– Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve – indította ünnepi beszédét Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója. Valóban, Szőcs Géza sokféleképpen és sokféle arccal létezett, s ezt a különösen barátságos sokféleséget a költőre emlékező ünnepi esemény forgatókönyve is pontosan szemléltette, hiszen többféle médium révén, illetve több barát és kolléga szemén keresztül láthattuk és érezhettük Szőcs Géza egykori arcait. – Géza mérce volt. A mi dolgunk pedig csak annyi, hogy jelenvalóságát megőrizzük – hangsúlyozta Farkas Wellmann Endre, a költő egykori tanítványa és barátja. A költő jelenvalósága pedig rögtön meg is mutatkozott a Petőfi Irodalmi Múzeum különböző szegleteiben: Szőcs-könyvek az asztalon, portréfilm a vetítővásznon, ikonikus, selyemből készült piros mellény a kamarakiállítás egyik darabjaként – megannyi érzelem, megannyi emlék. Szőcs Géza nem volt jelen, és mégis ott volt köztünk, mellettünk: hallottuk a hangját, hallottuk és éreztük a verseit, láttuk mindazt a szeretetet és jóságot, amely nemcsak áradt belőle, hanem amit – akarva, akaratlanul – ráragasztott az őt körülvevő környezetére, a körülötte létező emberekre is.
A Szőcs Géza arcai című kamarakiállításon megtekinthető képek és tárgyak a Miskolci Nemzeti Színházból átkerülve a balatonfüredi Szőcs Géza Irodalmi Szalonban álltak össze egységgé, most a Petőfi Irodalmi Múzeumban új megvilágításban kerültek a közönség elé. – Annyiban változtattunk a kiállításon, hogy Szőcs Géza irodalmi szövegeivel dúsítottuk föl a fotókat – mesélte Hegyi Katalin, a Petőfi Irodalmi Múzeum tiszteletbeli főmuzeológusa, aki azt is kiemelte, hogy a költőről készített fotók különlegessége az, hogy a mindennapok egyszerűségében örökítik meg Szőcs Gézát emberként, barátként, családtagként.
A Szabó Mihály által rendezett Írókorzó című portréfilmsorozat a költő közkedvelt és nagyra tartott vidékeit, helyszíneit is bemutatta. „A magyar tollforgató embernek feladata, missziója az egész közösség nevében beszélni, ha a közösség meg van fosztva attól a lehetőségtől, hogy akaratát megfogalmazza. Meggyőződésem, hogy bármikor és bárhova születek, akkor azt olyan sorsfeladatként fogom föl, ami csak a teljes azonosulásban képzelhető el” – hangzik el a filmben egyfajta ars poeticaként.
Az est kiemelt pillanatait a Szilágyi Enikő Jászai Mari-díjas színművész által megszólaltatott versek jelentették: az Esti ima és az Árvíz a sétatéren című művek.
Isten éltesse Szőcs Gézát, bárhonnan is nézzen le ránk!
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.
,,A vers a Föld útja a Nap körül”[1] – írja Szőcs Géza 1976-ban. A költészet és a költészet búrájában születő mindenkori vers definiálására hivatott költő a létezés misztériumát az irodalom ágas-bogas, labirintusszerű univerzumán belül igyekezett megérteni, értelmezni, továbbadni és közvetíteni nekünk, halandó embereknek.
Illyés Gyula élettörténetét és életművét közvetlenül érintette a világtörténelmi katasztrófa, majd 1956 történései, ezt a hatást talán csak most érthetjük meg igazán; az Egy mondat a zsarnokságról című versének befogadástörténete és értelmezése is sokat elárul a korabeli léttapasztalatokról. Ezért is nevezhetjük méltán a 2016-os év egyik legjelentősebb irodalomtörténeti eseményének, hogy megjelent az 1956-os, sokáig elveszettnek hitt naplója a Magyar Szemle és az MMA kiadásában.