Az aranyborjú a Magyar népmesék sorozat 89. epizódja – Forrás: KECSKEMÉTI
ANIMÁCIÓS STÚDIÓ
A népmese, ahogy a teljes népköltészet, szimbólumokkal operál. Nem költői szimbólumok ezek, nem egyéni ihletettségből vagy hosszas órák kifinomult rímcsiszoló munkájából származó képek, jelentések, hanem az emberi, közösségi és természeti létezés egy olyan tudatállapotából maradtak ránk, amikor még használtuk harmadik szemünket: nem vált még külön a képi és szellemi értelem, jelképeink egyszerre voltak konkrétak és elvontak, és egyet jelentett a művészet a megértéssel. Az a közös, természeti tudat ez, amelyre mai napig nem találunk magyarázatot, ahogy arra sem, miért sodródunk tőle egyre távolabb. Irodalmunkban és egyéb művészeti ágainkban őrizzük már csak ezt a szemmel gondolkodást, aggyal érzést, és még mindig a közös metafora- és allegóriakincsből gazdálkodunk. Használói vagyunk annak a tudatfolyamnak, amely azokból az időkből hagyományozódott ránk, s így az általunk leírt, megalkotott és befogadott jelentések nem véletlenszerűen nyilvánulnak meg, hanem visszatérő motívumokban, eszmékben, archetípusokban és toposzokban.
A népmese testvérbátyja, a mítosz is hasonló társadalmi alapokra épül: az ősök bölcsességének továbbadását, tudományos világmagyarázatot, vallási tanítást és erkölcsi útmutatót, ugyanakkor egyéni szabadságot biztosító rendeletet jelentett. Bizonyos kultúrákban különböző társadalmi pozíciót betöltő személyek voltak jogosultak a mesélésre, sokszor természetfeletti erőket tulajdonítottak nekik. Az idők változásával ártó és segítő szándékot is feltételeztek róluk, voltak sámánok, táltosok, varázslók, boszorkányok, vajákosasszonyok, énekmondók, lantosok, költők, kovácsok, papok, próféták, apácák, koldusok.
A népmesék, illetve mítoszok eredetileg nem gyerekeknek szóltak, és nem is mesék voltak, nem olyasmi, amit a nap bizonyos pillanatában tenni, esténként olvasni, mondani kell – a mindennapi élet, az öröm, a fájdalom, a vigasztalás, a megerősítés, a dorgálás, a szeretetkifejezés része volt, hogy szóljanak egymáshoz az emberek, hogy a szimbólumok nyelvén beszéljenek. Felnőttnek, gyereknek egyaránt szüksége volt erre a személyes gesztusra (a generációk együttélése eleve sokkal harmonikusabb volt, a felnőtté válásnak, a megöregedésnek megvoltak ugyan a saját rituális gyakorlatai, megünneplendő és gyászolandó pillanatai, melyek az egyén életének kiemelt eseményeinek számítottak, összességében mégis sokkal magától értetődőbben telt az idő, természetesebben változtak ők maguk és alkalmazkodtak társaik életének változásaihoz), amely saját népcsoportja teljes emlékezetét és hitvilágát is magába foglalta, s így létezésének keretet adott.
Nem hiába tehát, hogy újra és újra felismerjük nemcsak magyar népmeséinkben, de más népek meséiben is a mágikus helyeket, számokat, személyeket. Nem hiába három, hét vagy kilenc gyermeke van a királynak vagy feje a sárkánynak, nem hiába győzedelmeskedik mindig a legkisebb a legerősebb fölött, nem hiába segíti hősünket a kicsi kígyó, a fehér ló és a vörös tehén, nem hiába gyógyít az élet vize, a tündérek és anyák könnyei, nem hiába kell az Üveghegyet megmászni, az Óperenciás tengeren átkelni, a kacsalábon forgó palotának tornácára felugrani, nem hiába kell az égig érőt fát megmászni, a gyümölcsöt ritkító csókát befogni, a sebet gyógyítófűvel kenegetni, nem hiába aranyszőrű a bárány és hétszünyű a kapanyányimonyók. Megfoghatatlan mennyiségek, mértékek és értékek ezek, mégis a legtermészetesebb válaszreakciókat hozzák elő belőlünk, akik népmeséken nőttünk fel.
Sok kortárs mesekönyv dolgoz fel mindennapi témákat, főszereplőik általában óvodás- vagy iskoláskorú gyerekek (célcsoporttól függően), egy-egy mese pedig napi cselekvéseiket és problémáikat foglalja össze. Például: Józsika elment az óvodába, először sírt, mert anyukája nem maradt vele, majd amikor megvigasztalta az óvónéni, egész nap a többi gyerekkel játszott boldogan. Logikusnak tűnhet, hogy a gyerekek számára aktuális témákról beszéljünk, ehhez viszont nem kell meséskönyv, az anyukák éppúgy végignarrálják gyerekeik életének történéseit, mintha könyvből olvasnák. Ez jó esetben adott, ezért nagyon fontos, hogy mi jut el hozzájuk ezen felül. Ha csak ilyen típusú, magyarázós könyveket olvasnak, kimarad számukra egy egész hagyományrendszer, egy egész világ, ami az aktualitást meghaladja, ami nem a tapintáson, hanem a lelki érzékelésen alapul, szimbólumszótáruk hiányos lesz; sőt, irodalmi szótáruk is hiányos lesz, ugyanis irodalmi műveltség sem alakulhat ki az érzelmi és érzékelési fejlődés bizonyos lépcsőfokainak meglépése nélkül. A klasszikus mesék (tehát Andersen, a Grimm fivérek, Perrault, La Fontaine, Benedek Elek és Móra Ferenc meséi, de a klasszikus esztétikai minőségű kortárs mesék is), amelyek kivétel nélkül a népmesék szimbólumkincsére alapoznak, pontosan ezt az érzékenységet hívják elő, amellyel az ember a szépség, a fájdalom és a humor finom rezzenéseire hangolódik.
Mindenki Nagyapója, Benedek Elek már 1888-ban, huszonkilenc éves kezdő íróként és politikusként is felismerte és nyilvánosan megfogalmazta a gyerekirodalom érzékenységének fontosságát: „A kiadók és írók, legalább nagy részben, úgy látszik, abban a balhiedelemben szenvednek, hogy mi sincs könnyebb a világon, mint a gyermekek számára írni könyvet. Ám én azt mondom – s nem én mondom először –, hogy a gyermekkönyv, az ifjúsági könyv legnehezebb faja az irodalmi műveknek. Ide nem elég erős írói tehetség. A legzseniálisabb író is kudarcot vall, ha tehetségéhez nem járul mélységes mély kedély s mindenek felett: a gyermekvilágnak erős szeretete.” – És nemcsak a gyermekvilágé, hanem általában az emberi léleké, hiszen ahogy ősi mesemondó népeinknél is láthatjuk, nem vagyunk annyira különbözőek felnőttként sem.
Nem meglepő hát, hogy a népköltészetben gyakran találkozunk kifejezetten felnőtteknek szóló, erotikus dalokkal, mesékkel is. Általában két típusát ismerjük a pajzán költeményeknek: az ízesen szókimondó, nagyokat tódító, heccelődős változatokat, valamint a virágnyelvű, igazából csak utalásszinten erotikus műveket (legismertebb példa erre a Kis kút, kerekes kút van az udvarunkban című népdal második szakasza: „Ennek a szép barna lánynak dombon van a háza, / sudár jegenyefa nőtt az udvarába. / Sudár jegenyefa, földre lehajlik az ága, /ennek a szép barna lánynak én leszek a párja”). Legmeglepőbb és legpozitívabb oldala a pajzán népmesének a humor. A szexualitáshoz természetesen, vidáman és szégyen nélkül közelít, a tabuk kiirtásának céljával – nem is véletlenül, hisz az erotikus népdalok nagy része a termékenységi rituálékhoz, lakodalmas szokásokhoz kapcsolódik.
Így készítenek fel a népmesék házaséletre, háborúra, öregségre. Az örök konfliktus, a jó és a rossz összecsapása bár sokszor kiszámítható, sosem didaktikus. Erkölcsi iránymutatása sosem diktatórikus és mindig a szabad, felelősségteljes döntést ösztönzi. Sosem engedi el a kezünket, amikor elindulunk szerencsét próbálni, és elküldi hozzánk a Tűzmadarat, hogy meleg fénye beragyogja utazásunkat. Legyünk gyermekek vagy felnőttek, szükségünk van a mesékre. Szükségünk van rá, hogy visszakapcsolódjunk a közös hagyományba, hogy visszatérjünk ebbe a jelképektől hemzsegő, titokzatos világba, ahová csak válogatott cigány legények léphetnek, miután megetették paripáikat égő parázzsal és felpakolták tarisznyáikat hamuban sült pogácsával.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. szeptember 28-i számában.)
