Bartusz-Dobosi László: Akinek az irodalom közös élmény

2021. június 08., 07:44

Fehér Enikő (23 éves, 1997-ben született Tatabányán) az Eötvös Loránd Tudományegyetem irodalom- és kultúratudomány mesterszakos hallgatója, költő, író, a Háttérzaj irodalmi kör alapító tagja, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. ösztöndíjasa, az Új Forrás online munkatársa és a Prae.hu újságírója. Irodalmi rádióműsort vezet és vág, valamint a Katarsis műhely egyik alapító tagja.

Kolorádó Fesztivál, felolvasás és workshop, 2019., Fotó: Herold Renáta

– Kedves Enikő, fiatal korod ellenére nagyon széles palettán vagy jelen a magyar irodalmi életben. Felolvasásoknak, prózaműhelyeknek, alkotóköröknek, irodalmi táboroknak vagy nemcsak résztvevője, hanem szervezője, meghívott előadója, aktív szereplője. Ez nem azt a tipikus visszavonultságba húzódó, amolyan magának való írói alkatot sejteti. Jól látom?

– Abszolút jól látod, az irodalom közös élmény, képes közösségeket építeni, ezt nagyon szeretem benne. Ahogy egy jó filmet, színházi előadást, úgy egy jó szöveget is érdemes megosztani a másikkal. Szerencsés helyzetben vagyok, régóta olyan barátok vesznek körül, akik szintén írnak, spontán alakult úgy, hogy olvassuk egymás szövegeit. Stein Lilla barátnőm, akinek nemrég jelent meg első regénye, talán már általános iskola óta ott ír mellettem; ez nagyon inspiráló, ahogyan a többi író, költő barát is. Ráadásul a szövegnek jót tesz, ha felolvassák, alaposan megrágják, hogy minden szó a helyére kerüljön. Az olvasás és az írás is nagyon magányos tevékenység tud lenni, talán ezt kompenzálom azzal, hogy a köztes időt műhelyekkel, felolvasásokkal, beszélgetésekkel töltöm ki. A karantén alatt ezek a velős hajnali beszélgetések hiányoztak a legjobban, félszárnyú madárnak éreztem magam az online kommunikációval. Egyébként szerintem a magának való, visszavonuló írók sem mizantrópok, csak abból a pozícióból könnyebb figyelni, ami jól jön egy-egy szövegnél.

– Tudtommal több alkotótábornak is résztvevője voltál, sőt a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. ösztöndíját is elnyerted. Miért tartod fontosnak az ilyen lehetőségeket?

Fehér Enikő | Kaddis a hajnalokért
Sárgamint a lázha rázzaujjai gallyakremegnek ésringatóznaka betegség ritmusára

– Igen, voltam a Hajdúböszörményi és a Tokaji Írótáborban, valamint a Kóspallagi Írótanyán is. Azt, hogy ezek vagy az írói ösztöndíj mennyiben járultak hozzá a fejlődésemhez, nem tudnám egzakt módon megmondani. Az viszont biztos, hogy rengeteg jó tanácsot kaptam és kapok. Annyi izgalmas ember van a világon, mindenkitől igyekszem ellesni valamit. A mindenki alatt tényleg mindenkit kell érteni: ha a bankban hallok valami érdekeset, éppúgy lejegyzem, mint azt, hogy a lapszámbemutatókon milyen alakú egy kancsó (a Három hollóban például váza alakú).

– Mesélj nekünk a Háttérzaj irodalmi körről, amelynek alapítója vagy! Mivel foglalkoztok pontosan és mik azok a zinek?

– A Háttérzajt 2016-ban alapítottuk tízen, és azóta is aktívan működünk. Elsősorban egy alkotói közösség vagyunk, szövegműhelyeket tartunk, magunknak és bárkinek, aki szeretne molyolni még a szövegein. Felolvasásokat is tartunk, jártunk már a Nyitott Műhelyben, az ELTE Tanító- és Óvóképző Karon, több fesztiválon, nagyrészt meghívott vendégként, ami nagyon megtisztelő és motiváló. A felolvasások alkalmából pedig majdnem mindig igyekszünk egy-egy zine-t készíteni. Ez a fanatics és magazine szavak keresztezéséből született, egy DIY-kiadványt kell ezen érteni. Sokféle zine van: képzőművészeti, punk, feminista; gyönyörű kiadványok vannak. Ez egy nagyon szabad megszólalási forma, és már a nyolcvanas években is voltak zine-ek Magyarországon egészen nagy számban. A Háttérzaj zine-je az első kimondottan irodalmi zine itthon, aztán utánunk alakult még egészen sok ilyen formáció, velük tartjuk is a kapcsolatot. A Háttérzaj zine-ben az írásaink, alatta pedig képkollázsok láthatók, amelyek vizuálisan kapcsolódnak az adott írás tartalmához. Többnyire Hegedűs Nóri készíti őket. Tehát tulajdonképpen ezek csináld magad újságok, kézzelfogható emlékek a felolvasásainkról, amit magukkal vihetnek az olvasók.

– Mi az, ami az eddigi irodalmi életedben a legnagyobb büszkeséggel töltött el?

– Sok minden ad okot a büszkeségre. De talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy egyetemi tananyag lettem. Nemes Z. Márió hívott meg minket, Hegedűs Nórát és engem az órájára, hogy beszéljünk a Háttérzaj tevékenységéről és a zine-ünkről a hallgatóknak. Tehát ültem a kamerám előtt, és ismeretlen, velem egyidős embereknek mesélhettem arról, hogy vagyunk mi ezzel a posztdigitális formátummal, hogyan vágtunk bele, mi vele a cél. Azt nem tudom, hogy zárthelyi dolgozatot íratnak-e belőlünk, de az lenne a csúcsa ennek az egésznek.

A másik nagy öröm, hogy idén elindult az irodalmi rádióműsorunk a Lahmacun Rádióban. Olyan témákat boncolgatunk, amelyek mindenkinek érdekesek lehetnek. A legutóbbi adásban például a kilencvenes évek iránti nosztalgiáról beszélünk a kortárs irodalomban. (Itt lehet belehallgatni: https://www.lahmacun.hu/shows/hatterzaj/) Ezek mind olyan dolgok, amelyekről a Háttérzaj alapításakor, tizennyolc évesen még csak álmodoztam, mára azonban a mindennapjaim részei lettek.

– Jól tudom, hogy készül az első önálló köteted? Mit lehet róla tudni? Mikorra várható?

– 2017-ben, egy felolvasóest után bukkant fel baráti társaságunkban Fekete Izsák figurája egy olyan helyen, ahol néha nem úgy működik az idő, mint másutt. Ő a központi alakja a novelláskötetnek, amit csinosítgatok, mint egy ajándékdobozt. A történetek mind olyan emberekről szólnak, akiket a környezetük furcsának, szokatlannak tart. Azt szeretném sugallni ezekkel a szövegekkel, hogy az emberek mind nagyon érdekesek és mind furcsák is egy kicsit, de ez teszi őket szeretnivalóvá. Sokféle hang megszólal majd ebben a kötetben, sok idős hang is. Gimnazista koromban egy nyáron át önkénteskedtem egy idősek otthonában, ahol a feladatom nagyjából annyi volt, hogy beszélgessek a lakókkal. Ezektől az emberektől rengeteg történetet vettem kölcsön, sokuknak már csak a haláluk után adhatom vissza. Ha a novellák olvasása után valaki elgondolkozik azon, milyen napja lehet egy park gondnokának, akit mindennap lát reggelente, vagy kedve támad valami komfortzónán kívülit csinálnia, már megérte. Nagyon bízom benne, hogy ősszel megjelenhet a kötet. De persze közben már összeállt a fejemben a következő kötet terve is.

– Milyen műfaj lesz? Egyáltalán mi a te műfajod?

– A következő kötetötlet is egy novellaciklus, de nem gondolnám, hogy csak a novella lenne az én műfajom. Témánként eltérő, hogy mi a kényelmes: valami sokkal jobban igényli, hogy vers legyen belőle, van, ami próza akar lenni, esetleg drámában tudom megírni. Olyan ez, mint a mondókában a rétes meg a kígyó, ez is tekeredik. Néha előfordul, hogy írok egy dalszöveget, ami aztán tovább bővül, szeretek ezzel kísérletezni. Amikor az írótáborokban választani kell, hogy próza- vagy líraműhelyt látogassak, állandóan bajban vagyok, mert mindkettő érdekel, és nagyon bosszant ez a lírás-prózás dulakodás. Végső soron úgyis az számít, hogy jó-e a szövegem vagy sem.

– Láttam egy izgalmas videót, amelyen a Kis présház kávézóban felolvastad az írásaidat, Radisz Afrodité pedig énekelt. Az egésznek egyedi, sajátos hangulata volt. Mit gondolsz a művészeti ágak találkozásáról? Vannak-e ennek kapcsán további terveitek?

– Örülök, hogy kiemelted a hangulatot! Afroditével a karantén alatt kezdtük nagyjából egyszerre érezni azt, hogy elég a művészet nélküli pangásból, csinálnunk kell valamit. Aztán engem meghívtak Tatabányára a Bánhidai Alkotóházba felolvasni, őt kértem meg, hogy zenéljen. Ebből lett aztán a Katarsis Műhely nevű duónk, még a lezárások előtt csináltunk egy estet a Kis présházban is. Bajban vagyok a meghatározással, nem koncert és nem is pusztán irodalmi est, mindkettő, a zene és a szövegek is egyenrangúak ebben a formációban. Ditivel a gimnáziumból ismerjük egymást, lassan erre is azt kell mondanom, hogy régről. Akkor még csak órák alatt énekelgetett, én pedig zugban jegyzetelés helyett írtam a verseket meg a soha be nem fejezett regényeket, most pedig „vénségünkre” rá kellett jönnünk, hogy ez együtt is működik. Az énekhangjának van egy nagyon izgalmas színe, ami rezonál a szövegekkel, amiket írok, úgyhogy ezzel még muszáj lesz kezdenünk valamit.

A művészetek közül pedig természetesen nem csak az irodalom érdekel. Rajzolok, festek, zenélek is, de ezeket inkább a magam örömére művelem. Az első lezárások alatt kezdtem el a Vörös ember sorozatot. Ezeken az alkotásokon, festményeken, digitális rajzokon mindig egy-egy magányos óriás figyeli a kietlen utcákat. Nálam így csapódott le a bezártság, biztosan folytatom még.

– Mit gondolsz az alkotó és az olvasó közötti személyes találkozók szükségességéről? Az eddigiekből arra következtetek, hogy szívesen mutatod meg magadat. Ha minden igaz, 2020 őszén „kikölcsönözhető” voltál a tatabányai József Attila Megyei és Városi Könyvtár Élő könyvtár programján is. Milyen tapasztalat volt?

– Elsősorban nem magamat, hanem a szövegeimet mutatom meg szívesen. A hallgatóság vagy az olvasó visszajelzése nagyon hasznos, jó tükör, hogy milyen hatást váltok ki belőlük: nevetnek, értetlenkednek, megbotránkoznak… ezzel szeretek kísérletezni. Meghat, ha egy szöveg katarzist vált ki valakiben, ha sírnak vagy nevetnek egy szövegemen, az csodálatos, létrejön egy különleges kötelék a szöveg és a befogadója között. Mindkettőre volt már példa.

A kikölcsönözhetőség pedig különösen jól sikerült. Gimnazisták látogattak a könyvtárba, és „kikölcsönözhették” Jász Attilát, Orcsik Rolandot és engem. A könyvtár abszolút kreatívan valósította meg az eseményt. Készítettek kölcsönzőcédulát mindegyikünknek a legfontosabb adatainkkal, volt kölcsönzési időnk, mint ahogy általában a könyvekkel szokott lenni, rövid határidővel. Azt is kikötötték, hogy a könyvtárgyra, vagyis ránk vigyázni kell, a rongálásért büntetés jár. Természetesen megrongáltak! Nem komolyan persze, de összefirkálták a kezemet. Nagyon büszke voltam rá, hogy minden rendben van a gimnazistákkal: mernek rendet bontani.

– Mesélj a posztkaranténos terveidről!

– Várom, hogy hasonló akciókat lehessen még szervezni. S ha minden jól megy, szeptembertől lesz is egy estsorozatom az Óvóhely kultúrbunkerben, ott szeretném majd bemutatni a számomra fontos és érdekes szerzőket, zenészeket, alkotókat. Egyelőre Fehér éjszakák a címe, ha lesz jobb ötletem, majd átnevezem.