Budai Ágota: „Az ő lelkének kincsei e mesék” – Eredetünk történetei

A folklór mint fogalom lényegét nem lehet csupán önmagában megragadni, hiszen mindenki számára valami absztrakt dolgot jelent, amit szubjektív tapasztalatai során alakít ki önmagában. Másképpen nyilvánul meg gesztusainkban, cselekedeteinkben. Ugyanazt a történetet máshogy éli meg a drámaíró, a színész és a közönség. Így szokásbéli különbség nem csupán eltérő népek között, de kisebb közösségen belül is ugyanúgy előfordul. Mindennek ellenére létezik egy kapocs, amely összetűzi a folklór sokrétű jelentését, mégpedig az, hogy mindenki számára jelent valamit.

A folklór, vagyis a néphagyomány univerzális, hiszen minden, a történelem során valaha létező és ma is élő nép annak gazdag tárházát birtokolja, és éli meg a maga módján. Ezen gyűjtőfogalom alá esik az összes cselekvés- és gondolkodásbéli megnyilvánulás, rítus, hiedelem és a szájhagyomány által továbböröklődő népmesék is, amelyek az adott nép mintegy etnográfiai önéletrajzának tekinthetők.

Ezek alapján vissza tudjuk vezetni kollektív identitásunk gyökereit, és úgynevezett hagyományközpontú kommunikációt létesíteni a múlt és a jelen között. A népmesék és mondókák csak kiemelkedő példái a folklór időtlenségének. Ugyanakkor lételeme nemcsak a generációk közti átjárhatóságban nyilvánul meg, hanem előttünk kitárulkozó korképként is. A mesék információt hordoznak, és ha betekintünk a sorok közé, azok garmadával tárulnak elénk.

A történetek elsősorban szórakoztatnak, és erkölcsi normákat fektetnek le. A gyermekeket arra intik, hogy ne álljanak szóba idegenekkel, hallgassanak a szüleikre, és előtérbe helyezik a bináris oppozíciók közti harcot, ahol mindig, törvényszerűen a jó győzedelmeskedik a rossz felett. Megfogalmazódik a kérdés: ha a mesék kortól függetlenül mindenkihez szólnak, mit mondanak a felnőtteknek, akik már kisgyermekként megértették a tanulságot?

Az embernek alapvető természete, hogy saját tapasztalatait és meglátásait kivetíti az őt körülvevő világra. A népi hagyományban élő mesék kulturális traumákat és társadalmi tabutémákat foglalnak magukban. A császár új ruhája például a gyermek számára humoros történet, hiszen az uralkodó meztelenül jár-kel benne, s a tanulsága, hogy a hiúság rossz. A pszichológus és meseterapeuta azonban a sorok függönyét elhúzva elővezeti a minden ember lelkében mélyen megbúvó megaláztatástól való félelmet. A gyufaárus kislány története abban az időben íródott, amikor kiemelkedően magas volt a gyermekek halálozási aránya, és azokat, akik a nyomornegyedben születtek, a hideg beköszöntével gyakran érte fagyhalál. A kislány, mivel a lelke tiszta volt, felszáll az angyalokkal, és többet nem fog fázni, sem pedig éhezni, tehát a jó elnyeri jutalmát. Mindamellett, hogy szociológiai korképet fest, a mese ugyanakkor nagyszerű példája annak, hogy az adott korban a halál traumájának feldolgozására, az érzelmi védekezés mechanizmusaként is íródott.

A huszadik és huszonegyedik század eminens írója, William Butler Yeats korai prózáját egyszerre tekinthetjük Írország mitologikus teremtéstörténetének és a Nobel-díjas író önéletrajzának. A kelta homály című művében számos olyan esetet és élettörténetet mesél el, amelyben része volt a szigetország körbeutazása során. A mű előszavában burkolatlanul kimondja, hogy célja Írország arculatának valamennyi vonását bemutatni, a történetekben ezért főként nyers, érintetlen formájában meghagyva szabadjára engedte a „férfiakat, nőket, szellemeket és tündéreket, hogy a maguk útján járjanak, sértetlenül és védtelenül az írói érveléssel szemben”. Hasonló, a közös nemzeti lélek megteremtésének célja állt a Grimm fivérek mesegyűjtő utazásai és Benedek Elek mesegyűjtő tevékenysége mögött is.

Hogy tudatunkban és lelkünkben milyen mélyen gyökereznek hiedelmeink, arra talán Yeats egyik története a legjobb példa. Tapasztalatai szerint az északi partvidék falvaiban sokan osztoznak abban a meglátásban, hogy míg a pokol egyszerűen a papok kitalációja, hogy az embereket kordában tartsák, a tündérekben és a kis leprechaunokban kételkedni sosem fognak. Ahogy egy férfi mondta, akinek karján mohawk indián tetoválás volt, „azok maguktól értetődőek”. Számunkra pedig Benedek Elek munkássága azért is elengedhetetlen, mivel írásai a saját folklórunk világképében olyan értékeket teremtettek, amelyek azóta is meghatározzák a magyar ember identitását.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. február 20-i számában)