Ha Kassák Lajosról szólunk, művészete mellett óhatatlanul egy intézményről is beszélnünk kell. Alig van huszadik századi irodalmunknak még egy alakja, akiben oly kitartóan és konokul munkált volna a művészeti-társadalmi megújulás igénye, mint benne. A magyar avantgárd pápája volt, a fogalomnak minden alkotói és politikai vonzatával együtt. A századelő hatalmas szellemi forradalmától megérintve ez a fiatal autodidakta vasmunkás pár éven belül maradandó impulzusokat adott korszerű művészetünknek, s a gondos filológia a megmondhatója, mennyire kikerülhetetlenek törekvései az alkotói formateremtés és progresszivitás területein.
Gazdag életművét nagy léptékkel haladva is nehéz áttekinteni. Miként a század kiemelkedő modernjei, ő is számos műfajban alkotott maradandót. Író volt és költő, teoretikus és kritikus, szerkesztő és mozgalmi vezér, festő és tipográfus – aki alkalmanként szakértelemmel szólt zenéről, színházról, építészetről, filmről, reklámról, s körében született meg az első jelentős fotóműhely is. Avantgárd folyóiratai, a német aktivisták lapjának mintájára indított A Tett, a háború végén a társadalmi robbanást művészeti szférákban előkészítő, majd a bécsi emigráció korának izmusait is átlapozó Ma, a rövid életű, ám kivételes színvonalú Dokumentum modern művészetünknek voltak kitüntetett terepei, az európai ízlésváltással és új művészeti felfogással szinkront kereső fórumai.
A harmincas években a baloldali művészetek terjesztésére és a munkásművelődésre szánt lapjának, a Munkának tíz évfolyama – a gyakori frakcióharcok és az olykori szellemi eltévelyedések ellenére is – kritikus történelmi időkben őrizte és gyarapította a szociális érzékenység, az elesettekkel való szolidaritás, a társadalmi felvilágosodás egyetemes értékeit. Közben irodalmi, képzőművészeti, színházi és formatervező stúdióiból számolatlan röpítette fel a baloldali érzésű fiatal tehetségeket, nemegyszer világhírűvé lett alkotókat. A negyvenes évek második felében a demokratikus országépítés egyik legaktívabb munkása, majd a hatalom torzulásával – hol nyíltan, hol sokáig csak lappangó műveiben tetten érhetően – a rendszer kérlelhetetlen kritikusa. Öregkorában pedig – miként bölcs belátással írja –
tágas életművének gondos betakarítója.
Kassák Lajos írói munkásságának esztétikai, különböző művészi értékek felőli megítélése eléggé ellentmondásos. Gyakran maga is elégedetlenkedett pályája egyes szakaszaival, a teremtő indulat mélységével. Annyi viszont bizonyosnak tűnik, hogy több, a korszellemre hangolódó, az irányzatosság korszerű jeleit mutató műve megbecsült része élvonalbeli irodalmunknak. Ugyanakkor legalább két alkotása a szó valódi jelentésében is remekmű, a világirodalmi áramlatok élvonalába tartozó teljesítmény. Whitman nagyvárosi expresszív vízióinak, Apollinaire és Cendrars pszicho-fizikai alapelemekre épülő, a vándorlás élményét lírai stílusváltásokkal kiteljesítő hosszúénekeinek sorában ott található A ló meghal, a madarak kirepülnek szintézisteremtő avantgárd lendülete is, melynek közel száz év után sem apadt korszerű líranyelve és nemzedékeket eszméltető hatalma. Ha pedig az Egy ember élete című prózasorozatára tekintünk, azt láthatjuk, hogy nemcsak a század elejének különböző regénytípusai ötvöződnek benne, az életrajzi szándéktól a pikareszken át a fejlődés- és dokumentumregényig, hanem ott a helye a kor törvényen kívül helyezkedő neves szellemi vándorai között – Jack London, Knut Hamzun, Panait Istrati és mások mellett. Különösen igaz ez az alkati rokonság írói példaképével, az őstehetségét is motiváló Maxim Gorkijjal, akit a hazai és a világirodalom kánonjából más baloldali írótársával együtt szánalmasan próbál kiszorítani a mai túlbuzgó kultúrpolitika.
Külön szólnunk kell még öregkori konstruktivitásáról. Az izmusok anyagainak összerendezése és a hazai provincializmussal való szembesülés generatív felismerésekhez vezette az írót. Jóllehet, túl van már azon a koron, mely esélyt adhatott volna egyfajta hazai neoavantgárd teória körvonalazására – nyilatkozataiban és részben költői-festői gyakorlatában itthon elsők között vázolta fel egy gyökeres művészi szemléletváltás virtuális modelljét. A látvány művészi problémáival való folyamatos együttélés, a modern zenéhez fűződő bensőséges kapcsolat elemeiből alakítva ki azt a most már neoavantgárdnak nevezhető költészeteszményt, melyet „architektonikus konstruktív költészetnek” határozott meg. Öregkori lírájának igazi minősítő jegye és eléggé alig méltányolható varázsa az a képesség, mellyel versét az utolsó pillanatokig a fizikai leépüléssel szemben a korszerűség szintjén tartja, nem engedve ki világképének poétikai horizontjából. Különös érdem ez akkor, ha széttekintünk a hatvanas évek uralkodó hazai mezőnyében: aligha találunk ekkor olyan lírikusokat, akik több szólamban sürgetnék a költői paradigmaváltást, mint ő, szenvedélyesebben bizonygatnák a nyílt fórumokon a korszak szűkre méretezett realista irodalmának anakronizmusát.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.