Büky László: Káromkodó papagáj

2022. május 24., 09:46
Ördög Noémi: Papagena (olaj vásznon, 130× 100 cm, 2017)

Alig kezdtem a gimnázium humán tagozatának padját koptatni, amikor már egyik diáktársammal rendszeres olvasói lettünk a Vidám könyvek sorozatának. Az akkoriban négy forintért kapható zsebkönyvek Karinthy Frigyes, Rideg Sándor, Jerome K. Jerome vagy éppen Sipulusz munkáival ismertettek meg bennünket: a csodapók, az induló bakterház, az egy csónakban három ember és a Guttman nevű csörgőkígyó történetei nemcsak emlékezetesek, hanem a könyvszekrényemben máig is megvannak.
Jó humorú osztálytársammal sok évtizedig tudtunk célzásokat tenni az említett művekből valami kapcsán. De már a gimnáziumban is rejtélyes kifejezésekkel éltünk adandó alkalommal. Nevezetesen nyíltan káromoltunk bármit-bárkit az iskolában. Ugyanis olvastuk a Jalna lakóit, Mazo de la Roche regényét. Ez a kanadai író annak idején, 1927-ben regényével egy amerikai magazinnál tízezer dolláros díjat nyert. A bestseller írónőt a hírnév és a gazdagság elkísérte haláláig, 1961-ig. A regény egy kanadai család házában játszódik, itt a kilencvenkilenc éves nagymama papagája hindu átkozódásokat, káromkodásokat rikácsol – amelyekre az agg hölgy tanította volt – a macskára vagy alkalomadtán a családtagokra, vendégekre is: „Kutni! Kutni! Kutni! – Padzsi! Padzsi! Padzsi! – Sájtán ká kátlá!”
Káromkodást valamilyen lelki felindultság vált ki, rendszerint átkozódó, gyalázkodó, mások testi-lelki állapotát vagy valamely vallásos érzületét sértő és többnyire szólásokhoz sorolható nyelvi kifejezés. A szólásgyűjtemények többnyire nem veszik föl ezeket az állandósult nyelvi szerkesztményeket. Esetleg az isten verjen meg valakit vagy az isten verje meg alakulatot lehet megtalálni természetesen durvának minősítve. Némelykor a káromkodás egyes társadalmi csoportokhoz van társítva: káromkodik, mint egy kocsis. A káromkodik ige és a szócsalád (káromol, káromlat, káromlás) eredete nincs tisztázva, szláv származása mellett éppúgy érvelnek, mint ősi hangutánzó (kár!) volta mellett.
Az európai jogtörténetben – a Biblia alapján – az istenkáromlás bűncselekménynek minősült, ezért a nyelvlevágástól a halálbüntetésig különböző módon igyekeztek megtorolni. Az idők múlásával, a társadalmak rendjének változásával enyhült a szigor, ez klasszikus íróink műveiből is kitűnik.
Jókai Mór egyik regényében az egyik mellékszereplő káromkodásért van börtönbe zárva. A cellában még két rab van, Ráby Mátyás és egy állandóan imádkozó elítélt. Az író leírja, miként káromkodik a két esztendőre ítélt Garabos János. „– De már azt a jégenkopogó fapapucsos baráttáncát a karmelitába ojtott farizeus mivoltodnak! Sose jár le a garatja ennek az imádságőrlő pitlés malomnak? Az ebengubáját!” – így tör ki belőle a feszültség, minthogy a cellatársa folyton imádkozik. A regény főhőse „Ráby Mátyás meg olvashatta, hogy »Beatus ille, qui procul negotiis…!«” Jókai Mór nyelvhasználatára vall, hogy a malom szitálószerkezetének (pitle) nevével és Horatius második epodusának idézetével mutatja jellemzi a szereplők műveltségét. A jégenkopogó kifejezést Krúdy Gyula is használja, egyik hőse mondja: „De már a jégenkopogóját, nem hagyom magamra mondani, hogy ékszertolvaj vagyok” (Boldogult úrfi koromban).
Az alig húszéves Petőfi Sándor egyik versében a piarista pap, Sembera Calasantius József kecskeméti cenzor talált blasphemiát, botrányos vétket a gömböc – ég – töltelék képsorozat miatt: „Egy gömböc legyen a | Magas ég, | És mi a gömböcben || Töltelék!” Lehet, hogy az eset anekdota, mindenesetre a képsorban bűnt látott az éber figyelmű felülvizsgáló hivatalnok.
A hindu káromlásokat mondó papagáj – ma már tudom – nem is mondott kárhozatos kitételeket: csirkefogó (pádzsi), ördögi gyilkos (sájtán ká kátlá), pokolba való szószátyár (sájtán ki bata), haragjában pedig Krr!-t recsegett. Talán egy szó volt csak, amelyiket trágársága miatt vehetünk káromlásnak (kutni: kurva). Ne feledjük: Petőfi így fakadt ki a németek ellen: „Foglalod a kurvanyádat, | De nem ám a mi hazánkat!”
A káromkodások egy része obszcén, trágár, a nyomdafestéket nem tűrő szavakból is áll(hat). Efféle jellemzői vannak a François Rablais-ról elnevezett szlengfajtának is: beszéd és viselkedésmodor az altesti képekkel (fallosz, fenék), részegeskedés, lakoma, testi funkciók (vizelet, széklet, szexuális cselekmények) különféle kapcsolatú emlegetése. Persze mindez nemcsak a középkori, hanem a mai nagyvárosi-népi kultúra beszéd- és viselkedésmódjára is érvényes. Az efféle szlengben nem föltétlenül káromkodások vannak, hanem – mondhatni: – altesti szempontú világlátás, amely ellentétben van a hermetikus, a logoszra, józan észre épített világszemlélettel. Mindkét nyelvhasználat föllelhető a szépirodalomban mint a művészi ábrázolásmód nyelvi része. A nevezetes káromkodó papagáj viselkedése a katonatiszt családjának vidéki, nyugodalmas idilli világában vidámságkeltő De la Roche regényében.
Ugyancsak finom humorforrás Karinthy Frigyesnek az a körülírása, amely egy Füst Milán-persziflázsban van: „Jaj, uram, engem bántanak. | Nekem hideg nyállal kenik a homlokom is. | És bizonyos tekintetben mindig rúgnak hátulról.” Itt a seggbe rúg vagy seggére ver szólás van megkerülve, amelyiket durva és szleng minősítéssel vesz szótárba a szólás- és közmondáskutatás más hasonlókkal egyetemben.
A szépirodalom nemcsak a Karinthytól látott módon képes a trágárságot megszelídíteni. Weöres Sándor, a XX. század költőzsenije a gyermeki tudás színvonalán mutatja meg az obszcenitást Kisfiúk témáira írt verseinek egyikében, amelyikben a helyesírás-eltérésekkel is jelzi, hogy nem érdemben veendő az utolsó sor kijelentése:

KARESZ HÜJE
GYÖNGYI HÜJE
csak én vagyok okos
énnekem a segembe is felyem van.

Weöres szintén a rablaise-i szlenget használja a Karinthy Frigyes nevére című anagrammájában: „Szeretőjét megvakarinti; frigy,| esküvő lehetséges. | Fejét megvakarinti: frigy, | esküvő lesz.” Hasonlóképpen talán groteszkba hajló az a szintén az Ehagyott versekben szereplő kis írás, amelyik A szerelmi líra korszakai – XX. század című versének egyik darabja: „Trotoáron | mindenáron | vizel párom, | mindahárom.” A mindennapi életnek, amint nyilvánvaló, számos jelensége van, amelyik beletartozhat az irodalomba. Weöres Sándor utóbbi írása némi igazolás erre, minthogy az Élet [!] és Irodalomban jelent meg (1984-ben).