A folklór mint fogalom lényegét nem lehet csupán önmagában megragadni, hiszen mindenki számára valami absztrakt dolgot jelent, amit szubjektív tapasztalatai során alakít ki önmagában. Másképpen nyilvánul meg gesztusainkban, cselekedeteinkben. Ugyanazt a történetet máshogy éli meg a drámaíró, a színész és a közönség. Így szokásbéli különbség nem csupán eltérő népek között, de kisebb közösségen belül is ugyanúgy előfordul. Mindennek ellenére létezik egy kapocs, amely összetűzi a folklór sokrétű jelentését, mégpedig az, hogy mindenki számára jelent valamit.
A folklór, vagyis a néphagyomány univerzális, hiszen minden, a történelem során valaha létező és ma is élő nép annak gazdag tárházát birtokolja, és éli meg a maga módján. Ezen gyűjtőfogalom alá esik az összes cselekvés- és gondolkodásbéli megnyilvánulás, rítus, hiedelem és a szájhagyomány által továbböröklődő népmesék is, amelyek az adott nép mintegy etnográfiai önéletrajzának tekinthetők.
Ezek alapján vissza tudjuk vezetni kollektív identitásunk gyökereit, és úgynevezett hagyományközpontú kommunikációt létesíteni a múlt és a jelen között. A népmesék és mondókák csak kiemelkedő példái a folklór időtlenségének. Ugyanakkor lételeme nemcsak a generációk közti átjárhatóságban nyilvánul meg, hanem előttünk kitárulkozó korképként is. A mesék információt hordoznak, és ha betekintünk a sorok közé, azok garmadával tárulnak elénk.
A történetek elsősorban szórakoztatnak, és erkölcsi normákat fektetnek le. A gyermekeket arra intik, hogy ne álljanak szóba idegenekkel, hallgassanak a szüleikre, és előtérbe helyezik a bináris oppozíciók közti harcot, ahol mindig, törvényszerűen a jó győzedelmeskedik a rossz felett. Megfogalmazódik a kérdés: ha a mesék kortól függetlenül mindenkihez szólnak, mit mondanak a felnőtteknek, akik már kisgyermekként megértették a tanulságot?
Az embernek alapvető természete, hogy saját tapasztalatait és meglátásait kivetíti az őt körülvevő világra. A népi hagyományban élő mesék kulturális traumákat és társadalmi tabutémákat foglalnak magukban. A császár új ruhája például a gyermek számára humoros történet, hiszen az uralkodó meztelenül jár-kel benne, s a tanulsága, hogy a hiúság rossz. A pszichológus és meseterapeuta azonban a sorok függönyét elhúzva elővezeti a minden ember lelkében mélyen megbúvó megaláztatástól való félelmet. A gyufaárus kislány története abban az időben íródott, amikor kiemelkedően magas volt a gyermekek halálozási aránya, és azokat, akik a nyomornegyedben születtek, a hideg beköszöntével gyakran érte fagyhalál. A kislány, mivel a lelke tiszta volt, felszáll az angyalokkal, és többet nem fog fázni, sem pedig éhezni, tehát a jó elnyeri jutalmát. Mindamellett, hogy szociológiai korképet fest, a mese ugyanakkor nagyszerű példája annak, hogy az adott korban a halál traumájának feldolgozására, az érzelmi védekezés mechanizmusaként is íródott.
A huszadik és huszonegyedik század eminens írója, William Butler Yeats korai prózáját egyszerre tekinthetjük Írország mitologikus teremtéstörténetének és a Nobel-díjas író önéletrajzának. A kelta homály című művében számos olyan esetet és élettörténetet mesél el, amelyben része volt a szigetország körbeutazása során. A mű előszavában burkolatlanul kimondja, hogy célja Írország arculatának valamennyi vonását bemutatni, a történetekben ezért főként nyers, érintetlen formájában meghagyva szabadjára engedte a „férfiakat, nőket, szellemeket és tündéreket, hogy a maguk útján járjanak, sértetlenül és védtelenül az írói érveléssel szemben”. Hasonló, a közös nemzeti lélek megteremtésének célja állt a Grimm fivérek mesegyűjtő utazásai és Benedek Elek mesegyűjtő tevékenysége mögött is.
Hogy tudatunkban és lelkünkben milyen mélyen gyökereznek hiedelmeink, arra talán Yeats egyik története a legjobb példa. Tapasztalatai szerint az északi partvidék falvaiban sokan osztoznak abban a meglátásban, hogy míg a pokol egyszerűen a papok kitalációja, hogy az embereket kordában tartsák, a tündérekben és a kis leprechaunokban kételkedni sosem fognak. Ahogy egy férfi mondta, akinek karján mohawk indián tetoválás volt, „azok maguktól értetődőek”. Számunkra pedig Benedek Elek munkássága azért is elengedhetetlen, mivel írásai a saját folklórunk világképében olyan értékeket teremtettek, amelyek azóta is meghatározzák a magyar ember identitását.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. február 20-i számában)
Molière zseniális komédiája régi kedvencem, de színpadon eddig még csak egy alkalommal, a tatabányai Jászai Mari Színház kamaratermében tekinthettem meg. Ha üzenhetnék az akkori énemnek valamit, valószínűleg azt mondanám: „Figyelj oda. Szívd magadba a légkört, és örülj annak, hogy nevetnek, tapsolnak, s köhintenek melletted. Fogd meg a melletted lévő szék karfáját és érezd tenyereid közt a szövetet. Hidd el, egy nap még a véletlenül megszólaló telefon hangja is hiányozni fog.”
Sepsiszéken Szépmezőnek nevezik az Olt és a Feketeügy közötti sík területet. E hatalmas, több mint ötszáz hektáros székely birtok a századok során termékeny mezőgazdasági területté alakult át, amelyen magányos tanyák sokasága volt található. A szépmezői tanyarendszert a kommunizmus tette semmivé, a földeket államosították, a legtöbb épületet lebontották. Ám történetük, mint a Kolcza-tanyáé is, megmaradt.
1990 tavaszán készítette Sárosi Csaba azokat a karikatúrákat, melyeket sorozatban fogunk közölni az elkövetkezőkben. A rajzok ma is döbbenetes erővel bírnak: nemcsak azt mutatják, hogyan érzékelték a kortársak a Ceaușescu-féle nemzeti kommunizmust, hanem a mindenkori, mindenfajta totalitarizmus leleplezései. Ezek közül most három karikatúrát mutatunk be.
Milyen jó neked, hogy ennyi év után sem vagy öreg, semmit sem változol évszázadok óta! De tudod-e, felség, hogy milyennek maradtál meg a szemünkben, most már örökre?
Szépnek és jónak. Még akkor is, ha nagy volt az orrod, és – állítólag – nem voltál szép férfi, és nem is voltál mindig olyan nagyon igazságos, de még tökéletes sem, és nem volt mindig kifogástalan a viszonyod a hozzád közel állókkal.
Néhány éve ott voltam a születésnapi bulidon Kolozsváron, az még csak az ötszázhetven-valahányadik volt
Itt minden (igaz, a lélek nyugalmával viselt) szenvedés mellett is érezni lehet még a tárnicsgyökér fanyar illatát, a tárkony illatát s mintha megtapasztalnánk, milyen is egy hágó, miért lehet elragadtatott állapot például a bolyongás, az erdő szemrevételezése. Az élet legnagyszerűbb pillanatait sűríti egybe a Sinistra körzetből ismert mondat: „Az erdőt szeretem nagyon, a fát és a bokrot.”
Olvasni mindig szerettem. Sokáig csak népmeséket. Apám bosszankodott, vagy tán félt szellemi képességeim esetleges hiányosságai miatt. Mi lesz ebből a gyermekből? Néha esténként A kőszívű ember fiaiból olvasott fel, és végül nyert. Emlékszem Marcsa nénire is, Jókai kisvárosi nagykövetére, aki a nagy író regényeiből lazán idézni tudott. A legjobb krémest ő sütötte Ipolyságon, és közvetlenül a szomszédunkban lakott. Sorsa 4-6 elemis árnyékából büszkén nevelte érettségire készülő lányait. Megvásárolta (1960-as évek!) a Jókai-összest elegáns díszkötésben, és ő valóban végigolvasta valamennyit.
Az anyanyelv nemzetközi napján talán épp ezt volna jó tudatosítani, hogy az anyanyelv minden aspektusa érték. A nyelv csak több lesz az ódivatúnak titulált, régről fennmaradt szavaktól, az első hallásra furcsának, viccesnek ható kiejtéstől, attól, hogy a tájszólásban beszélők ellenálltak a köznyelv dominanciájának, és tartották magukat ahhoz, amiben nevelkedtek.