Aczél Géza: A korszerűség szintjén – 135 éve született Kassák Lajos

2022. március 21., 08:43
Kassák Lajos / Vattay Elemér fotója

Ha Kassák Lajosról szólunk, művészete mellett óhatatlanul egy intézményről is beszélnünk kell. Alig van huszadik századi irodalmunknak még egy alakja, akiben oly kitartóan és konokul munkált volna a művészeti-társadalmi megújulás igénye, mint benne. A magyar avantgárd pápája volt, a fogalomnak minden alkotói és politikai vonzatával együtt. A századelő hatalmas szellemi forradalmától megérintve ez a fiatal autodidakta vasmunkás pár éven belül maradandó impulzusokat adott korszerű művészetünknek, s a gondos filológia a megmondhatója, mennyire kikerülhetetlenek törekvései az alkotói formateremtés és progresszivitás területein.

Gazdag életművét nagy léptékkel haladva is nehéz áttekinteni. Miként a század kiemelkedő modernjei, ő is számos műfajban alkotott maradandót. Író volt és költő, teoretikus és kritikus, szerkesztő és mozgalmi vezér, festő és tipográfus – aki alkalmanként szakértelemmel szólt zenéről, színházról, építészetről, filmről, reklámról, s körében született meg az első jelentős fotóműhely is. Avantgárd folyóiratai, a német aktivisták lapjának mintájára indított A Tett, a háború végén a társadalmi robbanást művészeti szférákban előkészítő, majd a bécsi emigráció korának izmusait is átlapozó Ma, a rövid életű, ám kivételes színvonalú Dokumentum modern művészetünknek voltak kitüntetett terepei, az európai ízlésváltással és új művészeti felfogással szinkront kereső fórumai.

A harmincas években a baloldali művészetek terjesztésére és a munkásművelődésre szánt lapjának, a Munkának tíz évfolyama – a gyakori frakcióharcok és az olykori szellemi eltévelyedések ellenére is – kritikus történelmi időkben őrizte és gyarapította a szociális érzékenység, az elesettekkel való szolidaritás, a társadalmi felvilágosodás egyetemes értékeit. Közben irodalmi, képzőművészeti, színházi és formatervező stúdióiból számolatlan röpítette fel a baloldali érzésű fiatal tehetségeket, nemegyszer világhírűvé lett alkotókat. A negyvenes évek második felében a demokratikus országépítés egyik legaktívabb munkása, majd a hatalom torzulásával – hol nyíltan, hol sokáig csak lappangó műveiben tetten érhetően – a rendszer kérlelhetetlen kritikusa. Öregkorában pedig – miként bölcs belátással írja –

„kihullanak belőlünk a tört cserepek, a sok rendezetlen részlet, mindinkább együvé látjuk a világot”,

tágas életművének gondos betakarítója.

Kassák Lajos írói munkásságának esztétikai, különböző művészi értékek felőli megítélése eléggé ellentmondásos. Gyakran maga is elégedetlenkedett pályája egyes szakaszaival, a teremtő indulat mélységével. Annyi viszont bizonyosnak tűnik, hogy több, a korszellemre hangolódó, az irányzatosság korszerű jeleit mutató műve megbecsült része élvonalbeli irodalmunknak. Ugyanakkor legalább két alkotása a szó valódi jelentésében is remekmű, a világirodalmi áramlatok élvonalába tartozó teljesítmény. Whitman nagyvárosi expresszív vízióinak, Apollinaire és Cendrars pszicho-fizikai alapelemekre épülő, a vándorlás élményét lírai stílusváltásokkal kiteljesítő hosszúénekeinek sorában ott található A ló meghal, a madarak kirepülnek szintézisteremtő avantgárd lendülete is, melynek közel száz év után sem apadt korszerű líranyelve és nemzedékeket eszméltető hatalma. Ha pedig az Egy ember élete című prózasorozatára tekintünk, azt láthatjuk, hogy nemcsak a század elejének különböző regénytípusai ötvöződnek benne, az életrajzi szándéktól a pikareszken át a fejlődés- és dokumentumregényig, hanem ott a helye a kor törvényen kívül helyezkedő neves szellemi vándorai között – Jack London, Knut Hamzun, Panait Istrati és mások mellett. Különösen igaz ez az alkati rokonság írói példaképével, az őstehetségét is motiváló Maxim Gorkijjal, akit a hazai és a világirodalom kánonjából más baloldali írótársával együtt szánalmasan próbál kiszorítani a mai túlbuzgó kultúrpolitika.

Külön szólnunk kell még öregkori konstruktivitásáról. Az izmusok anyagainak összerendezése és a hazai provincializmussal való szembesülés generatív felismerésekhez vezette az írót. Jóllehet, túl van már azon a koron, mely esélyt adhatott volna egyfajta hazai neoavantgárd teória körvonalazására – nyilatkozataiban és részben költői-festői gyakorlatában itthon elsők között vázolta fel egy gyökeres művészi szemléletváltás virtuális modelljét. A látvány művészi problémáival való folyamatos együttélés, a modern zenéhez fűződő bensőséges kapcsolat elemeiből alakítva ki azt a most már neoavantgárdnak nevezhető költészeteszményt, melyet „architektonikus konstruktív költészetnek” határozott meg. Öregkori lírájának igazi minősítő jegye és eléggé alig méltányolható varázsa az a képesség, mellyel versét az utolsó pillanatokig a fizikai leépüléssel szemben a korszerűség szintjén tartja, nem engedve ki világképének poétikai horizontjából. Különös érdem ez akkor, ha széttekintünk a hatvanas évek uralkodó hazai mezőnyében: aligha találunk ekkor olyan lírikusokat, akik több szólamban sürgetnék a költői paradigmaváltást, mint ő, szenvedélyesebben bizonygatnák a nyílt fórumokon a korszak szűkre méretezett realista irodalmának anakronizmusát.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)