„Már csend ül / minden bércen, / a szellőt is alig érzem – / sóhajt a fáknak koronája. / Akárcsak erdőn a madárka, hallgat az is – ez is. / De várj csak: nemsokára / nyughatsz te is.” – akkor is ismerősen zengnek ezek a sorok, ha sosem olvastuk eddig őket. Ez Johann Wolfgang von Goethe Wanderers Nachtlied II. (A vándor éji dala) című költeményének egyik magyar fordítása. Makkai Ádámé.
Ha létezne leggyakrabban lefordított versek versenye, Goethe furcsa dala biztosan dobogós lenne. Magyarra is a legnagyobb költőink ültették át, köztük Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezső, Weöres Sándor és Tandori Dezső is.
Könnyednek tűnik e néhány szépzengésű sor, pedig – lám – gyászolni is lehet vele. Makkai Ádámtól, a kétszeres Kossuth-díjas költőtől, nyelvésztől, műfordítótól, a chicagói University of Illinois emeritus professzorától, a Magyar Szent István-rend kitüntetettjétől búcsúzunk. Ez az éji dal jelzi legkoncentráltabban e kivételes életmű egyik legnagyobb megvalósítását. Makkai Ádámot ugyanis – más kiváló munkái mellett – évtizedekig foglalkoztatta ez a pár sor és számtalan variációja. Cantio Nocturna Peregrini Aviumque című könyve egy különleges kísérlet lenyomata: Makkai Ádám összegyűjtötte Goethe Wanderers Nachtlied II. című versének különböző fordításait – magyarul is többet, de Henry Wadsworth Longfellow amerikai költő, Lermontov és mások szövegeit is –, és minden nyelvről visszafordította az alapnyelvre, ebből született ez a kétszázötven oldalas könyv. Négy évvel ezelőtt ismét nekiveselkedett ennek a feladatnak, folytatta a már így is impozáns fordítói-értelmezői-alkotói munkát. Bizonyára érezte, hogy ő azon kevesek egyike, akik ezt a feladatot elvégezhetik: hiszen ehhez kell a több nyelvet is magas szinten bíró nyelvész tudása, a bölcsész elszántsága, a kutató alapossága és a költő teremtő tehetsége is az újabb és újabb szövegváltozatok megalkotásához. Olyan ez, mint egy sajátos pünkösdi rítus, a nyelveken szólás ünnepe. Makkai Ádám motivációja mindehhez a világnézetéből fakadt, az antropozófus bölcsességéből: egy goethei gondolat analógiájára hitt abban, hogy létezhet egy ősvers, amelyből az összes vers eredeztethető, és ez lehet Isten beszéde az emberhez. A megértés útja ez a nagyívű kísérlet.
Egyik beszélgetésünkkor Makkai Ádám azt mondta, ezt tartja a legfontosabb munkájának. Pedig olyan jelentős és hiánypótló művek kötődnek a nevéhez, mint például az Idiom Structure in English (Az angol nyelv idiómáinak struktúrája) című doktori disszertációja, mely az angol nyelvészet egyik alapkönyve, vagy a Tábori Pállal és Kabdebó Tamással közösen elkezdett hatalmas mű, a magyar költészet kétkötetes angol nyelvű antológiája, az In Quest of the Miracle Stag (A csodaszarvas nyomában), mely kétszer 1200 oldalon mutatja be a magyar költészetet az ősköltészettől napjainkig. Bravúros műfordításokat köszönhetünk neki, misszióként tekintett arra, hogy megismertesse és a világ más népei számára is érthetővé tegye hazája költészetét.
Ignácz Rózsa író, színművésznő és Makkai János országgyűlési képviselő fia 1956-ban, alig 21 éves korában hagyta el Magyarországot, és korábban emigrált édesapja után Amerikába ment. A Harvardon és a Yale-en szerzett tudással felvértezve elismert amerikai nyelvész lett, édesanyja magyarországi könyvcsomagjainak is köszönhetően pedig széles látókörű, magyar költő, műfordító. 2015-ben tért haza végérvényesen szülővárosába. Mint mondta: „Annyiszor elszakadtam a hazától, hogy a végén már sosem szakadtam el tőle.”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. január 25-i számában.)
A bál – főként az álarcosbál – az egyik leggyakoribb mesebeli vagy irodalmi szimbólum. A magyar irodalom talán legbájosabb báli napját Mikszáth Kálmán írta le A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényében, uzsonnától éjféli suppéig, korcsolyával, pletykáló hölgyekkel, idősödő gavallérokkal, kártyázó és konspiráló urakkal.
Hiába figyeltem évekig a takarásban, nem tudtam leleplezni, hogyan csinálja, de most, hogy nem láthatom többet, tudom, nagyon egyszerű a válasz. Börcsi ezzel az igazkönnyel született a földre. Küldetésként kapta és magával cipelte egész életén át. Gyűlt benne a sok lelki fájdalom, nehéz sorsának harcos küzdelmeiben folyamatosan termelődött és ha éppen meríteni kellett ebből a végtelen vízből, egyszerűen kicsordult a szeméből.
2013-ban jelent meg a Csíki Székely Krónikáról szóló tanulmányom a csíkszeredai Székelyföld folyóiratban, amelyben arra a következtetésre jutottam elsősorban filológiai érvek alapján, hogy azt nem hamisították 1796-ban, hanem kizárólag 1533-ban írhatták, mint ahogy maga is állítja. Azóta is foglalkozom e szöveggel – most két, abban előforduló tisztségnévvel kapcsolatban jövök új elemekkel.
"A kihantolás során a 12. holttest nadrágja hátsó zsebében találtam egy talajvízzel és az oszlásban lévő holttest nedveivel átázott és földdel szennyezett jegyzetfüzetet. Ezt napon megszárítottuk és a talajtól óvatosan megtisztítottuk: ez a jegyzőkönyv Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra.”
„Nagyon nem értek egyet azzal, hogy ha valakinek fontos a nemzeti hovatartozása, akkor megpróbálják negatívan megbélyegezni. Nem tetszik, de tudomásul kell vennünk és együtt kell élnünk ezekkel a hangokkal, amelyek akár ösztönzőek is lehetnek a józanul gondolkodó, a nemzetét féltő, értékeket mentő, hagyományokat megőrző ember számára” – mondja Bárdos Gyula. A felvidéki Csemadok országos elnökével a magyar kultúra sajátosságai mellett Esterházy Jánosról és a Beneš-dekrétumokról is beszélgettünk.
A magyar kultúra napja alkalmából fiatal írókat, költőket kerestünk meg az alábbi kérdéssel, kéréssel:
1. Melyik az az öt szó, amelyik először eszedbe jut, ha azt hallod, hogy magyar kultúra?
2. Kérlek, nevezz meg három olyan értéket a kultúránkból (lehet az műalkotás, étel, szokás, bármi), amelyet szeretnél, hogy ötven év múlva az akkori fiatalok is értékként ismerjenek!
A magyar kultúra alig várja, hogy eljöjjön a napja. Hiába van jelen a nap 24 órájában és az év 365 napján, ki kell várnia a sorát, hogy őt ünnepeljék. 1989 óta van a magyar kultúrának napja, ezért kicsit mintha az új magyar szabadság nyitóünnepsége is volna egyben. Voltaképpen ő kezdi az évet január 22-én, Himnuszunk letisztázásának évfordulóján – aztán jönnek a kistestvérek: magyar széppróza napja (február 18.), magyar költészet napja (április 11.), magyar dráma napja (szeptember 21.); végül, mintegy a híd túlsó pilléreként: a magyar nyelv napja (november 13.).
Az ember által alkotott műveket – nagyságukat, mélységüket – sohasem a szerint mérték, mely korban, vagy hol, a világ mely sarkában, szegletében íródtak. Értékük, időtállóságuk, sokszor csak évtizedek, évszázadok múltával mérhető. Mégis, amikor letűnt korok távolából vizsgálunk egy művet, annak irodalmi értékét, hajlamosak vagyunk arra, hogy a már általunk ismert valóságnak és tényeknek, a mű megírását felvezető vagy kísérő történéseknek olyan jelentőséget tulajdonítsunk, mely abban a korban, melyben játszódnak, még egyáltalán nem látszanak.
Mégis, talán ennél is szerencsésebb helyzetben van az, aki most szeretné olvasni vagy újraolvasni a Mészöly-életművet, hiszen az utóbbi években-évtizedekben megkezdődött a „rehabiliztációja”, jóvátétele a Rákosi- és Kádár-korszakban tapasztalt kiszorításnak, elnyomásnak (az életmű színházi részét például ellehetetlenítette az akkori kultúrpolitika). Most a primér szövegek mellett hasznos tudományos munkák, konferenciák és emlékkonferenciák, kiadványok, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumban található Mészöly-hagyaték alapján is alaposabban tájékozódhatunk.