2020. április 10., 09:11
„a mama kártyát vetett / a fia nagy ember lesz” – írja József Attila a Szabad ötletek jegyzékében. Nővére, József Jolán pedig a családi legendárium egy másik történetéről tudósít, miszerint az édesapjuk álmot látott: „megjelent neki egy ősz öreg ember, aki elmondta, hogy fia születik. És a fiút nevezze Attilának, mert híres ember lesz belőle.” Mindkét jóslat beteljesedett, mégis megtorpan az ember, ha belátja, hogy hiába József Attila születésének évfordulóját ünnepeljük, mégsem tudunk nem a halálára gondolni. Mert vannak történetek, melyek nem tudnak másként végződni.
Végzet – kellemetlen utóíze van a szónak. Mint ahogy kényelmetlen látni, mit tud kezdeni az utókor a költő létezésének tényével. Kellemetlen ember kínosan provokált vitákkal, suta udvarlásokkal, elvetemült és otromba tréfákkal – a kortársak visszaemlékezéseiből sokszor csak ezt látjuk. Valakit, akit szabad volt kinevetni. De szó esik az izzó tekintetről, a finom kézmozdulatokkal kísért felolvasásokról is, arról, hogyan tudott lelkesedni egyegy verssor szépségéért és igazságáért. Valami földön túli tisztaság volt ebben, pedig csak furcsának tűnt.
Majd asszonyok jönnek, hogy megrajzolják egy magányos férfi portréját. Könyvek születnek arról, hogy ki mire emlékszik, gesztusokból, mondatfoszlányokból próbálják megérteni azt, ami szemtől szemben sem volt megragadható, nemhogy tükör által homályosan látva.
József Attila életműve és kultusza is jó esettanulmány lehet az alkotó jogainak biztosítását sürgető vitához, hiszen mai napig számtalan megdöbbentő esettel találkozunk, amikor vérségi kötelékekre vagy az egykori szenvedélyre hivatkozva valakik műalkotások fölött úgy rendelkezhetnek, hogy évtizedekre zárolják őket, vagy csak valamely szimpatizáns közösség számára teszik elérhetővé. Elherdálás ez is, mint ahogy József Jolán a költő kéziratait osztogatta hálából, vagy mint ahogy az egykori élettárs, Szántó Judit, akit a hagyaték feldolgozásával bíztak meg, az állam által megvásárolt anyagokat önkényesen kezelte, adta elő vagy épp titkolta el. Ő gondoskodott arról is, hogy József Attila neve mellett évtizedekig ott fityegjen a proletárköltő titulus, vagy hogy a család beleegyezését sem kérve 1959-ben a költő testét exhumálják, és áthelyezzék a Kerepesi úti Munkásmozgalmi Panteonba. 1963-ban Szántó Judit hamvait is a költő sírjába temették – a kisajátításnak igen morbid esete ez, különösen a Juditnak 1936 októberében írt szakítóvers záró sorainak tükrében:
„Ha varrsz, se varrhatod meg
közös takarónk,
ha már szétesett.
Hideg csillagok égnek
tar fák ága közt.
Merengsz még? Aludj,
egyedül alszom én is.
Huzódzkodj össze
s rám ne haragudj.”
A költő nővére, József Etelka és gyermekei 1994. május 17-én visszatemették József Attila földi maradványait korábbi nyughelyére, a „Mama” mellé.
Rövid, zaklatott életét a halálban sem követte csendes nyugalom. Nem tudom, van-e még ilyen költő, akit, mint József Attilát, nyilvánosan boncolnak nap mint nap. Félelmeit, gyötrődéseit, frusztrációit mind-mind kiteregették már, gondolnánk, titoktalanul áll immár előttünk, pedig csak pőre. Mezítelenségét látva pedig mi szégyelljük magunkat. Mint a röfögve röhintő kamaszok, akik a szabad ötletek bugyraiból feltekintve egyszer csak megértik, milyen elkeseredés mondat átkot és imádságot. „Bogár lépjen nyitott szemedre!” – sziszegjük, vagy „Ijessz meg engem, Istenem, / szükségem van a haragodra. / Bukj föl az árból hirtelen, / ne rántson el a semmi sodra” – mormoljuk a legőszintébb pillanatainkban.
A költészet Isten kegyelmének különös megnyilvánulása. Hálásak lehetünk József Attiláért. Az emberért is, akin szabad volt gúnyolódni. A költőért is, aki gyermeteg módon örült, ha megtalálta a legigazabb verssorokat.
Nyugtalanító sorsa már-már példázatértékű. Ennek egyik legkülönlegesebb összegzését Radnóti Miklós feleségének, Gyarmati Fanninak a naplójában olvashatjuk: „A napokban megint előjött bennem Attila. Álmomban láttam, mintha feltámadt volna, az ajtó előtt várt, és Mik nem mert kijönni. Megkeményítettem magam, és kimentem hozzá. Csak a fél arcát mutatta felém, a másikat tapintatból nem akarta, azt mondta, az volt, ahol a vonat keresztülment, és tréfás, kötekedő hangján bekiáltott Mikhez, hogy ugye fél és irigykedik, mert ő nem olyan halállal halt meg, ahogy általában a költők szoktak, tüdőgyulladásban meg hasonlókban, ő maga választotta a legkülönösebbet. És örültem is, hogy ott van előttem, meg borzadoztam is. Azután reggel megint rémesen gyászoltam, és gyötört a gondolat, hogy a mi kortársunk így eltűnt az életünkből. Nem álltunk eléggé mellette, pedig igazán ő megérdemelte volna. Elállták tőle az utat a »barátai«.”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 11-i számában.)
