Ma már nem mágia az időjóslás, bár néha mintha – tudomány ide vagy oda – épp annyira bizonyulna megbízhatónak, mint a paraszti kultúrában fellelhető időjárás-előrejelző megfigyelések és praktikák. Ez utóbbiak lényege a hit, hogy az évnek vannak olyan időszakai, amikor lehetővé válik a jövőbe látás. Az időt faggatják ilyenkor – az időjárás, bár megváltoztatni vagy befolyásolni akkor sem lehetett, ha a hagymakalendárium nagy esőzéseket vagy aszályt jósolt, nem volt közömbös a közösség számára, hiszen az egész évi munkájuk és jólétük múlt azon, hogy a vetést és az aratást hogyan ütemezik. De a sors faggatása is ugyanilyen gyakori – a fiatal lányok különféle praktikák által próbálták kideríteni a jövendőbelijük nevét vagy akár a haláluk módját és idejét. Hiába telnek az évszázadok és fejlődik a tudomány, hiába a vallási tiltás vagy a felvilágosultságban való önhitt tetszelgés, az ember természete nem változik. A jósok az ókortól napjainkig elérhetőek azok számára, akik tőlük várják a válaszokat. A lélek, a sors, a jövő megismerése – és olykor megkísértése – olyan témák, melyek végzettségtől, nemtől vagy társadalmi közegtől függetlenül érdeklik az embereket. Sokan fel is fedezték ebben az üzleti lehetőséget, elég, ha csak a magazinok bugyuta horoszkópjaira gondolunk, a jósszolgáltatást kínáló magánvállalkozókra vagy a tévécsatornákra, ahol egy-egy emelt díjas hívásért nesze semmi életmódtanácsokat és üzeneteket kap az érdeklődő. Hiába, hogy Könyves Kálmán már a XII. században törvénybe foglalta, hogy strigák nincsenek, és a bűbájosoknak, akár a többi csalónak, felelniük kell a tetteikért, ma is viruló iparág épül azokra, akik súlyos összegeket hajlandók fizetni bármiért, ami kapaszkodót jelent egy-egy kilátástalannak tűnő helyzetben.
„ezek az embert megnyergelik”
A boszorkányságtéma – talán épp a fokozott érdeklődés miatt – gyakran megjelenik irodalmi művekben, képzőművészetben, zenében, szubkultúrákban, és jó ideje már tudományos kutatások tárgya is. A történészek és antropológusok figyelmét méltán keltette fel, hiszen egy-egy peranyag feldolgozásakor alapos képet rajzolhatnak a korszak társadalmi közegéről, normáiról, a közösség szerkezetéről és működéséről. Az antropológusok pedig egyetértenek abban, hogy a túlvilággal és természetfeletti erőkkel kapcsolatban álló emberekhez fűződő tisztelet, félelem és tabu kultúrától függetlenül jelen van valamilyen formában minden közösségben.
Európában a VIII. századtól kezdődően a népi vajákosságot és babonát egyre inkább azonosították a boszorkánysággal, a boszorkányságot pedig az eretnekséggel – jegyzi meg Mircea Eliade az Okkultizmus, boszorkányság és kulturális divatok című könyvében. Szent Gellért hegye és a boszorkányok című, 1939-es írásában Dömötör Sándor is számos példát hoz erre: Pápai Páriz Imre Keskeny út című, Debrecenben 1719-ben megjelent műve a varázslókról, „nézőkről” beszél úgy, mint az ördög szövetségeseiről, Csuzy Zsigmond szerzetes pedig 1724-ben azt állítja, hogy a varázslók és a bűbájosok utálatosak az Úr előtt, mert az ördöggel szövetkeznek. Almási Szálai János bánhorváti prédikátor viszont a keresztény köznépet ostorozza, amiért a „vallásnak gyalázatjára” csodálatos erőt tulajdonít a boszorkányoknak. Az 1794-ben Kassán megjelent prédikációjában olvashatjuk az alábbi összegzést: „A boszorkányokról, kan ördögökről azt mondják, hogy ezek az embert megnyergelik és a Szent Gellért hegyére, vagy ők tudják hova lovagolnak, az üres szekeret megállítják puszta nézésekkel, úgy hogy egy tapodtat se mehessen, a tehenet, borjút, kis gyereket, ezer meg ezer féleképpen megronthatják csupán csak szemeikkel, nézésekkel is. De ti jobban tudjátok mint én, mit tartanak, mit nem még ezeken kívül a boszorkányokról.” Kis Istvánné 1700. november 7-én kelt vádiratában ez áll: „bűvös-bájos, ódó-kötő, varázsló, Szent Gellért hegyére járó, ördögökkel cimboráló boszorkányos személy s egyszersmind k… is.”
„nem ők maguk alkották maguknak”
A leghátborzongatóbb magyarországi boszorkányper Szegedhez kötődik: 1728. július 23-án tizenkét már korábban megkínzott embert négyesével cölöpökhöz kötözve máglyán megégettek. A közösség pedig ebben látta a rend helyreállítását, az elégtételt azokon, akik hitük szerint jégesőt, szárazságot, szegénységet és betegséget hoztak a városra.
Reizner János Szeged története című munkájában kitér a boszorkányperekre, és megállapítja, hogy „bár kiderült az, hogy a vádlottak némelyike bizonyos babonáskodást, helyesebben mondva kuruzslást űzött, de erre vonatkozó babonás és boszorkányos nézeteket és hiedelmeket nem ők maguk alkották maguknak, hanem a tudós könyvekből olvasva a vizsgálatokat szorgalmazók felvülágosításai, magyarázatai és tanácsai útján adattak a vádlottak tudomására”. Végül a bécsi udvar elégelte meg a kegyetlen kivégzéseket, és 1755ben Mária Terézia betiltotta a boszorkánypereket az egész Monarchiában.
„meglátja önmagát, hogy lesz kiterítve”
Európa-szerte boszorkányos hiedelmek sokasága fűződik Luca-naphoz, december 13-hoz. A Luca-naphoz kötődő hagyományokban a keletről és nyugatról jött boszorkányos képzetek összetalálkoznak – állapítja meg Dömötör Tekla. A Gergely-naptár bevezetése előtt ez volt az év legrövidebb napja – számos tiltás, jósló praktika és hagyomány kötődik a Luca-naphoz és a téli ünnepekhez. Ez az az időszak, amikor átjárás nyílik a látható és láthatatlan világ között. Róheim Géza említi az egyik mágikus eljárás két változatát: „Szilveszter éjjelén a lány üres szobában terít, körülfut háromszor a házon, majd benéz az ablakon: a terített asztalnál a halál vagy leendő férje ül”; „A lány háromszor körülfutja a házat, majd belép, és meglátja önmagát, hogy lesz kiterítve.”
Az európai népek mindegyikénél a Luca-nap hagyományaiban meghatározó a fényszimbolika – a protestáns Svédországban például gyertyákat visel a hajában a Luca-menyasszony, de a katolikus országokban a szembetegségek gyógyítójához, Szent Luciához kötődik, akinek neve és ikonográfiája egyaránt az újra visszatérő fényre utal.
E pozitív és tiszta nőalak ünnepéhez azonban a XVIII. és XIX. század fordulóján sötét praktikák is kapcsolódtak, és elterjedt egy sötét, démoni Luca-kép, amellyel ijesztgetik a gyerekeket, és amelyet fokhagymával, mágikus ráolvasásokkal igyekeznek távol tartani, illetve kegyeit keresni a jövőbe néző és szerelemvarázsló praktikák sikere érdekében.
Ilyenek például a Luca-pogácsa készítése, a Luca-napi munkatilalom, a szárnyasok termékenységére vonatkozó mágikus praktikák, a kotyolás vagy lucázás pajzán ráolvasásai, a Luca-búza ültetése és a boszorkányok felismerésével kapcsolatos varázseszközök készítése (lucaszék, ostor).
A Luca-nap fontos határvonal: ekkor kezdik el varrni a lucainget vagy faragni a lucaszéket. Mindkettő segít karácsonyeste a boszorkányok leleplezésében. A lucaszéket Luca-naptól karácsonyig faragták, mindennap dolgozni kellett rajta – innen ered a mondás: Nehezen készül, mint a Luca széke. Vannak vidékek, ahol pontos szabálya van annak is, hogy milyen alakúnak kell lennie, illetve hányféle fából kell készíteni, de az mindenhol közös, hogy vas nem lehet a székben. A hiedelem szerint ha a karácsonyi misén a székre rááll a készítője, megláthatja, ki a boszorkány, mert nekik szarvuk van, amely csak a székről látható.
„eszébe jutott, hogy őt most megkísértették”
Mi történik, ha valaki megtudja, ki boszorkány? Jóformán semmit sem kezdhet e tudással, hiszen menekülnie kell a boszorkány haragja elől. Ezért a lucaszéket készítők tollat vagy mákot vittek magukkal, és a templomból hazaszaladva elszórták, mert azt a boszorkánynak össze kellett gyűjtenie, és így nem érhette őt utol. A Nógrád megyei Karancskeszin úgy tartották, hogy aki nem visz mákot a lucaszékre üléshez, boszorkák kezébe kerül, ők elaltatják, a tagjait szétszedik, úgy táncolnak vele kakasszóig, amikor hirtelen összerakják.
Irodalomtörténeti érdekesség, hogy a lucaszék első irodalmi említése 1812-ből való. Az egyműves szerzőként emlegetett Katona József Luca széke címmel vígjátékot írt, melynek a pesti Rondellában volt az ősbemutatója 1812. december 26-án. A maga korában sikeres színművet utoljára egy évszázaddal ezelőtt Janovics Jenő állította színpadra Kolozsváron egy 1850ben készült átirat alapján, az eredeti kézirat ugyanis lappang. A kolozsvári színházban 1918. január 19-én, szombat délután játszották, ugyanaznap este Erkel Ferenc operája, a Bánk bán volt műsoron – ismerteti Demeter Júlia Az „egyműves” Katona József elfeledett drámája: a Luca széke című tanulmányában.
1820-tól a Bánk bán szerzője Kecskemét uradalmi és városi tiszti alügyészi állásába lépett, így a város levéltárában ma is számos dokumentum őrzi a kézírását. Ezek között olvasható a boszorkánysággal vádolt Kis-Péter Ilona kihallgatási jegyzőkönyve 1824 februárjából. Érdemes ízlelgetni a szavait: „K: Te ördög űző Fábján, mitsoda Kuruzsolást követtél el Hajnal Imrén Hertzeg Sámuel Úr Kapássán? V: Nekem az eránt panaszkodott, hogy Kísértet jár a házához, azért akartam rajta tudományom szerént segíteni.” A jegyzőkönyvből az is kiderül, hogy Dohányné, a bába, akitől ezt a tudományt a vádlott tanulta, miféle receptúrát ajánlott, és hogy ezt hogyan fejlesztette tovább a szegedi születésű Kis Péter Ilona: „Én a puska port és ember ganéjt tsak magam gondolattyából tettem hozzá, hogy a rosz Lélek inkább azt egye meg, mint őket.”
A boszorkányhoz fűződő hiedelmek gyökere a félelem. „Valaki a vízparton legeltet, a sötétben eltéved: hétszer keresztülmegy a vízen, de mind a hétszer az innenső parton találja magát. Egyszerre eszébe jutott, hogy őt most megkísértették” – idéz egy esetet Bosnyák Sándor. Az ember – évezredek óta – nehezen fogadja el a tévedéseit, a döntések rossz következményeit és egyáltalán a rossz létezését. Minden felmerülő problémára, betegségre, veszteségre magyarázat lehet, hogy az érintettet megrontották, ártó erők dolgoznak ellene. Ez a hit azért mentőöv, mert a feloldozás lehetőségével kecsegtet: ha megszünteti a rontást, elmúlik a baj. Ha a gonosz alakot ölt, legyőzhetővé válik. A boszorkány ilyen értelemben akár a remény kivetülése is lehet – talán így ér össze Luca fényes és sötét alakja.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. december 8-i számában)
