Szüleim házának kertje három részre volt osztva: az elsőben virítottak a rózsaágyások, azután jött a tyúkudvar, a disznóól, végül a veteményeskert diófákkal, fehér és piros cseresznyével, málnával, ribiszkével. A tyúkudvar teljesen tar volt, mert a tyúkocskák kakasuk vezénylete alatt egy fűszálat sem hagytak, ezért néha rövid időre be lettek engedve a veteményesbe, hogy a fák körül füvet is csipegethessenek. Ilyenkor az én felügyeletem alatt voltak, nehogy kikaparják a zöldségeket. Volt egy időszak azonban, amikor alig kellett ezzel a munkásságukkal törődnöm, májusban ugyanis a cseresznyefákról le lehetett rázni a cserebogarakat. Bár a tizenegy baromfi aligha tudta, hogy a barna szárnyfedőjük mellett fehéres szőrzetű, vöröses lábú rovar az úgynevezett májusi cserebogár (Melolontha melolontha), de ennek ellenére jó étvággyal bekebelezték azokat.
Mikszáth Kálmán egyik elbeszélésében erről és a cserebogár haszontalanságáról írt még 1903-ban: „A rovarvilág tehát, mint efféle nagy és félelmetes hatalom, nem is részesül amúgy összességben valami kiváló tiszteletben, csupán egyes tisztességesebb perszónái vannak, kiket kisebb-nagyobb mértékben érdemesít rokonszenvére. Nem értem ide a cserebogarat, ki csak a nótában állja meg a maga helyét, hanem egyébként valóságos Rontó Pál, s csak az apró kacsa, libajószág állhatja, mikor már lenyeli” (A magyar nép bogarai). Jókai Mór is megemlítette, hogy „[…] úgy fog lehullani az ellenség, mint mikor megrázzák a fát, és lehullanak a cserebogarak, s a vitéz bajnokok nemkülönben fognak cselekedni, mint a pézsmakacsák, melyek a fa alatt állanak, és menten föleszik a cserebogarakat […]” (Az utolsó cigányország).
A tyúkokhoz, kacsákhoz hasonlón a cserebogár is jó étvágyú, az erdők fáinak lombját, a mezők ültetvényeit egyaránt le tudja tarolni, nem szólva a pajorjáról, amely a földben fiatalon humuszt, majd gyökereket eszik. Legtöbbször háromévenként rajzanak nagy számban e rovarok, mert általában ennyi idő kell a pajorok kifejlődéséhez.
Az erdészek, a fölművelők régóta irtották a bogarat is, a pajort is, amennyire lehetett. A Kert című szaklap 1900-ban részletes útmutatót közöl e tárgyban: „A cserebogár és lárvája, a mely utóbbit a magyar nép pajor, csimasz vagy pata néven ismeri, egyaránt kártékony a mező- és szőlőgazdára s az erdészre is éppen ugy mint a kertészre. Minthogy pedig e bogár megjelenése országos csapásszámba megy, az ellene való védekezésnek általánosnak kell lennie s a mezőrendőrségről szóló 1894 évi XII. törvényczikk 50. §. tényleg el is rendeli, hogy a »cserebogarak tömeges megjelenésük alkalmával megfelelő módon pusztitandók«”.
A Rovartani Lapok 1911 márciusi számában olvasható: „Körrendelet a hernyó‑, vértetü- és cserebogárirtás tárgyában. A földmívelésügyi m. kir. miniszter f. évi 5000. VI.—2. 1911. sz. alatt valamennyi törvényhatósághoz a következő rendeletet intézte…” Ebben tanácsolják és előírják: „A cserebogarat minden akár magánosan, akár többedmagával álló fáról le kell szedni. Alacsonyabb fáról egyszerűen lerázható, magasabbról pedig akként szedhető a cserebogár, hogy a munkás hosszúnyelű horoggal a fa ágait egyenként megrázogatja vagy a fiatalabb munkás a fára felmászva rázogatja meg az egyes gallyakat. A lerázott cserebogarat a munkás szélesszájú vízzel telt nagyobb edénybe szedi s onnan megfelelő nagy kádba hordja, hordóba vagy zsákba tölti. Az így összeszedett cserebogár leforrázandó, illetőleg a zsákban levő összezúzandó.” Ebben az évben volt hely, ahol állítólag húszmillió bogarat szedtek össze! A XX. század második felétől főként a vegyszerhasználat elterjedése révén meggyérült a cserebogár előfordulása is, mint napjainkra más rovaroké is. A rovarvilág bőségének hiányában számos más élőlény nem jut a neki megfelelő táplálékhoz (például a fecskék), a mezőgazdaság pedig azt tapasztalja, hogy egyre kevesebb a virágokat látogató és így beporzó rovar, ami által csökken a termésmennyiség.
A múlt századi ember, mondhatni, együtt élt a cserebogárral (is). Móra Ferenc, aki muzeológusként Szeged környékén őskori településeket ásatott, novellában adja ennek groteszk példáját. Egyik ásatásán a legöregebb napszámosa, Börcsök„ akit nem tud falhoz állítani a városi úrféle”, kijelenti: „Tudok én mindent, kérem. Maguk azt a kád aranyat keresik, akit akkor ásott el a török császár, mikor a Kossuth apánk kiadta neki a nyargalót.” Nem kísérlik meggyőzni másról, és este a városi szolgával együtt őrzik a kiásott területet. „És mivel ezért is nappali napszám jár, Börcsök megengedheti magának azt a tékozlást, hogy kemény tarhonyát pörköl magának vacsorára, mégpedig olyant, amiben szalonnadarabok is vannak.” Az öreg napszámos meghívja vacsorára a városi embert, aki A […] nagyon meg van illetődve. Különösen mikor észreveszi, hogy Börcsök mind elhárítja maga elül a töpörtyűket, és őeléje tologatja a kanalával.” A városi ember, amikor már alig van valami a bográcsban, meg is kérdi az öreget, hogy miért teszi ezt.
„Mit csinálok? – mondja kedvetelten Börcsök – nem csinálok én semmit, csak disztingválok. – Hogyhogy disztingvál? – Hát csak taszigálom én elülem maga elé a cserebogarakat, akik belehullottak a bográcsba” (Disztingválás).
A múltban a gyerekek is kapcsolatban voltak a májusban gyakori rovarral: „Még akkor a falusi gyerekek nem voltak úgy elkényeztetve, mint most: még a vasutak közel nem hozták a városokat s azoknak minden csecsebecséjét, bohóságát. A mi játékaink még otthon készültek s igen kicsiből teltek ki. Az eltört kondérok és fazekak fülei voltak a lovak, a bodzafa belét kiszedték, abból lett a puska, a fiatal fűzfa kérgéből a síp, a cserebogár letördelt szárnyaiból csinálták a malmot […]” – írta Mikszáth (A fahuszár, meg a lova, meg a ló sípja). Kisgyerek koromban némelyik társam másféle „játékot” hozott az iskolába: élő cserebogár egyik hátsó lábába gombostűt szúrtak, ehhez cérnát kötöttek, amelynek másik végét pálcikához hurkolták. Így azután a bogár zúgva röpült körbe-körbe… Ez ellen az 1960 utáni években falusi tanerősködésem idején ilyet látva a korpavár-palini iskolában már pedagógiai módszerekkel éltem.
Karinthy Frigyes nem akármilyen műtétet ír le egyik karcolatában. A professzor megoperáltatja magát beosztott orvosaival, és végignézi saját sérvoperációját, közben utasításokat ad: „Hát most egy darabig nem koptatom a szám, a tükröt akarom figyelni… Tehát figyelem. Masztizol, kendő, tizenkét cserebogár... Második kvadli, harmadik jód... Bicska... Ferde ingvinális... Érlekötés előtt tupfer, nem az ujjaddal pancsolsz, mintahogy szoktad...” (Hasműtét). A professzor fekete humorához tartozhat az orvosi szakszavakhoz közé kevert cserebogár főnév. (A masztizol ’ragasztó’, kvadli ’hólyagocska’ (a német Quddel-ből), az inguinalis ’ágyéki’, a Tupfer ’géz, vatta’.)
Az kevéssé meglepő, amit Móricz Zsigmond népszínművében olvasható, ebben ekképpen fordul Sári bíróhoz és férjéhez Pengő Kovács: „Én nekem pedig a maguk egíssíges fiára vóna szemem, aztat szeretném a jányomhoz.” A bíróné válasza: „De micsoda szerencse ért bennünket öregem. Eddig csak a jánt vót szokásba megkírni, most mán a fiút!” Ezután keresik a leányzót: „Hová a patvarba lett az a kis cserebogár?” (Sári bíró, 1910). Ugyanígy nevez egy nőszemélyt regényében Rónay György: „Semmi közöm hozzád. Te kis cserebogár, gondolta […]” (Esti gyors, 1963). Arany János, a magyar nyelvismeret és használat mestere Arisztophanésznak egyik vígjátékában szintén alkalmazza ezt a megoldást a kicsapongó Philokleon beszédében: „Ihaj, juhaj ! ez [ti. egy fuvolásnő] kell nekem! […] Gyere fel hozzám, aranyos cserebogaram […]” (A darázsok). Arany is, Rónay is nem éppen ártatlan kisgyermekre vagy fiatal lányra alkalmazza a szót, ami a közszokásnak – mint Móricznál – megfelel.
Országszerte régóta ismeretes az a (talán) népdal, amelyik így kezdődik: „Cserebogár, sárga cserebogár, | Nem kérdem én tőled, mikor lesz nyár? | Azt sem kérdem, sokáig élek-e? | Csak azt mondd meg: rózsámé leszek-e?” Már 1808-ban György László a Magyar Kurirban közölt versébe szőtte a kezdő részt régi nótára utalva imígyen: „Alszik a’ Természet; a’ Nap Áprilist jár, Mond-meg nékem Cserebogár mikor leszsz nyár?” (Panasz az időre).
Petőfi Sándort gyermekkorára emlékeztette a dal: „Itt születtem én ezen a tájon, | Az alföldi szép nagy rónaságon, | Ez a város születésem helye, | Mintha dajkám dalával vón tele, | Most is hallom e dalt, elhangzott bár: | »Cserebogár, sárga cserebogár!«” (Szülőföldemen, 1848).
Talán az olvasó már belefáradt e bogarászásba, és magában a szerzőre gondol mondván, hogy miből lesz a cserebogár…
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.
2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.
A SZMÍT és a NACE (Nueva Asociacón Canaria para la Edición) megállapodása keretében létrejött irodalmi együttműködés része volt a júniusban megvalósult kanári-szigeteki Lucía Rosa Gonzáles költő-író és Aquiles García Brito író-költő-irodalomtörténész látogatása. A vendégeket Hodossy Gyula, a SZMÍT elnöke látta vendégül Dunaszerdahelyen.