1944. november 9. – ennyi év távlatából is különös borzongása van ennek a napnak. Marányi Ede honvéd alezredes parancsára, Tálas András hadapródőrmester ötfős csapata Abda község határában valószínűleg ekkor lőtte főbe a végsőkig kimerült Radnóti Miklóst, 21 társával együtt. Torokszorító érzés a lágerből kijuttatott verseket olvasni – a Hetedik eclogát, a Levél a hitveshezt és az A la recherche-t is a legszebb magyar versek között tartjuk számon. (Milyen szépség jut a magyar irodalomnak? Milyen sors jut a költőinknek?). A tömegsírból előkerült bori noteszként ismert sorok kordokumentumként is kegyetlenül pontosak. A tényszerűségük miatt nehéz méltósággal szembe nézni ezzel – immár az ember legocsmányabb arca is láthatóvá vált. A tömegsírból előkerült 22 holttest boncolási jegyzőkönyvéhez egy jegyzetet mellékeltek – már ez is szinte irodalom: „A ruházatából előkerült iratköteg huszonöt tételből áll. A papírlapokon az írás elmosódott, szétázott, nehezen olvasható. A dokumentumok szélén egységesen vörös vérfolt. (...) A tisztiorvos megjegyzése: A kihantolás során a 12. holttest nadrágja hátsó zsebében találtam egy talajvízzel és az oszlásban lévő holttest nedveivel átázott és földdel szennyezett jegyzetfüzetet. Ezt napon megszárítottuk és a talajtól óvatosan megtisztítottuk: ez a jegyzőkönyv Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra.”
1944. november 9. – egyik koncentrációs táborban egy fiú épp betöltötte a 15. évét. A születésnapja a költő halálának napja is. De ők akkor még nem tudhatták, hogy az idő és a sors ilyen furcsa módon összeköti őket. A fiú túlélte ezt a borzadályt, és 1996. november 10-én, a müncheni Kammerspielében Haza, otthon, ország című előadásában mutatott rá: „A költők nem mindig tudják, hogyan kell élni, csaknem mindig tudják viszont, hogy meghalniuk hogyan kell.” Ez az egykori kopaszra nyírt, rabruhás fiú, Kertész Imre lett az első Nobel-díjas magyar író.
Hiába figyeltem évekig a takarásban, nem tudtam leleplezni, hogyan csinálja, de most, hogy nem láthatom többet, tudom, nagyon egyszerű a válasz. Börcsi ezzel az igazkönnyel született a földre. Küldetésként kapta és magával cipelte egész életén át. Gyűlt benne a sok lelki fájdalom, nehéz sorsának harcos küzdelmeiben folyamatosan termelődött és ha éppen meríteni kellett ebből a végtelen vízből, egyszerűen kicsordult a szeméből.
2013-ban jelent meg a Csíki Székely Krónikáról szóló tanulmányom a csíkszeredai Székelyföld folyóiratban, amelyben arra a következtetésre jutottam elsősorban filológiai érvek alapján, hogy azt nem hamisították 1796-ban, hanem kizárólag 1533-ban írhatták, mint ahogy maga is állítja. Azóta is foglalkozom e szöveggel – most két, abban előforduló tisztségnévvel kapcsolatban jövök új elemekkel.
„Nagyon nem értek egyet azzal, hogy ha valakinek fontos a nemzeti hovatartozása, akkor megpróbálják negatívan megbélyegezni. Nem tetszik, de tudomásul kell vennünk és együtt kell élnünk ezekkel a hangokkal, amelyek akár ösztönzőek is lehetnek a józanul gondolkodó, a nemzetét féltő, értékeket mentő, hagyományokat megőrző ember számára” – mondja Bárdos Gyula. A felvidéki Csemadok országos elnökével a magyar kultúra sajátosságai mellett Esterházy Jánosról és a Beneš-dekrétumokról is beszélgettünk.
A magyar kultúra napja alkalmából fiatal írókat, költőket kerestünk meg az alábbi kérdéssel, kéréssel:
1. Melyik az az öt szó, amelyik először eszedbe jut, ha azt hallod, hogy magyar kultúra?
2. Kérlek, nevezz meg három olyan értéket a kultúránkból (lehet az műalkotás, étel, szokás, bármi), amelyet szeretnél, hogy ötven év múlva az akkori fiatalok is értékként ismerjenek!
A magyar kultúra alig várja, hogy eljöjjön a napja. Hiába van jelen a nap 24 órájában és az év 365 napján, ki kell várnia a sorát, hogy őt ünnepeljék. 1989 óta van a magyar kultúrának napja, ezért kicsit mintha az új magyar szabadság nyitóünnepsége is volna egyben. Voltaképpen ő kezdi az évet január 22-én, Himnuszunk letisztázásának évfordulóján – aztán jönnek a kistestvérek: magyar széppróza napja (február 18.), magyar költészet napja (április 11.), magyar dráma napja (szeptember 21.); végül, mintegy a híd túlsó pilléreként: a magyar nyelv napja (november 13.).
Az ember által alkotott műveket – nagyságukat, mélységüket – sohasem a szerint mérték, mely korban, vagy hol, a világ mely sarkában, szegletében íródtak. Értékük, időtállóságuk, sokszor csak évtizedek, évszázadok múltával mérhető. Mégis, amikor letűnt korok távolából vizsgálunk egy művet, annak irodalmi értékét, hajlamosak vagyunk arra, hogy a már általunk ismert valóságnak és tényeknek, a mű megírását felvezető vagy kísérő történéseknek olyan jelentőséget tulajdonítsunk, mely abban a korban, melyben játszódnak, még egyáltalán nem látszanak.
Mégis, talán ennél is szerencsésebb helyzetben van az, aki most szeretné olvasni vagy újraolvasni a Mészöly-életművet, hiszen az utóbbi években-évtizedekben megkezdődött a „rehabiliztációja”, jóvátétele a Rákosi- és Kádár-korszakban tapasztalt kiszorításnak, elnyomásnak (az életmű színházi részét például ellehetetlenítette az akkori kultúrpolitika). Most a primér szövegek mellett hasznos tudományos munkák, konferenciák és emlékkonferenciák, kiadványok, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumban található Mészöly-hagyaték alapján is alaposabban tájékozódhatunk.
Ignácz Rózsa író, színművésznő és Makkai János országgyűlési képviselő fia 1956-ban, alig 21 éves korában hagyta el Magyarországot, és korábban emigrált édesapja után Amerikába ment. A Harvardon és a Yale-en szerzett tudással felvértezve elismert amerikai nyelvész lett, édesanyja magyarországi könyvcsomagjainak is köszönhetően pedig széles látókörű, magyar költő, műfordító. 2015-ben tért haza végérvényesen szülővárosába. Mint mondta: „Annyiszor elszakadtam a hazától, hogy a végén már sosem szakadtam el tőle.”
Nehéz megfogni az ökokritika definícióját. Egy 2006-os, a Nyitott Műhelyben zajlott beszélgetést kell segítségül hívnunk. Az ott elhangzottak szerint Devescovi Balázs, az ELTE adjunktusának definíciója alapján ahogyan a feminista irodalomtudomány a nemet, az ökokritika a természet helyét nézi a nyelvben. A beszélgetés másik résztvevője, Horgas Judit, a Liget folyóirat szerkesztője erre akkor úgy reagált, hogy ez meglehetősen szűk meghatározás, és az irodalmi szövegeket élőlényekként kell kezelni. Édesapám szavaival élve ott vagyunk, ahol a part szakad.