Bonczidai Éva: Magyarország Németországban van?

2021. szeptember 24., 02:05

„Zanglába készültem, de nem jutottam el, helyette Dardzsilingben kötöttem ki. Gyalogútra indultam, de lett benne repülés és vonatozás is. A körülmények több alkalommal is erősebbnek bizonyultak nálam. A mérleg másik serpenyőjébe 195 nap utazás kerül, 4062,63 legyalogolt kilométer, 5 143 762 lépés, na meg rengeteg élmény és tapasztalat” – összegzi Pengő Zoltán Ötmillió lépés Erdélytől Ladakig című könyvében, amelyben egy különleges vállalás krónikáját rögzítette.

Pengő Zoltán Kis-Ázsia szívében, Pasinler büszke váránál - FOTÓ: PENGŐ ZOLTÁN

Pengő Zoltán 2019 szeptemberében az erdélyi Nagyenyedről indult el a Kőrösi Csoma Sándor által ihletett útra. Az akkor ötvenkét éves cégvezető, újságíró minden különösebb felkészülés nélkül vágott bele a kilenc hónaposra tervezett kalandba: nem edzett – úgy vélte, napi 32-33 kilométer gyaloglás teljesen normális erőfeszítés egy egészséges, középkorú embernek –, nem szerzett be speciális strapabíró lábbeliket – az első cipőt, régi kedvenc bakancsát már Nagyszebennél el kellett dobnia –, és nem adatott be védőoltásokat sem. Három nyelven (magyarul, románul, angolul) írt naplóbejegyzéseit sokan figyelemmel kísérték a The Kőrös Project – From Transylvania to Ladakh elnevezésű Facebook-oldalon, és bár nem vállalt fel semmiféle missziót, a magyar, a székely és a román zászlót is magával vivő utazónak sikerült felhívnia a figyelmet Kőrösi Csoma Sándor életművére. Az csak furcsa hasonlóság, hogy a nyelvtudós kétszáz évvel korábbi útját is befolyásolták a járványok – a pestis miatt nem tudta tovább helyben tanulmányozni az arabok kultúráját, majd évtizedek múlva a maláriával való találkozása végzetesnek bizonyult, Pengő Zoltán utazása pedig tavaly a koronavírus-járvány elharapódzása idején ért véget.

 – Sok nagy utazót tart számon a magyar kultúrtörténet, miért épp Kőrösi Csoma Sándor nyomában indultál el?

– Egy Kőrösi-életrajz révén kiskamasz koromban ismertem meg a vándor tudós alakját, és egyszerűen lenyűgözött. Nem tudnám megfogalmazni, pontosan mi volt az, ami megkapott akkoriban, de most így felnőttfejjel valószínűnek tartom, hogy az életútja romantikus része volt rám nagy hatással: az, hogy a magyarság őshazáját indult el felkutatni, és hogy mennyire elszánt volt, mennyire odaadó, bármilyen nehézséget vállalt ezért. Most viszont inkább a tudóst tisztelem benne. Azt, hogy hídember volt, aki a munkássága révén átjárási lehetőséget teremtett két kultúra között, hiszen ő volt az első nyugati, aki tudományos értékű szótárt és nyelvtankönyveket készített a tibeti nyelvről.

– A hídszerep tiszteletéből fakadt az, hogy az utadat nem nagy magyar projektként építetted fel, hanem nagyon fontosnak tartottad, hogy a románok is megtudják: az országuk területe a szülőföldje egy ilyen tudósnak?

– Azt hangsúlyoznom kell, hogy semmiféle magasztos célom nem volt ezzel az úttal. Leginkább a kalandvágy miatt indultam el. De ettől függetlenül mégis rárakódott egyfajta figyelemfelkeltés és közvetítő szerep is. Magyar közegben, magyar nyelvterületen nem szükséges Kőrösit különösebben népszerűsíteni, mert akit érdekel, az tud róla, olvasott róla. Van ez az erdélyi magyar – de valószínűleg összmagyar – sztereotípia, hogy a románok bunkók, utálnak minket, és egyáltalán nem kíváncsiak ránk, de én nem ezt tapasztalom, ismerek románokat, akiket igenis érdekelnek a magyarok. Viszont a magyar és a román kultúra között alig van átjárás. Arra gondoltam, talán érdekli őket Kőrösi személye, és rengeteg román írt az utam apropóján, hogy milyen érdekes ez, és eddig miért nem hallottak róla. Úgy vélem, a magyarok felelősségét tudatosítani kell ebben: ha szeretnénk, hogy tiszteljék a kultúránkat, meg kell mutatnunk az értékeinket, a románoknak is megismerhetővé kell tennünk.

A Santi-sztúpa, a megvilágosodás buddhista emlékműve Lehben, Ladak fővárosában, 3600 méteren - FOTÓ: PENGŐ ZOLTÁN

 – Mit tapasztaltál a keleti utazásaid során – téged magyarként, nyugati emberként milyen előítéletekkel fogadtak?

– Olyat is kérdeztek, hogy Magyarország Németországban van? De mielőtt ezt megmosolyognánk, tudatosítsuk magunkban, hogy amit mi Keletnek nevezünk, az egy roppant heterogén zóna. Ahogy óriási kulturális különbség van a bolgárok, a románok, a hollandok vagy a németek között, ugyanúgy Törökország és India is ég és föld, de még Törökország és Irán kultúrája is nagyon eltérő, pedig mindkettő muszlim ország. A törököknek viszonylag reális képük van Nyugatról. Európát jól látják, és viszonylag széleskörű ismereteik vannak Magyarországról és a magyarokról is, hiszen volt egy közös történelmünk. Ráadásul csak olyan emberekkel találkoztam, akik szimpátiával beszélnek a magyarokról. Mondjuk ez érthető, hiszen nem a magyarok szállták meg Anatóliát…

– Időnként elhangzik, hogy Bartók ottani gyűjtőútjait a mai napig is számon tartják. Csak a zenekutatókra igaz ez, vagy általában egy török értelmiségi tud erről?
– Én inkább az utca emberével találkoztam. Bartókról nem, de a magyarokról sokan tudnak, sőt Székelyföldről is – utóbbinak török neve is van: Szeklerisztánnak hívják. De ha Bartókot nem is emlegetik, elnézhetjük nekik – lássuk be, hány egyszerű magyar ember hallgat Bartókot? De az tény, hogy a törökök ismerik a magyarokat, viszont Irán már egy teljesen más világ. Az ottaniaknak nagyon felületes a tudásuk Nyugatról, és nagyon torz képük van a keresztény kultúrkörről. Ez sem véletlen persze, ugyanis nekik nem igazán volt nexusuk a Nyugattal. Egy átlagos iráninak Magyarország említése nem mond semmit. De ez nagyrészt annak tudható be, hogy az iráni kormányzat mindent megtesz azért, hogy ne is tudjanak sokat a nyugati kultúráról. Az internethasználatot korlátozzák, de világirodalmi klasszikusokat lehet vásárolni, és olyan fiatalemberrel is találkoztam, aki épp Coelhót olvasott, de amúgy az olvasás sem jellemző.

Az iráni kulturális életről talán az is árulkodó, hogy Tebrizben, amely egy körülbelül egymilliós nagyváros Nyugat-Iránban, nincs egyetlen színház sem. Volt egy, de amikor jött az iszlám forradalom, a fanatikusok lerombolták. Tiltott a Facebook, a Twitter és a YouTube is – valószínűleg olyan megfontolásból, hogy a nyugati tömegkultúrát ne ismerjék meg. Az iskolában szinte egyáltalán nem tanulnak a nyugati kultúráról. Ez kicsit bizarrnak tűnik, de gondolj csak bele: mi mennyit tanulunk a keleti kultúráról? Kultúra alatt a mi iskoláink is a nyugati kultúrát értik. Gondoljunk csak a képzőművészetre – az iszlám például tiltja az emberábrázolást. Ennek ellenére a személyi kultusz lépten-nyomon érzékelhető, egész Irán tele van Khomeini és Hamenei ajatollah képeivel – nemcsak az utcákon, hanem a boltok, étkezdék, kávézók ajtaján belépve is az ő arcuk fogad. India szintén más világ, de az ottaniaknak is nagyon homogénnek tűnik a nyugati világ. Ha Magyarországot említed, általában semmit sem tudnak hozzákötni, esetleg azt, hogy Európában van. Számukra Európa homogén, nem látják hányféle nemzet él itt. A nyugati ember neki Angliát vagy Amerikát jelenti és a gazdagságot – lépten-nyomon el akarnak neked adni valamit.

– Az internethasználat hogyan szabja át a világ arcát? Átsétáltál olyan országokon, ahol korlátozzák az internethasználatot, és olyan államban is, ahol tobzódnak ebben – egy mélyszegénységben élő indiai láthatja, ahogy a nyugati ember lubickol a feszített tükrű medencében. Ezek befolyásolják azt, hogy miként fogadnak egy utazót, egy idegent?

 – Az az igazság, hogy nem tudom, az átlag indiai mit néz az okostelefonján, de tény, hogy teljesen elterjedt a telefonhasználat Indiában. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy nekik a Nyugat vagy a fehér bőr egyet jelent a jómóddal. Teljesen torz képük van rólunk. De főként a középosztályhoz tartozó indiaiakkal beszélgettem, és nekik vannak ismereteik a világról. Sőt Iránra visszatérve azt is fontos megemlíteni, hogy az internethasználat korlátozása kicsit szélmalomharcnak tűnik, hiszen mindenki VPN-t használ, hálózatok épülnek, amelyek által kommunikálni tudnak az emberek egymással.

 – Voltak olyan előítéleteid egy-egy országgal szemben, amelyek az út során megdőltek?

– Nyugaton kevésbé ismert, de Irán egy soknemzetiségű állam. Persze Irán sem reklámozza ezt. A nyugati és az északi részét törökök lakják, azerieknek hívják őket, kulturális és nyelvi jogaik nincsenek, anyanyelvű oktatás sincs, az azeri településeken is a perzsák által beszélt fárszi a hivatalos nyelv. Az azeri nyelv amúgy a török egy dialektusa. Iránban ők a legbigottabb emberek. Ez egy kulturális örökség, mert ugyanolyan adminisztratív szabályok vannak érvényben az azeri lakta vidékeken is, mint ott, ahol a perzsák élnek, de az azeriek sokkal vaskalaposabbak. Például Teheránban a tömegközlekedési eszközökre együtt szállnak fel férfiak és nők, de Tebrizben, az azeriek lakta vidékek fővárosában a buszokon külön ajtó van a férfiaknak, külön ajtó a nőknek. Eljutottam Azerbajdzsánba is, bár eredetileg nem szerepelt a terveim között, és döbbenet volt látni, hogy ugyanaz a nép él ott is, de teljesen más minden. Azerbajdzsánban az azeriek kevésbé vallásosak, színházak, opera, filharmónia van Bakuban, ha bemész egy lokálba, láthatod, hogy ugyanúgy néz ki, mintha egy nyugati városban lenne, ott sorakoznak az italok, szabad alkoholt fogyasztani, mindenki nyugati stílusban van öltözve. Hagyományos módon a nők eltakarhatják a hajukat, de kevesen vannak, akik ezt a hétköznapokon megteszik. Ott döbbentem rá, mennyire nem a gének határoznak meg bennünket, hanem a kulturális behatások – ez a különbség egyértelműen azért van, mert az azeriek százegynéhány éven keresztül a cári birodalomban éltek, utána pedig a Szovjetunióban, emiatt teljesen mások, mint azok, akik végig az iszlám kultúrában éltek. Ezt az óriási kontrasztot volt nagyon érdekes megtapasztalni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire meghatározó tud lenni egy külső kulturális behatás.

 – Feltételezem, nyugatiként Azerbajdzsánt találtad élhetőbbnek. De mindennek ára van. Ha kicsit távolabbról nézzük, mégiscsak arról van szó, hogy egy nép éppen leveti a saját kultúráját, és a helyébe kap valami mást. Ez az új tud itt maradandó értéket teremteni?

– Azerbajdzsánban csak Bakuban jártam, de feltételezem, vidéken azért egy kicsit más. Ugyanakkor egyértelmű, hogy az, ami Iránban van, nekem nagyon nem rokonszenves. Az iszlámnak ez a szűk látókörű értelmezése nagyon korlátozó, rengetegen megszenvedik. Egy csomó fiatal panaszkodott, hogy torkig vannak azzal, ami ott van, és bárhova elmennének, mert fullasztó az a légkör. Nem gondolom, hogy minden kultúra ugyanannyit ér. A vallásnak egy nagyon szigorú, korlátozó értelmezése beszűkíti az emberi élet lehetőségeit, és nekem nem tűnik annyira nagy veszteségnek, hogy egy közösség lazít ezen. De nehéz kérdés ez, mert napjainkban Azerbajdzsánban semmiféle akadálya nincs annak, hogy valaki megélje a hagyományos kultúrát, a fiatalok többsége mégsem teszi. Minden vallásnak van egy esszenciális része, és vannak kulturális rétegek rajta, amiket le lehet hántani. Például ennek nagyon jó példája az, ahogy a nyugati kereszténységből a meditatív gyakorlat szinte teljesen eltűnt az évszázadok során, a keleti kereszténységben, az ortodoxiában viszont ez nagyobb mértékben maradt meg. De amikor a nyugati hittérítők, a katolikusok eljutottak Japánba, megtanulták a zen meditációt, és átültették a kereszténységbe. Ez a meditáció japán eredetű, de szó sincs arról, hogy összekeverték volna a két vallást, semmiféle ideológiát nem hoztak át vele, csupán egy technikát. A keresztény meditáció egyik nagy magyar mestere Jálics Ferenc volt. Általa döbbentem rá, hogy a különböző vallások között van egy olyan mély kapcsolat, amely túlmegy minden dogmán. Amikor a buddhizmussal találkoztam, az szintén ilyen reveláció volt. Nagyon otthon éreztem magam benne. A meditáció csak egy technika, nem számít az ideológiai háttere. A lényege a szemléletváltás. Mi, nyugatiak úgy élünk, hogy a figyelmünket folyamatosan a külvilág felé fordítjuk. A meditáció pedig arról szól, hogy próbáljuk meg befelé fordítani a hétköznapi tudatállapotunkat, ismerjük fel mindazt, ami az érzelmek és a gondolatok mögött van. A nyugati szemlélet a szétszórtság, a meditáció pedig az összeszedettség. Amivel viszont egyértelműen az út során szembesültem, az az, hogy bár nem vagyok vallásos, egyetlen keresztény felekezet tanításaiban sem hiszek maradéktalanul, kulturálisan csontom velejéig keresztény vagyok, és nem is szeretnék más lenni – úgy érzem, ez a szellemiség értékesebb, mert humánusabb, együttérzőbb, kevésbé korlátozó.

 – Láttál olyan vidéket, ahol a vallás elvei társadalmi szinten működnek? Vagy Keleten is vannak, akik valóban mélyen hívők, és vannak, akik csak lézengenek egy kultúrában, amelyet lustaságból nem vetnek le?

– Mindkettő létezik ott is. A vallási előírások formai követése nem jelenti azt, hogy valaki vallásos ember, de kívülállóként nyilván csak ezeket a külső megnyilvánulásokat láthatod. Szokás azt mondani, hogy a keresztény világ válságban van, az egyház veszíti a híveit, de ez nemcsak a keresztény világban van így. Különböző folyamatok, például a fogyasztói attitűd erősödése világszinten szabják át a kultúrákat. Törökország például tele van dzsámikkal, mecsetekkel, folyamatosan hallod a müezzint, ahogy imára hív, de azt tapasztaltam, hogy az embereket ez különösebben nem hozza izgalomba. Amikor mész egy török utcán, és felhangzik a müezzinek éneke, az körülbelül olyan hatással van az utcán zajló tevékenységre, mint amikor Nyugaton harangoznak – egyáltalán semmi nem változik. Mégis valamivel erősebb a vallás tisztelete, mert például egy lokálban, ha a müezzin hangja megszólal, megállítják a zenét. Viszont az emberek ugyanúgy traccsolnak tovább. Nem tapasztaltam olyat, hogy amikor eljön az ima ideje, az emberek otthagynak csapot-papot, és rohannak imádkozni. El tudom képzelni, hogy Szaúd-Arábiában, Afganisztánban vagy Pakisztánban van ilyen, de Törökországban ez nem jellemző. Nagyon érdekelt, hogy a muszlimok hogy élik meg a vallásukat. Törökországban sok embert kérdeztem, hogy neki mi a viszonyulása a valláshoz? Mindenki azt mondta, hogy vallásos. Volt néhány fiatal, aki azt állította, őt nem érdekli a vallás, de a középkorúak és az idősebbek mindig azt mondták, hogy ők hívők. De ha azt kérdeztem, hogy szokott-e imádkozni, azt mondta, hogy nem, és csak hébe-hóba megy el a mecsetbe, holott az iszlám előírja, hogy menj el és imádkozz naponta ötször, ez kötelessége a hithű muszlimnak. Európa egy lépéssel már előrébb van ebben a változásban, főleg Nyugat-Európában napjainkban már nem ciki, ha valaki azt mondja, hogy hidegen hagyja a vallás. Vagy hogy hívő vagyok, de nem járok templomba, vagy a magam módján vagyok keresztény. A muszlim világban kissé még megijednek attól, hogy hangosan kimondják azt, hogy nem vallásosak. Az még egy hagyományosabb társadalom. Arra is felfigyeltem, hogy Törökországban nem elfogadott dolog az sem, hogy egy felnőtt ember ellentmondjon a szüleinek. Ismerek olyan férfit, aki vallásos muszlimnak tartja magát, de szeret iszogatni, holott a vallása miatt nem fogyaszthatna alkoholt. Odahaza is szokott néha inni, persze mértékkel, nem egy alkoholbetegről beszélünk. A szüleivel lakik, és nekik nem árulja el ezt, mert ez tiszteletlenség volna, hogy a szülei értékrendjével nem egyező dolgot művel.

 

Imamalom Lehben – a főleg buddhisták lakta Ladakban a vallásgyakorlás ma is a mindennapok része - FOTÓ: PENGŐ ZOLTÁN

– Hasonló gesztust erdélyi fiataloknál, középkorúaknál is láttam, akik az édesapjuk vagy a nagyszüleik jelenlétében nem gyújtanak rá, holott évek óta dohányosok.

– Igen, ez teljesen hasonló jelenség. Infantilisnek tűnhet, de mégis a szeretet és a tisztelet van mögötte. Ha megkérdezed, miért csinálják ezt, akkor általában azt mondják, hogy nem tudom, csak szégyellem előttük vagy nem esik jól olyankor rágyújtani, a muszlim családban meg: nem menne le egy korty sem a torkomon, mert tudom, hogy a szüleim mennyire elítélik ezt. Ahol kevesebb szabályszegést láttam, ott nem az emberek lelkiismeretére volt bízva, hogy betartják vagy sem a vallási előírásokat. Iránban például tilos az alkoholfogyasztás, és nem is lehet alkoholt vásárolni, tehát az állam törvénye is tiltja, bűncselekmény is. Ellenben az egészségügyben dolgozó ismerősöm felhívta a figyelmemet, hogy nagyon vigyázzak, mert elképzelhető, hogy megkínálnak itt-ott alkohollal, de ne igyak belőle, mert iszonyatosan sokan kerülnek kórházba a pancsolt szeszek miatt. Iránban viszont láttam egy olyan embert, aki, mikor eljött az ima ideje, szépen elővette az imaszőnyegét, és elkezdett imádkozni egy zöldövezetben Teherán központjában, és több embert láttam mecsetbe sietni. Egyértelmű, hogy a török és iráni társadalomban a vallásos érzület sokkal élőbb, mint Európában, a vallás sokkal inkább beszédtéma a hétköznapi emberek között, mint idehaza, de ott is elkezdődött a változás.

– Indiában sincs ez másként?

– Indiát a nyugatiak hajlamosak egy nagyon spirituális, szellemi helynek gondolni, ahol mindenkit csak a túlvilági lét foglalkoztat és nem az anyagi dolgok. De ez teljesen torz elképzelés, őket ugyanolyan mértékben érdekli a pénz, mint minket, csak nekik sokkal kevesebb van belőle, de semmivel sem kevésbé materialisták. Ellenben náluk a vallás sokkal inkább a hétköznapi élet része, mint nálunk. Legalábbis formai módon. Lépten-nyomon oltárok állnak az utca végén, ezeket a helyiek takarítják, virágokkal díszítik.
A tehenek és a bikák ott bóklásznak az utcákon, de olyat is láttam, hogy egy járókelő az utcán felkapott egy fél téglát, és a bika fejéhez vágta, mert el akarta kergetni. De marhahúst ott a McDonald’s-ban vagy a Burger Kingben sem lehet kapni. Amúgy a hinduk nem imádják a tehenet, nem tartják istennek: az élővilágot szimbolizálja, tisztelik az állatokat – viszonylag magas köztük a vegetáriánusok számaránya is. India lakosságának több mint 95 százaléka olyan vallásnak a híve, amely tiltja az alkoholfogyasztást, közös vonása ez a hinduizmusnak, az iszlámnak és a szikh vallásnak, ennek ellenére nem nevezhetnénk absztinens országnak, a becslések szerint tavaly az indiaiak 6,53 milliárd liter szeszes italt fogyasztottak, egy nemzetközi tanulmány szerint 2010 és 2017 között 4,3 literről 5,9 literre nőtt az egy főre eső alkoholfogyasztás. Talán Ladakban láttam azt, hogy ott a vallásgyakorlás tényleg élő. Ez egy buddhista vidék, bár most már elég sok muszlim is lakik ott, de ott imamalmok vannak az utcákon, a járókelők megpörgetik a felírt mantrákat, a Buddha-szobrokat körbejárják, imazászlók lobognak sok házon, hirdetve, hogy ott buddhisták laknak. Van egy nagy Buddha-szobor, amely körül minden nap összegyűlnek a tibetiek, és úgynevezett leborulásokat végeznek, ez egyfajta meditációs gyakorlat, de komoly fizikai erőfeszítéssel jár. Több tucat ember csinálja folyamatosan – fiatalok, öregek, férfiak, nők vegyesen és ráadásul kitartóan. Én is csatlakoztam hozzájuk, mert ismerem azt a fajta meditációs gyakorlatot, de viszonylag hamar fel is adtam, csodáltam, hogy ők ilyen fáradhatatlanul végzik. Ott láttam olyat, hogy élő a vallás, bár a leborulásokat végzők között is a középkorúak és az idősödők voltak többségben. Valószínűleg ott is elkezdődött egyfajta világiasodás. Ez globális jelenség. A vallás – mindegyik – nagyon alapvető emberi érzésekre, igényekre ad választ. És megadja a valahová tartozás érzését is azon túl, hogy mély, egzisztenciális kérdésekre felel. De ugyanakkor korlátoz is, mint minden hagyományos értékrend. Napjainkban a fiatalok egyre inkább korlátozások nélkül szeretnének élni a nagybetűs szabadság szellemében, és a meggyőző példák hiánya is magyarázat lehet arra, hogy miért nem vonzó nekik a vallásos élet. Ha szétnézek a világban, nagyon kevés hiteles embert látok. Ha besétálok bármelyik templomba, nem feltétlenül találok ott igazi példaképet az emberek között. Ez és az ebből eredő hiányérzet például közös a keleti és nyugati emberben, bár kétségtelen, hogy ennek még más szintjein vannak, a Nyugat hamarabb lépett bele ebbe a bizonytalanságba.

 

Megjelent a Magyar Kultúra Kelet–Nyugat-számában (2021/3)