Bonczidai Éva: Egy nyakigláb kanca ürügyén

Manapság a kulturális újságírásban egyre nagyobb teret nyernek azok a cikkek, amelyek néhány bárki által hozzáférhető közlemény alapján kioknyomozzák, jaj, mennyi pénzt csorgat a kulturális kormányzat erre vagy arra a célra, és az azonos értékítéleten túli okokra vadászva kifogásolják, miért ez vagy az a szervezet, intézmény vagy egyesület valósíthatja meg a támogatásra felterjesztett ötletet. Ilyenkor összeesküvés-elméletek és bonyolult kapcsolati hálók mentén fejtegetik, milyen elképesztő összegek pazarlódnak el. A legritkábban esik szó a megvalósult projektekről, általában senki nem kéri számon az értékközvetítést, és komolyan vehetőnek tűnő emberek is emelt fővel asszisztálnak egy-egy kiállított kartondarab megdicsőüléséhez, ha valamely nagyra tartott kurátor tárlatvezetést tart, és lelkesen fejtegeti, hogy évtizedekkel ezelőtt milyen forradalmi tett volt egy csomagolóanyag kiállítása a műalkotások között.

Bár kétségtelen, mennyire fontos, hogy minél többrétű látogatói igényre reflektáljanak a kiállítóhelyek, és a kultúraközvetítés minél többféle módon és minél többféle jelenség kapcsán teljesedjen ki, mégis felróható, hogy a kulturális pályázati rendszerben csupán a felvetődött ötletek között válogathatnak a támogatást odaítélő kuratóriumok, nem jellemző ugyanis, hogy ezt a sokfelől érkező ötlethalmazt valaki összehangolja vagy az évek során egymásra épülő nagyobb egésszé teljesítse ki.

Önkényesen ragadjuk ki példaként Kincsemet!

A 145 évvel ezelőtt született csodaló története kapcsán több mint kétmilliárd forintból 2017-ben film készült, több mint négyszázötvenezren látták, és bár a történelmi hitelesség rabigáját nem vették magukra az alkotók, azt kétségkívül elérték, hogy a fiatal generáció is ismeri Kincsem sikertörténetét, tud furcsa barátságáról, mely egy macskához fűzte, aki minden versenyére elkísérte, és talán még Blaskovich Ernő neve sem cseng idegenül a premier óta.

Máig nem tudták megismételni Kincsem sikerét. Bár az igazán jó versenylovakat is csak húsz-huszonöt versenyen indították, ő ötvennégyszer állt rajthoz, és ötvennégyszer nyert, pedig csak negyvennyolcszor futott, mert volt, hogy az ellenfelei visszaléptek, amikor megtudták, hogy a legyőzhetetlen csodaló is a mezőnyben van. Kincsem története joggal számíthatna a film által felkeltett nagy érdeklődésre akkor is, ha válaszul nagyszabású tárlat születne. Most, amikor a megvalósuló Liget-projekt sok tekintetben ésszerűsíti és segíti a múzeumok méltó reprezentációját, talán érdemes volna megfelelő teret találni egy olyan átfogó tárlatnak is, amely hatalmas intézményi összefogással újszerűen és izgalmasan mutatná be a ló történetét. Az identitásunk része, hogy lovas nemzet voltunk/vagyunk, de ez alig-alig köszön vissza a mai kulturális csatornákon. A gyerekeink többsége bugyuta rajzfilmekben lát lovakat vagy ünnepségek biodíszleteként, szivárványszínű, csilivili csacskaságokat találunk a játékboltok polcain, és sokan csak lovastáborok vagy terápiás foglalkozások során láthatják először, hogy az évezredek alatt milyen bizalmi viszony épült ember és ló között.

A Magyar Nemzeti Múzeum, a Szépművészeti Múzeum, a Néprajzi és a Mezőgazdasági Múzeum, illetve kisebb gyűjtemények vagy akár a Kincsem Park együttműködéséből olyan kiállítás születhetne, amely méltán számíthatna akár nemzetközi érdeklődésre is, a sajátosan magyar vonatkozások mellett szépen láthatóvá válhatna, hogy az ember és a ló kapcsolata mentén hogyan bontakozik ki a kultúránk története. Mióta él egymás mellett ember és ló? Hogyan működtek együtt évezredekig a mezőgazdaságban és a hadászatban? A lófajták, a lósportok története, híres ménesek és híres lovak egyaránt számtalan elmesélésre érdemes epizódot kínálnak a múltunkból. De ugyanilyen izgalmas a lovak szerepe a hitvilágban, a népmesékben, irodalmi és képzőművészeti alkotásokban. Híres lovas szobrok kapcsán az alkotók életműve és a mű kontextusa mellett arról is szó eshetne, hogyan készültek ezek az ábrázolások. Számtalan múzeumpedagógiai bravúrt lehetne beépíteni a frappáns kvíztől kezdve a kincskereső útvonalak stációin elhelyezett feladványokon át a virtuális valóság trükkjeiig.

Láthatnánk, mi új van a nap alatt Xenophón Peri hippikés című műve óta, amelyben már Kr. e. 350 körül a lovaglás művészetéről és a lovasvezér kötelességéről szólva, a ló megértésén alapuló idomítást tanította és lefektette a lovaglás művészetének ma is érvényben lévő alapeszméit.

A magyar lovassport történetéről szólva megkerülhetetlen Széchenyi István és Wesselényi Miklós neve. Így lehetőség volna arra is, hogy a látogató rácsodálkozzon, milyen nagyhatású döntések születnek, ha bátor emberek együtt gondolkodnak – ahogy Benedek Elek fogalmazott – „a haza jobblétén”. Hiszen ugyanaz a Széchenyi István – aki huszonnégy évesen ezt jegyzi fel a naplójában: „Nézetem szerint csak három dolog van, amit Angliában tanulni kell, a többi semmi: az alkotmányt, a gépeket, a lótenyésztést” – kezdeményezte a pesti lóversenyzés megszervezését, alapította a Magyar Tudományos Akadémiát és építette az első hidat Pest és Buda között a Dunán. Az első (nem hivatalos) futtatásokat Hunyady József gróf ürményi birtokán 1814 és 1821 között tartották, ezért Széchenyi „Boldogult gróf Hunyadi Jósef árnyékának” ajánlotta első, 1827 őszén írt könyvét, amely Lovakrul címmel a lótenyésztéssel és lóversenyzéssel kapcsolatos elképzeléseit ismertette. Barátja, Wesselényi Miklós, aki szintén több írásában összegzi a lótenyésztéssel kapcsolatos meglátásait, ugyanaz a báró, aki elsőként szabadítja fel a jobbágyait, megakadályozza, hogy a magyar legényeket erőszakkal katonának hurcolják, megalapítja Erdély elő kisdedóvóját és az 1838-as pesti árvíz idején életeket ment.

E két, nemzetpolitikai reformok iránt elkötelezett gondolkodó végre nemcsak szobrok talapzatának magasából nézhetne le ránk, hanem láthatnánk az emberi arcukat is, baráti élcelődéseiket vagy akár azt a fogadást, melyet Benedek Elek is felidéz a róluk írt portréjában: „»Alább írottak mentünk a következő fogadásbeli megegyezésre. Én báró Wesselényi Miklós fogom az általam választandó időben a következőket tenni. Három egymás utáni következendő órában 12 német mértföldeket à 4000 bécsi ölet fogok lovagolni, ugyanezen idő alatt 16 fertály erdélyi bort meginni és a három órának utolsó öt minutumában 3 közönséges tyúktojást 15 lépésről puskával egyes golyóbissal ellőni; – melyeknek megtétele ellen én, gróf Széchenyi István, fogadván, hogy ha azokat báró Wesselényi Miklós megtenné, 30, azaz harminc simpla császári aranyokat fogok neki fizetni, – és báró Wesselényi Miklós, ha mindezeket nem teljesítené, vagy nem teljesíthetné, nekem ugyancsak 30 simpla császári aranyokat fizetni köteles.« Az érdekes levél Pozsonyban, 1826. július 10-én kelt, ama nevezetes esztendő után, melyben Széchenyi megvetette alapját a magyar tudós Akadémiának nagyszerű alapítványával. Akkor már országos hírű ember volt mind a kettő, Széchenyi még huszártiszt, de maga is kedvelője s cselekvője a bravúroknak, Wesselényi még inkább.”

A lóversenyek iránti lelkesedésükben sokan osztoztak, fontos társasági esemény volt egy-egy ilyen alkalom, és a kor elismert költői (Kisfaludy Károly, Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály) érezték megszólítva magukat a felhívás által, melyet 1829 őszén Széchenyi és Döbrentei Gábor, a Gyepkönyv két szerkesztője tett közzé: „Alábbirttak a Pesti lóverseny Választottsága nevében, ezennel minden magyar Költőt néhány velős mondásnak hexameterben vagy ötös jambusban vagy legfeljebb két sorbeli rimes versben való béküldésre kérnek meg a végett, hogy azok közűl a kitetszőbb egy egy billikomra választathassák.” A pályázat eredményeként a következő évi parasztfutam győztesének ezüstpoharára Vörösmarty hexametere került: „Síkra ne vígy tehenet, ló kell oda s férfi-ügyesség.”

Krúdy Gyula a százesztendős lóverseny híres lovasairól megemlékezve a kisebb magyar pályákat is megemlíti „Alagon, Megyeren, Tatán, Tátralomnicon, Siófokon”, és megjegyzi: „Széchenyi dörgedelmes szavai, úgy látszik, használtak a magyaroknak, amikor Lovakrul című röpiratában megállapította, hogy a lóra termett nemzet nem tud bánni a lovakkal.”

Kincsem szerepét a lóverseny népszerűségében Krúdy is hangsúlyozza: „A lóversenyzés örömei Pesten voltaképpen akkor valának közkedveltekké, amikor egy Kincsem nevű versenyparipáról kávéházat, fogadót, palotát (a Reáltanoda utcában), gyufát, nyakkendőt stb. neveznek el. A versenylovak Gothai Almanachja, a General Stud Book azt írja erről a kancáról, hogy ötvennégyszer futott veretlenül, Blaskovich Ernő és idomítója, a slingsbyi szíjjártófi örömére. Newmarkettól Baden-Badenig, a városligeti pályától a bécsi Freudenauig minden küzdőtéren megjelenik vala Kincsem, és a magyarok kimeresztett szemmel, fokozódó lelkesedéssel kezdenek beszélni a verhetetlen gödi lóról. – Voltaképpen ez a nyakigláb kanca volt az okozója annak, hogy a nyolcvanas években határtalan lóversenyláz ereszkedék Budapestre. […] ő volt az, akinek győzelme után Blaskovich Ernőt Newmarketben a flegmatikus angolok a levegőbe emelték; ő volt az, akinek a legbecsületesebb idomítója volt, mióta versenylovakat idomítanak a világon: Robert Hespnek hívták ezt a férfiút, és a szegényházban halt meg, mint valami dickensi figura.”

Amíg csak ötlet marad a nagyszabású lovas kiállítás, érdemes Tápiószelén, a Blaskovich Múzeumba látogatva felidézni a leghíresebb magyar versenyló emlékét, vagy a budapesti Magyar Mezőgazdasági Múzeum nemrég megújult tárlatán megtekinteni a kitüntetések és érmek mellett a csodaló csontvázát is, tudva, hogy a tárlókba zárt ereklyék mellett mennyi-mennyi elmesélésre méltó történet rejlik egy-egy helyszín és név mögött.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. április 13-i számában.)