„Ekkor kisded jószágára vonulva, asztalosmesterséggel kereste kenyerét, de e mellett természeti hajlamainál fogva gépminták készitésével s más találmányokkal is foglalkozott, mivel azonban ezek nem bizonyultak be gyakorlatiaknak, vagy inkább mivel azok kivitelére és alkalmazására módja nem volt, ismerősei, rokonai gúnyolódtak vele, mint egy olyan eszelőssel, ki valósithatlan dolgokon töri fejét s oknélküliségekre fecsérli idejét; mind ez elkedvetlenité, s itthonjában magas reptü lelke táplálékot nem nyerhetve, többször ment a szomszéd Dunafejedelemségekbe, de ott sem találván hálásabb térre, ujból visszajött hazájába, hol folyton félreismerve, meghasonlott kedélylyel élt bús magányában ezen nagy szellem, mely ha kellő kiképeztetést és tért nyer, a lángész egy csudás jelenségévé válhatott volna, igy pedig ha a forradalom – mely annyi félreismert tehetséget emele felszinre – közbe nem jön, Gábor Áron egy örökre feledett, mi több, kortársaitól lenézett, kinevetett egyén maradott volna” – írja Orbán Balázs A Székelyföld leírása Háromszék – Eresztevény és Maksa környéke című fejezetében.
Az élet
Gábor Áron 1814. november 27-én született a székelyföldi Berecken, a helység főjegyzője, Gábor István és Hosszú Judit legidősebb gyermekeként. A berecki elemi iskola után a kantai ferenceseknél tanult, majd 1828-tól a csíksomlyói ferences gimnáziumba járt, ahol a vallási és tanulmányi előrehaladást segítő Mária Társulat tagja volt. Ahogy családjának férfitagjai előtte, 1831-ben ő is bevonult a háromszéki határőrezredbe. Kézdivásárhelyen a második székely gyalogezredben szolgált, tüzérségi képzésben Gyulafehérváron részesült, ahonnan Pestre, majd Bécsbe ment felsőfokú tanulmányokat folytatni. A műszaki tudományok – különösen az ágyúöntés – érdekelték, német szakkönyveket önszorgalomból olvasott. Tanulmányait sajnos csak néhány hónapig folytathatta, haza kellett térnie, majd amikor további szolgálatra való kérését elutasították, leszerelt. 1842-ben öccse helyett újra bevonult, továbbképzési tervei azonban ez alkalommal sem teljesültek, így négy év múltán végleg leszerelt. Visszatért Bereckre és földműveléssel, illetve asztalosmesterséggel foglalkozott.
Az 1848-as forradalom kitörésének híre Moldvában találta (ott ismerte meg feleségét), ahonnan azonnal hazasietett: az október 6-i agyagfalvi székely nemzeti gyűlésen már ágyúk öntését indítványozta. Kérése végül a sepsiszentgyörgyi Honvédelmi Bizottmány novemberi ülésén talált meghallgatásra, amikor hat ágyú elkészítésére kapott megbízást. Két héten belül be is mutatta az első két lőszerszámot, mire a nagygyűlés kimondta a fegyveres önvédelmet és Gábor Áront további ágyúk öntésével, illetve a tüzérség kiképzésével bízta meg. Nemcsak hatékony ágyúgyárosnak, de kiváló hadszervezőnek és tüzérparancsnoknak is bizonyult. Nemsokára főhadnagynak, majd őrnagynak nevezték ki.
Gábor Áron néhány hónap leforgása alatt hetven ágyút öntetett. 1849. július 2-án a székely haderő Kökös és Uzon között ütközött meg az orosz csapatokkal, amikor Gábor Áront halálos ágyúgolyó-találat érte. Katolikusként az ottani református templom kertjében nyugszik.
Az emlékezet
Gábor Áron legelső krónikása Jókai Mór volt. Az író egyik legkorábbi, Forradalmi és csataképek című kötetében különleges elbeszélést szentel mitológiájának (Az ércleány), de publicisztikájában is fejet hajt az ágyúöntő mester előtt: „Azt hiszi tán az olvasó, hogy a férfit, ki a fegyvertelen tömegnek ágyúkat akart készíteni, pártolták? Korántsem. Gábor Áront az ágyúöntéssel, mint Fultont a gőzhajóval, nemcsak félreértették, de kinevették, a kaputosok szánalommal mosolygának rajta, a condrások csúfolódva kacagták. […] Ekkor, mint egy férfi, mint egy Briaraeus, úgy kelt fel Háromszék. És Gábor Áron, minden fekvő és ingó javait pénzzé csinálva, egy hatfontos ágyúvá önté. Már futottak a háromszékiek első csatájukból, Szentgyörgy felé, mikor Gábor Áron megérkezett, még akkor egyetlen, Jancsi nevű hatfontosával. Vissza! vissza! hangzék mindenfelé, mert megjött Áron bácsi Jancsival. Jancsi, morgadalmas bőgés közben, halomra ontá a sárgafekete ágyúkat. E győzelem után mindig dicsőséggel vívtak a háromszékiek.” (Jókai Mór: Cikkek a forradalom évéből.)
Hasonló részletességgel foglalkozik „Áron bácsi”-val Orbán Balázs A Székelyföld leírása Háromszék részének harmincadik, Eresztevény és Maksa környéke című fejezetében, ahol a határőr jellemére is kitér: „Gábor Áron ugy egyszerüség, mint vitézségre nézve valódi spártai volt; éhezni, szomjuhozni, virrasztani, fázni, s bárminő sanyaruságot türni tudott, de mellett mértékletes, józan életü volt; […] Modora, bánásmódja mindenki, még alárendeltjei irányában is szelid, megnyerő volt; de a mellett a kötelesség teljesitésében követelően szigoru, s főleg ha valaki elhanyagolta hazája iránti kötelmeit, akkor könnyen haragra lobbant. Midőn ágyuit öntötte s szereltette fel, éjjel-napal talpon volt, s egy iránytüvel járt folyton a munkások között; kit aluva talált, azt kimélytelenül feldöfödte.”
Gábor Áron alakja a magyar drámairodalmat is különleges művekre ihlette. Szabó Dániel Gábor Áron vagy a szépmezei csata című színművét 1869-ben Sepsiszentgyörgyön mutatták be, de szövegét sajnos ma már nem olvashatjuk, csak a mű címlapja került elő 1968-ban. Deréki Antal Gábor Áron című, hat képből álló korrajza is nagy sikert aratott 1891-es premierjekor, Erőss József Ágyúöntő Gábor Áron című ifjúsági színművének bemutatója pedig 1914-ben Kézdivásárhelyen volt.
A kézdivásárhelyi születésű Földi István 1942-ben romantikus regényt írt egy helyi legenda alapján: „A kézdivásárhelyi református temető végében egyszer mutattak neki egy sírt, amely állítólag egy titokzatos, szép pesti asszony maradványait őrizte, aki akkor lett öngyilkos, amikor a kökösi ütközet után értesült Gábor Áron haláláról. A történet egy másik változata szerint Vorwiczek Alfonz osztrák császári kapitány a feleségét küldte el Gábor Áron megmérgezésére, ám a nő szerelmes lett belé, a méreg felével előbb férjét ölte meg, majd a másik felét bevéve, Gábor Áron karjaiban halt meg, és az ő földi maradványait rejtené a kézdivásárhelyi református temető egy mára már fellelhetetlen sírja” – olvashatjuk a függelékben. Az író a történetet színdarabként is feldolgozta, melyet 1943-ban Kézdivásárhely főterén mutattak be.
Tamási Áron 1954-ben megjelent Hazai tükör című regénye is a forradalom időszakáról és Gábor Áron életéről szól. Elbeszélője Madár Vince, a fiatal berecki parasztdiák, aki bujdosóként veti papírra addigi életét – gyerekkorát, diákéveit, az első szerelmet és a családi barát, Gábor Áron történetét.
Gábor Áron alakját a képzőművészet is megőrizte: Gyárfás Jenő Gábor Áron halála című hatalmas méretű olajfestménye a Székely Nemzeti Múzeumban található. Ugyanitt van az 1942-es szoborpályázat alkalmából negyven művész által készített gipszmodell is. Eresztevényben 1892-ben avatták fel a Gábor Áron-emlékművet, melyet Gyárfás Győző tervezett, és málnási kőből Bogdán Flórián és Zuliáni Péter keze munkáját dicséri. A márványtábla a kőfaragó Gerenday Antal budapesti műhelyében készült a Gyárfás Győző által 1881-ben alkotott, Gábor Áront félprofilban ábrázoló rajzról (melynek alapjául a családtagok arcvonásai és a személyes ismerősök leírása szolgált) mintázva. Sepsiszentgyörgyön 1973-ban avatták fel a Gergely István által készített Gábor Áron-mellszobrot, míg Kézdivásárhelyre 1971-ben került az addig Nagyváradon felállított, Nagyvarjasi Oláh Sándor által kivitelezett szobor. Bereckben 1992-ben helyezték el a templom szentélye mögötti téren Vargha Mihály alkotását. Budapest II. kerületében, a Szilágyi Erzsébet fasor és a Gábor Áron utca sarkán 1980-ban avatták fel Kiss Sándor szobrát: az emlékmű törött ágyúgolyót ábrázol, talapzatán pedig az ágyúöntő mester portrédomborműve található.
Az ágyú sorsa
1906. augusztus 18-án a kézdivásárhelyi kórház udvarán, vízvezeték ásása közben különös tárgyra bukkantak a munkások: Gábor Áron eddig előkerült egyetlen hiteles ágyúcsövének mind a négyszáz kilóját felszínre emelhették. A székely őrnagy ágyúinak nagy többsége – hatvannégy darab három- és hatfontos – a kézdivásárhelyi Turóczy Mózes műhelyében készült, addig azonban az összeset elveszettnek hitték. A megtalált hatfontos darab azért maradhatott fenn, mert soha nem is járt csatában. Az akkori múzeumőr, László Ferenc így írta meg az ágyú történetét a Székely Nép 1906. augusztus 24-én megjelent számában: „A felfedezett ágyú azon időben öntődött, míg a kökösi hídnál az orosszal folyt az élet-halál harc. Az udvaron már készen állott a vadonatúj ágyúszekér, már cipelték a »varangyos békát«, hogy feltegyék a szekérre, mikor jön a hírnök és jelenti, hogy a kökösi ütközetet elveszítettük, Gábor Áron elesett, meneküljünk.” Az ágyút ezért eltemették. Az ágyúszekeret az oroszok égették el. A szerelőkovács csak halálos ágyán vallotta meg az eltemetett ágyúcső titkát, s bár keresték is beszámolója alapján, végül csak a vízvezetéket kiásó munkások akadtak rá.
Gábor Áron ágyúja méltó helyén állhatott a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban egészen 1973-ig, amikor elvitték az akkor alakuló bukaresti történelmi múzeumba. Bár az átszállítás kölcsönzésnek indult, az ágyú végül a bukaresti múzeum állományába került. Az időszakos kiállításokon, melyeken néha megjelent, mindössze azzal a felirattal illették, hogy „tun”, vagyis ágyú. A Székely Nemzeti Múzeum először 2006-ban próbálta – sikertelenül – visszaszerezni, majd 2010-ben negyven napra kölcsönkaphatta. A kölcsönt sikerült néhány hónapra meghosszabbítani, viszont a végleges visszaszolgáltatásba a bukaresti múzeum csakis csere fejében volt hajlandó belemenni. A sepsiszentgyörgyi múzeum így értékes bronzkori és római kori leleteket veszített, de végül 2014-ben Gábor Áron soha el nem sütött ágyúja hivatalosan is visszakerült a Székely Nemzeti Múzeum tulajdonába. Az intézmény tavalyi hivatalos közleménye szerint az ágyút a közeljövőben útjára indítják a Lészen ágyú! című vándorkiállításon, melyet először a budapesti Hadtörténeti Múzeumban, majd más magyarországi városokban is bemutatnak.
Nyitott szívvel és teljes átéléssel emlékeznünk soha nem könnyű. Legszebb útmutatóként állhatnak előttünk Kányádi Sándor A kökösi hídon című versének sorai: „Béhunytam a szemem, hátha úgy meglátnám / Gábor Áron mestert szürke paripáján. / Prázsmár felől szörnyű por és füst kavargott, / s dörögtek a hídfőn a székely harangok.”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. március 9-i számában)
