Ernst Cassirer német filozófus egyszer úgy fogalmazott, hogy az ember nem más, mint szimbólumkészítő állat. Nyelvhasználatunkon keresztül szimbólumokat, azaz jeleket alkotunk, amelyek segítségével gondolatokat cserélünk, és információt adunk át egymásnak, egyszóval kommunikálunk. A jelek pedig nem láthatatlanok, ugyanis fizikai testet öltenek az őket megtestesítő médiumon keresztül, legyen az írott szöveg, fotó vagy festmény, de akár egy hang vagy mozdulat is. A kommunikációs modell másik lényegi eleme pedig a befogadó, aki a csatorna túlsó oldalán elhelyezkedve dekódolja azt a jelet. Emiatt téves lenne arra következtetni, hogy a jelek önmagukért beszélnek, és önmagukban nyernek értelmet, hiszen szükség van arra, hogy valaki életre hívja azokat, ezáltal beteljesítsék elrendelt szerepüket.
A szimbólumok mindazonáltal a különböző társadalmak kulturális reprezentációiként is funkcionálnak. Az, hogy egy közösség hogyan látja önmagát és önnön pozícióját másokhoz viszonyítva, valamint miképp akarja, hogy a külső világ szemlélje őt, mind megfigyelhető a közösség kapott, kreált és választott jelrendszerében. A természeti népektől kezdve a legkisebb szubkultúrákon keresztül az egészen nagy nemzetekig mindenki rendelkezik saját kulturális szimbólumrendszerrel, azaz imagológiával. Egy rítus során eljárt tánc, a cipőfűző színe a punk szubkultúrában vagy az ország címere mind az adott közösség identitásáról és annak értékrendszeréről üzen. Ezekkel a szimbólumokkal pedig, ahogy Clifford Geertz amerikai antropológus megfogalmazta, történeteket mesélünk magunkról, magunknak.
Felmerül azonban a kérdés, hogy vajon képesek vagyunk-e mindent úgy értelmezni, ahogy azt eredetileg szánták. Erre az összetett kérdésre a válasz sem lehet egyszerűbb a bonyolultnál.
Elsősorban abból a hármasból kell kiindulnunk, hogy ki a küldő, ki a befogadó, és mi a dekódolásra váró jel. Vegyük példának Leonardo Da Vinci Az utolsó vacsora című festményét. Az európai kultúra és eszmeisége tagadhatatlanul a judeokeresztény hagyományra épül, így akármekkora törést is érezhetnek egymás között az egykori keleti blokkhoz tartozó államok és Nyugat-Európa országai, bizonyos, a keresztény hagyaték alá tartozó szokások és jelrendszerek egyaránt könnyen felismerhetők az európai hívő és az ateista számára is. Ezért annak ellenére, hogy meg tudja-e nevezni az alkotót vagy a mű címét, jól ismeri a Biblia írásait, vagy sem, nagy eséllyel felismeri a jelenetet és Jézus Krisztus személyét a festmény középpontjában.
A szimbólum megjelenése, a jel előfordulása, azaz a kontextus ezzel együtt határozza meg az értelmezés keretrendszerét. Ugyanaz az alma egy piaci táblára felfestve a kínált árura utal, míg egy templomi rózsaablakon a bűnbeesés történetét reprezentálja. Ezek mellett pedig még elhanyagolhatatlan maga az ábrázolás módja, mivel egyazon jel sokféleképpen kerülhet megjelenítésre, például a már említett alma is könnyen felismerhető, amikor a Grimm testvérek Hófehérkéje tartja a kezében, vagy egy Apple termék logója. Ezen dekódolásnak megfelelően pedig folytatjuk az üzenet értelmezését.
Harmadsorban figyelembe kell vennünk azt, hogy mindenki saját, szubjektív kognitív tudással és tapasztalattal rendelkezik, ezért az érzékelésünk soha nem „tiszta”.
Az élményeink, amelyek hozzátesznek az eddigi énünk meglátásaihoz, mind befolyásolják, hogyan értelmezzük a minket körülvevő világot.
Ebből adódóan képtelenek vagyunk arra, hogy mindig teljes mértékben ugyanazt értsük, lássuk, halljuk, amit a másik. Mindamellett, hogy ebből adódóan a kommunikáció is félrecsúszhat, a magunktól másnak tekintett kultúra szimbólumrendszerének értelmezése is sok betöltendő foltot hagy maga után. Erwin Panofsky német művészettörténész ezért fontosnak tartotta az „ikonográfiai szimbólumok” kifejezés megalkotását, amely azt a feltételezést takarja, hogy egy adott szöveg értelmezése során rendelkezünk-e a mű dekódolásához szükséges koncepciók és témák ismeretével.
Végezetül pedig mindez kiegészül még azzal a ténnyel, hogy hajlamosak vagyunk azt érteni, amit mi saját magunkra tekintve hasznosnak találunk, azaz azt látni és hallani, amit akarunk, teljesen kívül hagyva a küldő eredeti szándékát a szimbólummal. Ezt a hibát elkerülni nem tudjuk, de kiküszöbölni és mérsékelni a félreértés esélyét igen. A műértelmezés során szem előtt kell tartani, hogy az üzenet megértése érdekében törekednünk kell arra, hogy a küldő és a befogadó, vagyis az alkotó és a dekódoló közönség kulturális jelrendszere képes legyen egyazon síkon összetalálkozni.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?