Enikőt várták a színpadra, a közönség már a nézőtéren, a kollégák jelmezben. „Mesélték utólag, hogy történt, és látom Gábort magam előtt, fogja a derekát, járkál a folyosón tíz perccel kezdés előtt: Ne öltözzön át senki, mindenki készenlétbe, Enikő jönni fog. Ez a mondat azóta is fáj."
„Azt találtam ki, hogy ha megírok három Anjouk-regényt, utána mindig valami más következzen. Amikor az olvasók 2017-ben a negyedik részt várták, akkor jelent meg az Elveszett csillagok című ifjúsági kalandregényem és egy mesekönyvem, most pedig, a hatodik Anjouk-kötet után a Lázár evangéliuma, hogy legyen valami meglepő, ami nekem is kihívás, és amivel akár íróként is fejlődhetek.”
A rengeteg hadviselés, illetve az erre való nevelés már kezdetben formálta Bethlen jellemét azzá a határozott, hadakozó férfivá vált, akivé válnia kellett. Azonban a katonai neveltetés, a rengeteg csata mellett kevés lehetősége és ideje jutott a művelődésre, ezért Bethlen életét a harcok, politikai játszmák mellett a kulturális élet fejlesztése tette ki. Fontos szerepet töltött be életében a művelődés is, hiszen sérelmezte, hogy ifjúkorában nem tanították meg latinul.
Wittenbergből hazatérve az 1550-es évek elején Dávid Ferenc katolikus plébánosként állt az Úr és a közösség szolgálatába. Ő viszont nem a dogma tanításaiban, a liturgikus külsőségekben rögzült hagyományban kereste a kérdéseire a választ, hanem a Szentírásban. Ellentmondásokat érzett az egyházi tanokban, a Bibliában megszólaló Isten viszont feloldotta ezeket – ez a tapasztalat munkálhatott a reformátorok missziójában is, abban a törekvésben, hogy az egyház térjen vissza az Ige tanításaihoz.
Eszményeit – eszményeinket – mindvégig makacs következetességgel képviselő, küldetéses ember volt világéletében. Küldetéses, tehát kérdező ember, aki kezdettől s minden léthelyzetben a kérdéseit szegezte szembe a világgal. Aki most – kit ellenfelei, az övéitől eltérő eszményekben hívő, nem egy esetben politikai ellenlábasai és kisszerű becsmérlői soha nem tudtak legyőzni – a végzetes kórral szemben mégis alulmaradt.
Miroslav Krleža (1893–1981) magyarországi elismertségének bizonyossága a sok-sok, nálunk kiadott műve s az őt értékelő írások sokasága. Több monográfiát jelentetett meg róla Lőkös István irodalomtörténész. Kezembe került legújabb, nyomtatásra előkészített horvát nyelvű visszaemlékezése, amely a Susreti s Krležom (Találkozások Krležával) címet viseli. A terjedelmes, száz-egynéhány oldalas esszét a Magyarországi Horvátok Tudományos Intézete tervezi megjelentetni.
A színház egy jófajta méreg, amely ha egyszer bekerül valakinek a vérébe, nagyon nehéz szabadulnia tőle. És ez nem is baj – vallja Némethy Zsuzsa színművésznő, aki tavaly tért vissza pár év után Erdélybe.
Valójában mégis az emberi arcát volna jó meglesni az évszázadokon átsuhanva. Korának megbecsült művésze volt, több portréja is ismert. Míg Barabás Miklós 1845-ös litográfiáján még lágy vonásokat is láthatunk Erkel Ferenc arcán, addig Pollák Zsigmond metszetén, melyet az 1880-as évek végén készített Ellinger Ede fényképfelvétele alapján, már egy szigorú tekintetű, tekintélyt parancsoló férfit örökít meg. Olyan, mint amilyennek a korabeli visszaemlékezések alapján elképzelnénk a Pesti Sakkkör elnökeként.