Ernst Cassirer német filozófus egyszer úgy fogalmazott, hogy az ember nem más, mint szimbólumkészítő állat. Nyelvhasználatunkon keresztül szimbólumokat, azaz jeleket alkotunk, amelyek segítségével gondolatokat cserélünk, és információt adunk át egymásnak, egyszóval kommunikálunk. A jelek pedig nem láthatatlanok, ugyanis fizikai testet öltenek az őket megtestesítő médiumon keresztül, legyen az írott szöveg, fotó vagy festmény, de akár egy hang vagy mozdulat is. A kommunikációs modell másik lényegi eleme pedig a befogadó, aki a csatorna túlsó oldalán elhelyezkedve dekódolja azt a jelet. Emiatt téves lenne arra következtetni, hogy a jelek önmagukért beszélnek, és önmagukban nyernek értelmet, hiszen szükség van arra, hogy valaki életre hívja azokat, ezáltal beteljesítsék elrendelt szerepüket.
A szimbólumok mindazonáltal a különböző társadalmak kulturális reprezentációiként is funkcionálnak. Az, hogy egy közösség hogyan látja önmagát és önnön pozícióját másokhoz viszonyítva, valamint miképp akarja, hogy a külső világ szemlélje őt, mind megfigyelhető a közösség kapott, kreált és választott jelrendszerében. A természeti népektől kezdve a legkisebb szubkultúrákon keresztül az egészen nagy nemzetekig mindenki rendelkezik saját kulturális szimbólumrendszerrel, azaz imagológiával. Egy rítus során eljárt tánc, a cipőfűző színe a punk szubkultúrában vagy az ország címere mind az adott közösség identitásáról és annak értékrendszeréről üzen. Ezekkel a szimbólumokkal pedig, ahogy Clifford Geertz amerikai antropológus megfogalmazta, történeteket mesélünk magunkról, magunknak.
Felmerül azonban a kérdés, hogy vajon képesek vagyunk-e mindent úgy értelmezni, ahogy azt eredetileg szánták. Erre az összetett kérdésre a válasz sem lehet egyszerűbb a bonyolultnál.
Elsősorban abból a hármasból kell kiindulnunk, hogy ki a küldő, ki a befogadó, és mi a dekódolásra váró jel. Vegyük példának Leonardo Da Vinci Az utolsó vacsora című festményét. Az európai kultúra és eszmeisége tagadhatatlanul a judeokeresztény hagyományra épül, így akármekkora törést is érezhetnek egymás között az egykori keleti blokkhoz tartozó államok és Nyugat-Európa országai, bizonyos, a keresztény hagyaték alá tartozó szokások és jelrendszerek egyaránt könnyen felismerhetők az európai hívő és az ateista számára is. Ezért annak ellenére, hogy meg tudja-e nevezni az alkotót vagy a mű címét, jól ismeri a Biblia írásait, vagy sem, nagy eséllyel felismeri a jelenetet és Jézus Krisztus személyét a festmény középpontjában.
A szimbólum megjelenése, a jel előfordulása, azaz a kontextus ezzel együtt határozza meg az értelmezés keretrendszerét. Ugyanaz az alma egy piaci táblára felfestve a kínált árura utal, míg egy templomi rózsaablakon a bűnbeesés történetét reprezentálja. Ezek mellett pedig még elhanyagolhatatlan maga az ábrázolás módja, mivel egyazon jel sokféleképpen kerülhet megjelenítésre, például a már említett alma is könnyen felismerhető, amikor a Grimm testvérek Hófehérkéje tartja a kezében, vagy egy Apple termék logója. Ezen dekódolásnak megfelelően pedig folytatjuk az üzenet értelmezését.
Harmadsorban figyelembe kell vennünk azt, hogy mindenki saját, szubjektív kognitív tudással és tapasztalattal rendelkezik, ezért az érzékelésünk soha nem „tiszta”.
Az élményeink, amelyek hozzátesznek az eddigi énünk meglátásaihoz, mind befolyásolják, hogyan értelmezzük a minket körülvevő világot.
Ebből adódóan képtelenek vagyunk arra, hogy mindig teljes mértékben ugyanazt értsük, lássuk, halljuk, amit a másik. Mindamellett, hogy ebből adódóan a kommunikáció is félrecsúszhat, a magunktól másnak tekintett kultúra szimbólumrendszerének értelmezése is sok betöltendő foltot hagy maga után. Erwin Panofsky német művészettörténész ezért fontosnak tartotta az „ikonográfiai szimbólumok” kifejezés megalkotását, amely azt a feltételezést takarja, hogy egy adott szöveg értelmezése során rendelkezünk-e a mű dekódolásához szükséges koncepciók és témák ismeretével.
Végezetül pedig mindez kiegészül még azzal a ténnyel, hogy hajlamosak vagyunk azt érteni, amit mi saját magunkra tekintve hasznosnak találunk, azaz azt látni és hallani, amit akarunk, teljesen kívül hagyva a küldő eredeti szándékát a szimbólummal. Ezt a hibát elkerülni nem tudjuk, de kiküszöbölni és mérsékelni a félreértés esélyét igen. A műértelmezés során szem előtt kell tartani, hogy az üzenet megértése érdekében törekednünk kell arra, hogy a küldő és a befogadó, vagyis az alkotó és a dekódoló közönség kulturális jelrendszere képes legyen egyazon síkon összetalálkozni.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
Cserép László nevét mindenki ismeri, akinek köze volt valaha is Balatonfüred kulturális életéhez: több évtizede ő a város kulturális mindenese, és meggyőződésem, hogy a művészeti életéről méltán híres Balaton-parti város sok ötletet és még több megvalósítást neki köszönhet. Két éve az ő bábáskodásával jött létre a Szőcs Géza-szalon is, amely a város egykori díszpolgárának, barátjának a nevét viseli, és amely már fennállása óta több tucat rendezvény helyszíne volt. A szalon küldetéséről és idei programjairól május 4-én sajtótájékoztatót tartanak.
Címünk egy gyakori nyelvhelyességi hiba karikírozása. A későbbiekben bemutatom ezt is, de addig lássunk másokat!
- Kényesen ügyel arra, hogy a beruházás megfeleljen a lehető legszigorúbb szakmai követelményeknek.
Furcsa ez a kényesen ügyel. Nem keveredés? Kényes valamire vagy kínosan ügyel valamire. Ennek ellenére mindkettőre van találat az interneten, a kínosan ügyelre körülbelül hatszor annyi, mint a kényesen ügyelre. Kínosan ügyelni vagy kényesnek lenni… Úgy látszik, hogy lassan egyre megy.
Ahogyan a másik Kulcsár, Tibor, ő is a Bodrogközből érkezett a magyar irodalomba. Nemcsak földrajzilag járt be hosszú utat, hanem költőként is. Egyike az 1970-ben megjelent Egyszemű éjszaka költőinek, bár talán túl korai volt az antológiában való szerepeltetése. Ha van költő, akkor rá igaz, hogy fokozatosan érik nagy költővé, ezt jelzi a Magyar Antaeus Könyvek sorozatban megjelent Halottaim virága című, önmaga által válogatott kötete is, amelyben talán csak az 1987-ben megjelent A felkiáltójeles ember című kötetéhez igazságtalan. E sorok szerzője akkoriban érettségizett, s ezt a kötetet kapta ajándékul.
Vajda János (1827–1897) új Petőfiként indult, de Arany Jánossal és a kritikus Gyulai Pállal nem találja a hangot. Szerencséjére végigéli a századot, és a századvég fiatal alkotói meglátják benne elődjüket, így a modern költészet előfutára lesz. De valóban így volt-e, és mekkora ma a művészi értéke? És egyáltalán: lehet-e még újat mondani Vajda János költészetéről? Az alábbiakban ezt próbálom meg.
Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.
A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:
Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.
A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó.
A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban.