New dimension címmel jelent meg az Ineffable (Kimondhatatlan) zenekar második albuma. A csíkszeredai, madéfalvi és borszéki fiatalokból 2016-ban összeállt csapat fúziós dzsesszzenét játszik, de sok más zenei műfaj is inspirációt nyújt számukra.
Első hallgatás után egyből megfogott, magával sodort. Érzelmek és hangulatok sokasága cikázott bennem egymást követve, progresszíven és mégis kiegyensúlyozottan. Talán az előbbi két jelző jellemzi legjobban a zenekar zenéjét. Műfajilag valahová az R&B, neo-funk, neo-soul, jazzfunk, new godspell és pop-jazz határai közé tehető, egy csipetnyi progresszivitással, polimetriával, valamint lírai könnyedséggel, akár slágerszerűséggel vagy rappeléssel fűszerezve. Tehát egy egészen jól sikerült zenei eklektikáról beszélhetünk.
A lemez dalainak szerkezetére jellemző a bevezető, szakasz, refrén, szakasz, refrén sorozat, tipikusan popos, funkos koncept, viszont mellbevágón érkeznek a bridge részek, melyek teljesen más hangnemekbe, hangulatokba repítik el a hallgatót, a new jazz csavarok, valamint az igényes hangszínválasztással történő, gondosan felépített, profi módon lejátszott szólórészek. A tartópillére a bandának az összetett harmóniák használata és a groove. Meglepett a tömör hangzás, hiszen csak négyen vannak – gondoltam magamban: ez a csíki Rush.
Nézzük egyenként a dalokat! A Take me egy tipikus new soul dal. Kellően szellős, könnyed, de a refrénben a synth hangzás és harmóniai tömörség gondoskodik a jazzrajongók igényeiről is. A fuvola és énekdallam repetitív mivolta, minimalizmusa miatt már-már slágergyanús. Teszi ezt úgy, hogy mégsem közhelyes. A Beautiful lies refrénje mind harmóniailag, mind hangzásban kontrasztot állít a szakasznak, és egyáltalán a dal megágyazott hangulatának, ami nagyon jót tesz az összhangzásnak. Külön kiemelném a torzított éneket a refrén végén: meggyőző. A funk szeretete megmutatkozik a Don’t let this go on dalban is. A ritmus szekció és az ének egy tipikus ’70-es évekbeli slágerfunk hangulatot hoz, viszont a szintik megbolondítják egy mai, aktuális sound és groove világgal. Sikeres fúzió.
Nem tudom eldönteni a kezdés alapján, pop- vagy jazzballada-e a Waiting. És amikor már-már azt hinném, a dal ennyi, egy Anomalie-s hangulat beérkezik teljesen váratlanul a refrénbe, melyben a bőgő minden hangja harmonizálva van, tipikus R&B-s eltolással, s ennek tetejében végezetül egy egyhangos electro groove. Oao! Szondy-Adorján György Végső köztársaság című verse R&B ágyat kapott. Merész vállalkozás. Az uniszonó intrónak jót tesz a kvártos szinti hangszín. A szakasz, refrén énekdallama Erykah Badu balladáit juttatja eszembe, majd a hip-hopos acid jazzes megoldással megvan a váratlan bridge rész is, amiről a fentiekben beszéltem. A groove és a tempóváltás a refréndallam alatt megint kimozdítja a megszokás medréből a dalt. Ám hogy itt egy rövid, de frappáns bőgőszóló is beleférjen? Egészséges eklektika. Amúgy egy vers megzenésítése mai zenei műfajokkal kényes téma, de a jelek szerint sikeres vállalkozás.
Van a tipikus popdalunk is: a Home again. Legalábbis ezt hinné az ember annak alapján, ahogyan indul. A semmiből egyszerre mintha egy Dream Theater-dalba csapna, a virtuóz unisonokkal, polimetriával és poliritmikával megoldva. S ezek után lelassul! És megint első téma. Szóval ez a dal tipikus progresszív szerkesztésen alapul. Rendkívül kényes a progresszív elemek használata a zenében: könnyen esnek a zenészek a technika, virtuozitás csapdájába, nem figyelve a zenei folyamatra. A Home again esetében ez kizárt! Zseniális alkotás.
A Coin flip egy üdítően ható, könnyed pop-jazz dal. A vokálszólamok kiemelkedők, a zongoraszóló gondosan felépített. A Fear is a color akár egy Café del mar-os kollekcióba is beillene a dal első része alapján. Utána megint jön az eklektika: electro, rock, space-feel, próza… Zárásként kis groove-i. Annak ellenére, hogy ebbe és a Home againbe sok műfaj van belegyömöszölve, nem erőltetett. A zenekar átlagéletkorát tekintve ez meglepő és értékelendő érettségre vall.
És egy instrumentális szám: Breath. Ez az egyetlen dal a lemezen, amely emlékeztet a zenekar első albumának, a Neonnak a hangzásvilágára. A dupla tempó, felezett tempó alteráció, a széles ívű fuvoladallam alatt a fuvola arpeggio nem engedi lankadni az ember figyelmét. És igen, a zárás: levágott groove. Ez egy tipikus Ineffable-szám. És megint egy új színfolt: Împreună. A román nyelv a zenekar által képviselt zenei hangzással nagyon passzol. Ezt a vonalat folytatni, építeni kellene, szerencsés útnak ígérkezik. A zongoraintro Bartók-hangulatot hoz, a szakasz naiv boldogsága, gyerekessége kontrasztba van állítva a refrén drámaiságával. Idáig egy gyönyörű jazzballada. Ezután Tigran Hamasyan-hangulat jelenik meg egy röpke pillanatra. Ez a dal is jó példája a fentiekben említett sikeres fúzióknak. A lemez melankolikus záródala, a Koordináták zenei türelemről tesz tanúbizonyságot. És alázatról az általuk használt vers mondanivalója iránt.
INEFFABLE: New Dimension. A zenekar tagjai: Regián Réka Kata – fuvola, ének; Lukács Márton Örs – billentyű; Szereceán Tihamér - basszusgitár/SynthBass; Szereceán Osszián – dobok.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)
