Lázár Ervin nyolcvanöt éve, 1936. május 5-én született Budapesten, Pentz Etelka és Lázár István uradalmi intéző fiaként. Gyermekkorát, melynek alapélményét későbbi munkássága legfontosabb inspirációjának tekintette, a Tolna megyei Alsó-Rácegrespusztán töltötte. Szekszárdon érettségizett, majd visszatért Budapestre, ahol egyetemi tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarán újságíró szakon kezdte meg. 1959-ben Pécsre költözött az Esti Pécsi Napló újságírójaként, és tanulmányait a magyar szak levelező tagozatán folytatta, ahonnan 1961-ben szerzett magyartanári diplomát. 1964-től egy évig a Dunántúli Napló, valamint a Jelenkor munkatársa volt, ezek után ismét visszatért Budapestre, az Élet és Irodalom tördelőszerkesztőjeként. 1971-től szabadúszó íróként dolgozott, majd 1989-ben újra belépett a szerkesztőségi körforgásba: az Új Idők, a Magyar Fórum, a Magyar Napló, a Pesti Hírlap, a Magyar Nemzet és a Hitel folyóiratok munkatársa volt nyugdíjba vonulásáig. Míg újságíróként jellemző műfaja a publicisztika és a riport, íróként leginkább az elbeszélés és a mese foglalkoztatta. Első novelláját 1958-ban a Jelenkor közölte. A kisfiú meg az oroszlánok című meseregényét a Móra Kiadó 1964-ben jelentette meg, majd két év múlva első elbeszéléskötete is napvilágot látott Csonkacsütörtök címmel. Egyetlen regényét – a groteszk hangvételű A fehér tigris – 1971-ben adta ki. Egyik legismertebb kötete, A Hétfejű Tündér két kiadónál összesen nyolcszor jelent meg nyomtatásban, illetve számos könyve – például az 1985-ös Négyszögletű Kerek Erdő, az 1989-es Bab Berci kalandjai és az 1996-os Csillagmajor – több különböző díjban is részesült. A hang- és bábjáték műfajához is vonzódott, a munkáiból készült hangoskönyvek és a színre vitt művei mellett eredeti darabokat is írt, valamint 1992 és 1993 között az Állami Bábszínház dramaturgjaként dolgozott. 1959 és 1994 között a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, 1969-től a Magyar Írószövetség és 1994-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja volt, majd 1998-ban a Digitális Irodalmi Akadémia alapításában is részt vett. 1996-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.
Lázár Ervint leginkább meséi nyomán ismerjük, a köztudatban sajnos kevésbé szerepelnek elbeszélései, publicisztikái. A kortárs irodalomkritika sokáig őt is a „komolytalan” gyerekirodalom szigetére száműzte, de életművének egyik legérdekesebb és legfontosabb aspektusa pont abban rejlik, hogy egyaránt szól gyermekekhez és felnőttekhez mind meséiben, mind elbeszéléseiben. Formanyelvében a szociografikus ihletettségű, realista próza és a tündérmesék hagyományának eszköztára keveredik, kölcsönösen katalizálva egy specifikusan Lázár Ervin-i mágikus realista stílus kiforrását. Az így kialakult beszédmód egyetemesen szól mindannyiunkhoz, hiszen témája a gyermeki és felnőtt létünk legalapvetőbb mozgatórugója: a mindennapi szeretetlenségből kitörni vágyó akarat. Szereplői útkeresése – a mesehagyományt továbbgondolva, nem a külső ellenség, hanem – a saját személyiség árnyoldalának legyőzésén keresztül a szeretetközösség megtalálásában kulminál. És sosem feledkezik meg arról a játékos derűről, amely a minden életkorra jellemző identitás- és kapcsolatkeresés elengedhetetlen feltétele.
Az írót ugyanakkor nemcsak a gyermekkor, de családi élményei és a természet is nagy mértékben inspirálta munkásságában. Feleségével, Vathy Zsuzsa író-szerkesztővel és gyermekeikkel mindvégig igyekeztek természetközeli közegben élni: az 1970-es években Pécelen laktak, majd miután visszaköltöztek a fővárosba, 1996-ban Kisszékelyben vásároltak nyaralót. Egy vele készült portréfilmben így említi a kis falut: „…itt az erdőn túl nem olyan messze van egy kis falu, Kisszékelynek hívják, és ott nekünk van egy kis házunk, és oda el lehet néha bújni. Olyan, mintha egy fatörzsbe bújna az ember. […] Akit nagy csalatkozások értek a világban, az […] vágyakozik egy olyan közösségbe, ahol megértésre talál. S mivel hogy én onnan indultam, egy olyan közösségből, ahol megértésre találtam, örökké oda vágyódom.” 2014-ben a falu határában az író egyik legkedvesebb kötetéről, a Négyszögletű Kerek Erdőről neveztek el tanösvényt, melynek területén korábban az író is nagyon szeretett sétálni. A tanösvényhez jelenleg épp egy interaktív mobiltelefonos alkalmazást fejlesztenek, amely Lázár Ervin szövegei alapján, szellemes hangfelvételekkel kalauzolja az arra kiránduló családokat.
Lázár Ervin elsősorban arra inspirál, hogy bármilyen nehéz legyen, mi ne adjuk fel. Mesei példáit mindannyian ismerjük (a hibák megbocsáthatók, a rossz tulajdonságok megváltoztathatók, a furcsaságok megszerethetők), így álljon most itt a Q című elbeszélésének tanúsága: az írógép megunja hivatását és fellázad az író ellen, előbb a magánhangzókat, majd szép lassan a mássalhangzókat is eltünteti saját billentyűzetéről. Azonban az író sem hátrál meg, kitartóan fogalmazza tovább szövegét, az egyenként eltünedező betűket a végére egyedüliként megmaradó q betűvel helyettesíti: „Lelkesülten csépelni kezdte a gépét, csak úgy sistergett a sok q. Én vagyok a világ legeredetibb írója – gondolta, s arra már rá se bagózott, hogy elhagyták a mássalhangzók is.” Erről a kitartó derűről szól Lázár Ervin életműve gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Arról a lelkesedésről és szeretetről, amelynek segítségével a bármely életszakaszban felmerülő problémákkal szembenézhetünk és megküzdhetünk. A műfaji és stiláris korlátok közé nem szorítható irodalom igazi lényegéről és valós rendeltetéséről, hogy három-, huszon-, ötven- és hetvenévesen is ugyanolyan átéléssel olvassuk és hallgatjuk és énekeljük szavait. Hisz mindannyiunkra ráfér, hogy néhanapján kicsit megqqljunk!
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?