Szüleim házának kertje három részre volt osztva: az elsőben virítottak a rózsaágyások, azután jött a tyúkudvar, a disznóól, végül a veteményeskert diófákkal, fehér és piros cseresznyével, málnával, ribiszkével. A tyúkudvar teljesen tar volt, mert a tyúkocskák kakasuk vezénylete alatt egy fűszálat sem hagytak, ezért néha rövid időre be lettek engedve a veteményesbe, hogy a fák körül füvet is csipegethessenek. Ilyenkor az én felügyeletem alatt voltak, nehogy kikaparják a zöldségeket. Volt egy időszak azonban, amikor alig kellett ezzel a munkásságukkal törődnöm, májusban ugyanis a cseresznyefákról le lehetett rázni a cserebogarakat. Bár a tizenegy baromfi aligha tudta, hogy a barna szárnyfedőjük mellett fehéres szőrzetű, vöröses lábú rovar az úgynevezett májusi cserebogár (Melolontha melolontha), de ennek ellenére jó étvággyal bekebelezték azokat.
Mikszáth Kálmán egyik elbeszélésében erről és a cserebogár haszontalanságáról írt még 1903-ban: „A rovarvilág tehát, mint efféle nagy és félelmetes hatalom, nem is részesül amúgy összességben valami kiváló tiszteletben, csupán egyes tisztességesebb perszónái vannak, kiket kisebb-nagyobb mértékben érdemesít rokonszenvére. Nem értem ide a cserebogarat, ki csak a nótában állja meg a maga helyét, hanem egyébként valóságos Rontó Pál, s csak az apró kacsa, libajószág állhatja, mikor már lenyeli” (A magyar nép bogarai). Jókai Mór is megemlítette, hogy „[…] úgy fog lehullani az ellenség, mint mikor megrázzák a fát, és lehullanak a cserebogarak, s a vitéz bajnokok nemkülönben fognak cselekedni, mint a pézsmakacsák, melyek a fa alatt állanak, és menten föleszik a cserebogarakat […]” (Az utolsó cigányország).
A tyúkokhoz, kacsákhoz hasonlón a cserebogár is jó étvágyú, az erdők fáinak lombját, a mezők ültetvényeit egyaránt le tudja tarolni, nem szólva a pajorjáról, amely a földben fiatalon humuszt, majd gyökereket eszik. Legtöbbször háromévenként rajzanak nagy számban e rovarok, mert általában ennyi idő kell a pajorok kifejlődéséhez.
Az erdészek, a fölművelők régóta irtották a bogarat is, a pajort is, amennyire lehetett. A Kert című szaklap 1900-ban részletes útmutatót közöl e tárgyban: „A cserebogár és lárvája, a mely utóbbit a magyar nép pajor, csimasz vagy pata néven ismeri, egyaránt kártékony a mező- és szőlőgazdára s az erdészre is éppen ugy mint a kertészre. Minthogy pedig e bogár megjelenése országos csapásszámba megy, az ellene való védekezésnek általánosnak kell lennie s a mezőrendőrségről szóló 1894 évi XII. törvényczikk 50. §. tényleg el is rendeli, hogy a »cserebogarak tömeges megjelenésük alkalmával megfelelő módon pusztitandók«”.
A Rovartani Lapok 1911 márciusi számában olvasható: „Körrendelet a hernyó‑, vértetü- és cserebogárirtás tárgyában. A földmívelésügyi m. kir. miniszter f. évi 5000. VI.—2. 1911. sz. alatt valamennyi törvényhatósághoz a következő rendeletet intézte…” Ebben tanácsolják és előírják: „A cserebogarat minden akár magánosan, akár többedmagával álló fáról le kell szedni. Alacsonyabb fáról egyszerűen lerázható, magasabbról pedig akként szedhető a cserebogár, hogy a munkás hosszúnyelű horoggal a fa ágait egyenként megrázogatja vagy a fiatalabb munkás a fára felmászva rázogatja meg az egyes gallyakat. A lerázott cserebogarat a munkás szélesszájú vízzel telt nagyobb edénybe szedi s onnan megfelelő nagy kádba hordja, hordóba vagy zsákba tölti. Az így összeszedett cserebogár leforrázandó, illetőleg a zsákban levő összezúzandó.” Ebben az évben volt hely, ahol állítólag húszmillió bogarat szedtek össze! A XX. század második felétől főként a vegyszerhasználat elterjedése révén meggyérült a cserebogár előfordulása is, mint napjainkra más rovaroké is. A rovarvilág bőségének hiányában számos más élőlény nem jut a neki megfelelő táplálékhoz (például a fecskék), a mezőgazdaság pedig azt tapasztalja, hogy egyre kevesebb a virágokat látogató és így beporzó rovar, ami által csökken a termésmennyiség.
A múlt századi ember, mondhatni, együtt élt a cserebogárral (is). Móra Ferenc, aki muzeológusként Szeged környékén őskori településeket ásatott, novellában adja ennek groteszk példáját. Egyik ásatásán a legöregebb napszámosa, Börcsök„ akit nem tud falhoz állítani a városi úrféle”, kijelenti: „Tudok én mindent, kérem. Maguk azt a kád aranyat keresik, akit akkor ásott el a török császár, mikor a Kossuth apánk kiadta neki a nyargalót.” Nem kísérlik meggyőzni másról, és este a városi szolgával együtt őrzik a kiásott területet. „És mivel ezért is nappali napszám jár, Börcsök megengedheti magának azt a tékozlást, hogy kemény tarhonyát pörköl magának vacsorára, mégpedig olyant, amiben szalonnadarabok is vannak.” Az öreg napszámos meghívja vacsorára a városi embert, aki A […] nagyon meg van illetődve. Különösen mikor észreveszi, hogy Börcsök mind elhárítja maga elül a töpörtyűket, és őeléje tologatja a kanalával.” A városi ember, amikor már alig van valami a bográcsban, meg is kérdi az öreget, hogy miért teszi ezt.
„Mit csinálok? – mondja kedvetelten Börcsök – nem csinálok én semmit, csak disztingválok. – Hogyhogy disztingvál? – Hát csak taszigálom én elülem maga elé a cserebogarakat, akik belehullottak a bográcsba” (Disztingválás).
A múltban a gyerekek is kapcsolatban voltak a májusban gyakori rovarral: „Még akkor a falusi gyerekek nem voltak úgy elkényeztetve, mint most: még a vasutak közel nem hozták a városokat s azoknak minden csecsebecséjét, bohóságát. A mi játékaink még otthon készültek s igen kicsiből teltek ki. Az eltört kondérok és fazekak fülei voltak a lovak, a bodzafa belét kiszedték, abból lett a puska, a fiatal fűzfa kérgéből a síp, a cserebogár letördelt szárnyaiból csinálták a malmot […]” – írta Mikszáth (A fahuszár, meg a lova, meg a ló sípja). Kisgyerek koromban némelyik társam másféle „játékot” hozott az iskolába: élő cserebogár egyik hátsó lábába gombostűt szúrtak, ehhez cérnát kötöttek, amelynek másik végét pálcikához hurkolták. Így azután a bogár zúgva röpült körbe-körbe… Ez ellen az 1960 utáni években falusi tanerősködésem idején ilyet látva a korpavár-palini iskolában már pedagógiai módszerekkel éltem.
Karinthy Frigyes nem akármilyen műtétet ír le egyik karcolatában. A professzor megoperáltatja magát beosztott orvosaival, és végignézi saját sérvoperációját, közben utasításokat ad: „Hát most egy darabig nem koptatom a szám, a tükröt akarom figyelni… Tehát figyelem. Masztizol, kendő, tizenkét cserebogár... Második kvadli, harmadik jód... Bicska... Ferde ingvinális... Érlekötés előtt tupfer, nem az ujjaddal pancsolsz, mintahogy szoktad...” (Hasműtét). A professzor fekete humorához tartozhat az orvosi szakszavakhoz közé kevert cserebogár főnév. (A masztizol ’ragasztó’, kvadli ’hólyagocska’ (a német Quddel-ből), az inguinalis ’ágyéki’, a Tupfer ’géz, vatta’.)
Az kevéssé meglepő, amit Móricz Zsigmond népszínművében olvasható, ebben ekképpen fordul Sári bíróhoz és férjéhez Pengő Kovács: „Én nekem pedig a maguk egíssíges fiára vóna szemem, aztat szeretném a jányomhoz.” A bíróné válasza: „De micsoda szerencse ért bennünket öregem. Eddig csak a jánt vót szokásba megkírni, most mán a fiút!” Ezután keresik a leányzót: „Hová a patvarba lett az a kis cserebogár?” (Sári bíró, 1910). Ugyanígy nevez egy nőszemélyt regényében Rónay György: „Semmi közöm hozzád. Te kis cserebogár, gondolta […]” (Esti gyors, 1963). Arany János, a magyar nyelvismeret és használat mestere Arisztophanésznak egyik vígjátékában szintén alkalmazza ezt a megoldást a kicsapongó Philokleon beszédében: „Ihaj, juhaj ! ez [ti. egy fuvolásnő] kell nekem! […] Gyere fel hozzám, aranyos cserebogaram […]” (A darázsok). Arany is, Rónay is nem éppen ártatlan kisgyermekre vagy fiatal lányra alkalmazza a szót, ami a közszokásnak – mint Móricznál – megfelel.
Országszerte régóta ismeretes az a (talán) népdal, amelyik így kezdődik: „Cserebogár, sárga cserebogár, | Nem kérdem én tőled, mikor lesz nyár? | Azt sem kérdem, sokáig élek-e? | Csak azt mondd meg: rózsámé leszek-e?” Már 1808-ban György László a Magyar Kurirban közölt versébe szőtte a kezdő részt régi nótára utalva imígyen: „Alszik a’ Természet; a’ Nap Áprilist jár, Mond-meg nékem Cserebogár mikor leszsz nyár?” (Panasz az időre).
Petőfi Sándort gyermekkorára emlékeztette a dal: „Itt születtem én ezen a tájon, | Az alföldi szép nagy rónaságon, | Ez a város születésem helye, | Mintha dajkám dalával vón tele, | Most is hallom e dalt, elhangzott bár: | »Cserebogár, sárga cserebogár!«” (Szülőföldemen, 1848).
Talán az olvasó már belefáradt e bogarászásba, és magában a szerzőre gondol mondván, hogy miből lesz a cserebogár…
