Amikor megyünk be a gyergyószentmiklósi örmény templom kertjébe, csak vissza kell nézni a kiskapura, ott láthatjuk a kérdéses szemöldökfát. Az azon levő feliratot már sokszor láttam, ismertem, de a felületes emberre jellemző módon. Bizony, sok-sok „találkozás” után sem vettem észre, hogy a latin betűk alatt egy régebbi írás is van.
Nem örmény felirat, és latin sem
Íme, mit ír Blénessy Alajos tanár úr a cikkében:
„A régi gerendán egy 1637- es évszámot, fölötte pedig egy latin nyelvű bevésett feliratot pillant meg az ember. (…) Miközben a hiányos szövegtöredékeket igyekeztünk kiegészíteni, szemünkbe ötlött, hogy a fenti felirat voltaképpen egy régebbi, ugyancsak bevésett feliratot takar. Azokon a helyeken, ahol az újabb szöveg nem vonul végig, világosan ki lehet venni a régebbi szöveg elmosódott betűinek körvonalait. A betűk mineműségét azonban további tudományos kutatás nélkül nem lehet megállapítani.
Minthogy a feliratokat az örmény katolikus templom cintermének ajtaján találtuk, felkerestük az örmény nyelv egyik tökéletes ismerőjét: Vákár József pápai kamarást, a templom plébánosát. Megkérdeztük, hogy az elmosódott felirat betűi nem mutatnak-e valamilyen hasonlóságot az örmény betűkkel. Vákár plébános kijelentette, hogy az elmosódott felirat vélhetően nem örmény szövegezésű, már csak annak régi eredete miatt sem.
Ezek után nem maradt más hátra, mint történelmi adatok felhasználásával folytatni a kutatást. Sikerült megtalálnunk az említett töredékes latin nyelvű felirat teljes szövegét: „Hoc Cemeterium Gheorghius Ferencfy sarcerdos in sepulturam peregrinorum fi eri curravit. 1637. 9. May
Magyarul: „Ezt a temetőt Ferencfy György pap, az idegenek temetésére készítette.”
Eszerint 1637-re utal az a felirat, amely egy régebbi, ugyancsak bevésett feliratot takar el, s ami Blénessy Alajos szerint akár rovásírás is lehet:
„A jelek arra vallanak – s ezt különben a felirat egyes betűi is megerősítik, – hogy az elmosódott felirat ősi székely rovásírással íródott. A feliratban ugyanis több olyan betűnem fordul elő, amely észleleteink szerint a rovásírás egyes jeleivel teljesen megegyezik.”
A cikkből azt is megtudjuk, hogy a „Ferencfy György” név igazából Ferenczy Györgyöt takarja, aki a 17. század híres gyergyószentmiklósi lelkésze volt. Ferenczy György 1637. május 30- ai keltezéssel bejegyezte az általa vezetett Regestrumba, hogy a „képláb“-nál egy cintermet csinál és azt lécekkel bekeríti. Minden bizonnyal ennek az eseménynek állít emléket a fent idézett latin betűs felirat. Ferenczy 1656-ban kápolnát emel ugyanitt, amelyet 1680-ban átenged a közben jelentékeny számúvá növekedett örmény közösségnek.
Mikor került rá a latin felirat?
Mostani kutakodásomban Ft. Gál Hunor, az örmény katolikusok lelkipásztora – maga is búvárkodó ember – készséggel segített, de együtt sem juthattunk egyről kettőre. A plébános úrral mi is szinte hiába meresztgettük a szemünk, csak azt láttuk, hogy a latin betűs felirat alatt egy másik is van.
Ft. Gál Hunor elmondta, 1733-ban építették fel a barokk örmény katolikus templomot, és ebbe beépült a Ferenczy György által 1656-ban emeltetett kápolna is. A szemöldökfa a templom cinterme falának építésekor, 1748-ban kerülhetett a mai helyére.
Talán ekkor – 1748-ban – véshették rá a régi feliratra az idézett latin feliratot. Ez ugyanis szép, de nem pontos, hiszen Ferenczi György Ferencfi -ként jelenik meg, ami arra vall, hogy bizonyára örmény származású lehetett a véső személy, hiszen a magyar neveket felvevő örmények között számos fy-vel végződő családnevet ismerünk: Lukácsffy, Jakabffy, Lászlóffy stb., s emiatt lett a szemöldökfán Ferencfy a Ferencziből. Az örmények amúgy 1650 után érkeztek tömegesebben Gyergyószentmiklósra.
A régi felirat ügyében csak egy, a restauráláshoz értő szakember munkája, valamint komoly műszeres segítség vezethetne végre eredményre.
* 1938-ban, a fasiszta Romániában – ugyanúgy, mint a nemzeti-kommunista Ceaușescu utolsó éveiben – nem szabadott a magyar helységneveket magyarul leírni (szerk.)
MEGVAN A KISHARANG?
Ft. Gál Hunor plébános még számos érdekességet mondott el. A Ferenczy György idejében, 1656-ban épült kápolna bizonyára nem túl nagy harangját 1734 után az örmények eladták, amivel megbántották a szentmiklósi székelyeket, akik korábban ezzel harangoztak a Csobot-hegyen levő Szent Anna-kápolna búcsúján. Egy 1749. február 24-i bejegyzés szerint Gáborffi Gábor tekerőpataki fő-megyebíró panaszt tett a harangocska ügyében. Érdekes az is, hogy az idegenek temetőjében lévő kápolna adásvételére 1717. április 6-án nem Gyergyószentmiklóson került sor, hanem báró Mártonffi György erdélyi püspök látogatása alkalmából Gyergyóújfaluban.
A lelkésztől tudjuk azt is, hogy a Szent Miklós plébániatemplom raktárában van egy kisharang az 1600-as évekből. Megtörténhet, hogy épp az lenne az egykori idegenek temetőjének Ferenczi György által 11 forintért öntetett kápolna-harangja?
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában)
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?