Bonczidai Éva: A recski tábor, a pokol egyik bugyra az erdő mélyén

Számomra Recsk idén vált valós helyszínné, amikor lett kit meglátogatnunk Bodonyban, és az ottani polgármesterrel és a feleségével beszélgetve szóba került Recsk. Valami ártatlan utalásként, mintegy irányjelzés gyanánt. Nekünk, idevetődötteknek összevillant a szemünk. Recsk addig csupán elvont fogalom volt. Történelmi és irodalmi helyszín. Egy sötét szimbólum. Valahogy sosem gondoltam arra, hogy ez létező falu a maga valós lakóival és valós hétköznapjaival. Hogy a Csákánykő igazi hegy, nem kóbor lelkek emlékfoszlányaiból összetákolt, letűnt sötét kor csupán, a térképkoordináták elvont adataival realitásba fércelt tere.

Mint Piroska nagyanyjának háza a mesekönyvben

Hogy mit tudtak erről a pokolról akkoriban a környező falvakban? Semmit – mondják az itteniek. És nem hazudnak, holott a következő mondatuk rögtön az, hogy mindenki tudta, foglyok dolgoznak ott fenn, hogy az ávósok rendszeresen lejöttek a faluba, és tartottak tőlük a helyiek. A nem tudás a valóságnak arra a brutalitására vonatkozik, amelyet az itteniek előtt is Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza Recsk 1950–1953 – Egy titkos kényszermunkatábor története című dokumentumfilmje tárt fel. Az egykori rabokkal és fogvatartóikkal készített interjúk, archív képekkel és filmfelvételekkel kiegészülve 1989-ben 230 percben idézte meg a szögesdrótokon túli mindennapokat.

1996 szeptembere óta Nemzeti Emlékpark működik az egykori internálótábor területén, kivágták az utólag idetelepített fenyvest, és feltárták a tábor múltját. Gyönyörű ősz van, amikor megérkezünk. A nagyvárosból kiszakadó embernek igazi feltöltődés ez a táj. Most idill van itt – állapítom meg magamban. És ismerem valahonnan ezt a megérkezést – villan át rajtam. „Hogy egy egész, erdőborította hegy tartozik a táborhoz, boldoggá tett; de az öröm korai volt. Az út egy ideig még alma- és vadkörtefák közt kanyargott; a dombon barátságos, vidéki házacska állt, hét szilvafával; odább óriási, magányos tölgy, és a távolban, a szomszéd dombok oldalán, a kerítésen túl vadászlak az erdő szélén, mint Piroska nagyanyjának háza a mesekönyvben. Az út tele volt frissen tört, csodálatosan halványkék andezitkövekkel. Rajtuk és mellettük, egy-egy piros, hol kerek, hol ovális hártya, mintha pipacsszirmokat vagy a mákvirág leveleit taposták volna hozzájuk. – Vér, vér és vér – riasztott fel idilli ábrándozásaimból a tanár. Akkor vettem észre, hogy az út mentén hozzánk hasonlóan öltözött, katonaruhás rabok dolgoznak” – írta Faludy György a Pokolbéli víg napjaimban. Ő volt, aki angol nyelvű önéletrajzi művében először írt a recski táborról az emigráció éveiben. Közel két évtized múlva Erdey Sándor, Gábori György, Nyeste Zoltán és Sztáray Zoltán is megírták a maguk emlékiratait, de Magyarországra ezeket nem engedték be. Harminc év telt el, mire itthon is megjelenhettek azok a cikkek, könyvek, tényfeltáró munkák és visszaemlékezések, amelyek által ma átfogó képet alkothatunk a recski tábor életéről a politikai kontextustól kezdve a személyes sorsokon át a lágerhumorig. Ezért is fontos a Recski Szövetség Egyesület törekvése, hogy honlapján (www.recskiszovetseg.hu) mindezt bárkinek hozzáférhetővé tegye, és ezért is volt jelentős lépés az emlékpark megnyitása.

Már a bejáratnál felirat fogad: „A Rákosi-rendszer munkatáborai közül Recsk volt a leghírhedtebb. A magyar Gulagnak nevezett Recsken 1950 és 1953 között bírósági ítélet nélkül tartottak fogva mintegy ezerötszáz politikai foglyot. Szökése után Michnay Gyula 1951-ben a Szabad Európa Rádióban felsorolta közel hatszáz rabtársa nevét, így tájékoztatva a világ közvéleményét a tábor létezéséről.” Ez a pár mondat jó drámai alapanyag – nem csoda, hogy Michnay Gyula története több filmkészítőt is megihletett.

A közelben áll az 1991. október 25-én felavatott emlékmű az internáltak névsorával (Farkas Ádám munkája). A jelenből – abból a pár perce még érzékelt idillből – lépésről lépésre beljebb visz ez a hely történelmünk egyik kegyetlen fejezetébe.

Nem börtönt építenek maguknak

Az internálótábor államvédelmi őrségének egykori törzsépülete ma emlékház – itt látogatható a Bank Barbara történész és Sümegi György művészettörténész által tervezett kiállítás, amely nemcsak a recski tábort, hanem a rabtartás többi helyszíneit is bemutatja a Buda-Dél internálótábortól kezdve a kistarcsai, a hortobágyi, a tiszalöki és kazincbarcikai táborokig. A száraz adatok mögött vészterhes idők, kisiklott sorsok, mérhetetlen gonoszság sejlik fel. Könnyű megérteni, miért lett ez a hely az embertelenség szinonimája.

Az emlékházban Gáspár Emil nyugalmazott iskolaigazgató fogadja a látogatókat. Érdemes őt is faggatni, hiszen van mit mesélnie – személyesen is ismert több túlélőt, a korábbi megemlékezések résztvevőit. Mint mondja, az idelátogató fiatalok döbbenetén látszik, mennyire fontos, hogy ez a hely emlékeztessen ezekre az időkre, az iskolások gyakran mondják, elképzelni sem tudták volna, hogy ilyen megtörténhetett.

Az első transzporttal érkező foglyok egy juhakolban aludtak, nekik kellett megküzdeni a vadonnal, facölöpöket készíteni, beásni őket a földbe, és szögesdróttal körbekeríteni a tábort, miközben az őrök azzal kecsegtették őket, hogy nem börtönt építenek maguknak, mert amint ez elkészül, hazamehetnek. Reflektorokkal felszerelt őrtornyokat emeltek a gépfegyveres őröknek, barakkokat építettek az egyre több ideszállított fogolynak. Mai szemmel már az is döbbenet, hogy ezen a viszonylag kicsi tisztáson elfért ezerötszáz ember fekhelye, s a rossz higiéniai körülmények között nem tört ki olyan járvány, amely megsokszorozta volna az áldozatok számát.

1951 tavaszára épült fel a kórház, egy nagyon gyengén felszerelt segélyhely két rendelőhelyiséggel, néhány ággyal és 12-14 szalmazsákkal. A kórház kezdetleges eszközei között voltak olyan „műszerek”, amelyeket ott, a tábori műhelyben készítettek el, hogy az orvos műteni tudjon.

A kőbányában szintén kezdetleges eszközökkel napi 12-16 óra rendkívül kemény fizikai munkát végeztettek az éheztetett rabokkal.

Néha épp az erdei bogyók és csigák vagy a disznóólak környékén összekapart dara pótolt annyi kalóriát, amennyi a túléléshez kellett. A rendtartás egyik eszköze volt az éheztetés. Besúgókat is így tudtak toborozni az ávósok, hiszen nagyobb ételadag és más kiváltság, például könnyebb munka járt a kollaboránsoknak.

Fiam, ha látna, mit szólna most az édesanyád?

1950 decemberében egy esti létszámellenőrzésnél a táborparancsnok felolvasott százhúsz nevet. Hogy ők szabotálják a munkát, mérgezik a tábor szellemét, ezért külön barakkban különítik el ezt a csoportot. Ők lettek a büntetőbarakkosok. Gábori György is köztük volt.

A büntetőbrigád tagjait vezényelték ki elsőként munkára, minden reggel és este ők voltak azok, akik utolsóként hagyták abba a munkát. Kevesebb ételt kaptak, mint a többiek. (A büntetősöknek ötdecis, a többieknek hétdecis kanállal mérték az ennivalót.) És tilos volt hozzájuk szólni. Aki ezt megszegte, szintén közéjük került. De az összes fogoly el volt zárva a külvilág híreitől, megesett, hogy a latrinából kihalászott, az ávósok által használt újságpapírról próbáltak hírekhez jutni.

Ma ismét áll a büntetőbrigád szállása, a rekonstruált 5-ös barakkban kamarakiállítás látható az itt készült tárgyakból, az itt használt eszközökből és egyenruhákból, a falon pedig tájékoztató pannók avatnak be a pokol recski bugyraiba.

Az éheztetés mellett mindennaposak voltak a megalázások, a verés, a jéghideg vízzel leöntés és a különféle kínzások is. Például fogdaként használtak egy két méter mély vizesgödröt, amelyben az összevert rabnak órákig kellett állnia a hideg vízben, miközben az őrzőik gúnyolták, kővel dobálták vagy énekeltették. Egy húsz négyzetméteres fogdát is építettek kis cellákkal, éjszakánként ott állt, kuporgott vagy vergődött gúzsba kötve tizenöt ember, akiket másnap ugyanúgy kihajtottak a bányába dolgozni. Böszörményi Géza könyvében olvashatjuk Kiss Dániel visszaemlékezését: „Az éjszakai ávós őrjárat a fogdába is benézett, s az volt a szokásuk ezeknek az ávós fiúknak, hogy szórakozásból még külön kínozták a büntetésben lévőket. Egy éjjel Horváth bácsira került a sor, mégpedig úgy, hogy szembeállítottak két széktámlát, és erre felfüggesztették az öregurat úgy, hogy a gúzsba kötő bot volt a két támla két végén. És a két ávós gyerek elkezdte az öreget forgatni, mintha nyárson forgatnák. Az öreg tűrte-tűrte a rettenetes fájdalmat. Azok folyamatosan káromkodtak, szidták az öreg felmenőit, aztán a fáradtságtól kivörösödve abbahagyták. És akkor az öreg, akiről ömlött a verejték a fájdalomtól, fejjel lefelé rájuk nézett és – sohasem felejtem el – azt mondta: Fiam, ha látna, mit szólna most az édesanyád?”

Kiss Dánielt is többször kínozták. Egyik alkalommal gúzsba kötve a dobkályha mellé tették, és órákig izzították a kályhát. A kézfeje csúnyán összeégett, de nem kapott rá semmilyen kezelést. Csak akkor vitték kórházba, amikor az elhalt szövetek rothadni kezdtek. „A Batthyány téri rabkórházban találkoztam először Gáti Béla nevű ávós sebésszel, őrnagyi rangban volt, aki megdöbbenten hallgatta, hogy mi történt velem, és közölte, hogy nem tudja megmenteni a kézközépcsontokat, mert teljesen el vannak rohadva. Így azt javasolta, hogy levágja az ujjaimat, természetesen a kézközépcsontokat is kifejti. […] Miután a Gáti a kezemet levágta, […] a vödörbe dobta, akkor azt mondta, hogy maga sem fog többé zongorázni” – idézte fel évek múlva az egykori rab.

Napról napra így értek haza a verssorok

Ezeket a borzalmakat túlélni nem is annyira erős fizikum szükségeltetett, mint erős lélek. Az egyik önvédelmi módszer a humor volt. „Emlékszem, Somogyi Béla bácsi és Ferdinándy Laci bácsi esete alapsztori lett. Somogyi volt az egyetlen ember, ha jól tudom, aki a hadüzenet ellen szavazott, ő volt az egyik első, aki tudatta Horthyval, hogy a zsidókat Németországban elpusztítják, igazán egy csodálatos ember volt. A két idősebb úr vitte a tróglit, ami tele volt szarral, a latrinát pucolták éppen. Meglátta az egyik fiatalabb bajtársunk, odament hozzájuk, és szánakozva mondta, milyen megalázó és szomorú ez, hogy veletek trógeroltatják a szart. Mire az egyik öreg, nem emlékszem, melyikük: „Hát bizony az, bizony az..., de lehetne rosszabb is.” Erre a társunk: „Ennél rosszabb?! Miket beszélsz?” Az öreg felmutatott – fölöttük állt egy kihízott fiatal ávós az őrtoronyban, aki este valószínűleg ment le a faluba inni meg randevúzni –, és azt mondta: „Hát, ott is állhatnánk!” – olvasható Böszörményi Géza Recsk című könyvében Györgyey Ferenc Aladár visszaemlékezése, aki később saját kötetben gyűjtötte össze az internálótábor anekdotáit.

Az is segített kibírni a gyötrelmeket, hogy bajtársi közösséggé kovácsolódtak össze a rabok, egy-egy mesélő körül valóságos szellemi műhely bontakozott ki. Az egyik ilyen ember volt Faludy György, akinek csüggtek a történetein, a bölcseleti előadásain, a verseit szakaszról szakaszra tanulták a rabok, hátha egyikük életben marad, és vele együtt megmarad a vers is.

Egyszerűen kisétálni a kerítésen

A tábor történetében két szökés volt. 1950 augusztusában Dobó József megszökött, de később, amikor megtudta, hogy a családját letartóztatta az ÁVH, feladta magát. Amikor Dobót visszavitték a táborba, összeverték, éjszaka kivezényelték a többieket, és kétszáz ember sorfala között kellett elhaladnia, a többi rabnak meg ütnie kellett, különben őket verték. Dobót lepedőben vitték el.

A második alkalommal – 1951. május 20-án – nyolcan szöktek meg: Michnay Gyula, Lőcsey Géza, Stern Mendel, Stern Pál, Kihut József, Kertész Géza, Haraszti József és Mózes Mihály. Miután a táboron kívül létesült egy robbanóanyag-raktár, ahonnan egy ávós kíséretében rendszerint hét fogvatartott vitte a kőfejtéshez a robbanóanyagot, elhatározták, hogy egyikük beöltözik ávósnak, és egyszerűen kisétálnak a kerítésen.

Az egyenruhákból összevarrtak egy tökéletes ávósöltönyt, gatyamadzagból rangjelzést készítettek a váll-lapra, csizmaszárból sapkaellenzőt, még karórát is csináltak. Az asztalosműhelyben kifaragták a géppisztoly mását, befestették feketére, dobtárat pedig bádogdobozból készítettek. Lőcsey Géza beöltözött ávósnak, és sikeresen kijutottak a táborból, majd az eredeti tervtől eltérve szétszéledtek.

A szökött foglyokat harmincezer ávós, határőr és rendőr kereste az országban. Mint börtönből szökött rablógyilkosokat körözték őket, minden tanácsi hivatalban ki volt ragasztva az arcképük. Egyedül Michnay Gyulának sikerült átjutnia a határon, a többieket elfogták.

Az interjú, amelyet a Szabad Európa Rádió bécsi riportere készített vele, nem került adásba. Továbbutazott Salzburgba, és egy véletlen találkozásnak köszönhetően bekerült az Amerika Hangja és a Szabad Európa magyar adásába, és három hónappal a határátlépés után 520 rab nevét sorolta fel. Neki köszönhetően a rádióból tudták meg sokan, hogy szeretteik még élnek, és Recsken raboskodnak.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. október 20-i számában)