Szülővárosomban a Sugár úti házak egy részéhez nagyobbacska kert tartozott, ezeket a házakat hajdan módos polgárok építették, amikor még a város vasútja és élete nem volt elvágva a délnyugati kereskedelemtől. Szüleim Sugár úti házának korábbi tulajdonosa az akkor már a Los Angelesben élő Diskay (Klein) József (1889–1960) operaénekes volt, aki egyébként Hollywoodban a hangosfilm korának első énekes sztárjaként is dolgozott. Klein József (és Sándor fotó- és festőművész) névváltoztatása éppúgy történelmi szomorúság, mint a Sugár út Vörös Hadsereg útjára kényszerítése volt.
A kert első részében virítottak a rózsaágyások, azután jött a tyúkudvar, a disznóól, majd a veteményeskert diófákkal, fehér és piros cseresznyével, málnával, ribiszkével, hogy csak a fontosabbakat mondjam. A kakaskukorékolás, a malacka röfögése azt hirdette, hogy a korabeli – Rákosi-rendszerbeli – állapotok ellenére lesz, ami az asztalra kerül. Ámbár disznóölés után teljesíteni kellett a kötelező beadást zsírból és egyebekből. A beadás és a padlássöprés volt ezekben az úgynevezett szocializmust építő években a kínzó élelmiszerhiány leküzdésének próbálkozása. Apámnak és társának – ahogy cégjegyes levélfejlécük hirdette: „épület- és bútorasztalosok géperőre berendezett üzem”-ét 1952-ben államosították ugyancsak a szocializmus fölépítésének célja által vezérelve. Apám még az államosítás előtt hazamentett egy gyalupadot, kézi szerszámokat, hogy alkalomadtán tudjon dolgozni: fönntartani a családot. Otthon egy deszkából készített kócerájban volt az „üzem”. Itt azután minden egyéb is elfért. Egy nagy fáskosár szénaágyában kotlóstyúk melengetett huszonegy tojáskát. Reggelente a tyúkanyó ki volt engedve az udvarra; evett-ivott, és sietett vissza a fészekbe. Nagymamám választotta ki a kotlósnak leginkább megfelelő tyúkot, a másikak aztán fészek nélkül tengődtek költési lázban. Tudtul is adták sanyarú helyzetet az ilyenkor szokásos „kot-kot-kot” hangzással, innen vannak a „kotlik” és „kotlós” szavaink. A „tyúk” szó köznyelvünkben egyedülálló: nincs több ty-vel kezdődő szó a hangutánzó, érzelemkifejező „tyuhaj” és a „tyű” kivételével. A nyelvjárásokban sok helyen nem is tyúk, hanem „tik” kapargál és kotkodácsol az udvaron. Bő száz éve Gombocz Zoltán mutatta ki szavunk ótörök eredetét, ugyanis a jakut kivételével minden török nyelvben megvan a szó megfelelője. A magyar nyelvjárásokban a tik alakon kívül más változatok is vannak vagy voltak, például Moldvában csuk, Balatonendréden gyuk hangalakú szó jelenti e házas szárnyast. Az Erdélyi magyar szótörténeti tárból pedig az összetételek, a képzéses formák sokasága van, így például tyúkász, tyúkászné, tyúkborító, tyúkfi(ú), tyúkhaszon (’tojás’) tyúkháj, tyúkhús, tyúkmony (’tojás’), tyúkmonyfejér, tyúkmonyrántotta, tyúkól, tyúkszar, tyúkszó (’kotkodácslás’) és a többi. A különféle szólásmondások sokasága is idézhető volna a népnyelvből, néhány példa: Mёgёttik a tyukok a kёnyerét; Nagyobbat tojik a tiktya, mint másnak a luggya (dicsekvő, nagyot mondó emberre mondják); Aki a más tiktyát mёgёszi, a magájjét kötve tarcsa.
A tyúk mint háziállat a magyar paraszti gazdálkodásnak mintegy alapjószága volt. Nem véletlenül írta Petőfi Sándor róla:
Ej mi a kő! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát! (Anyám tyúkja)
Juhász Gyula is megfigyelte a korabeli életmódhoz tartozó szárnyasok viselkedését, szunyókálását:
Mint régi csősz, [az udvar jegenyeje] dúdolgat egymagában.
S a csillagokba nyujtozik didergőn,
Alatta boldogabb a tyúkok álma,
S ha elszundít, hát ő is egy az erdőn.” (Este az Alföldön)
József Attila a kisparaszti élet sanyarúságához köti az aprójószágot:
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek öt holdja terem;
lompos tyúkja kárál a torsra,
s gondjai fészke a verem […] (Mondd, mit érlel...)
Pásztor Béla emlékeiben egy torz testű baromfi ötlik föl:
Az elhagyott, mohlepte csűr felett
A szél még mostan is huhogva zúg?
És hogyha elverik az éjfelet,
Kapirgál még a háromlábu Tyúk?
Az Ophelia éneke című Weöres Sándor-versben így csalogatja magához a férfiakat egy hölgyemény:
Göcsörtös kinn az út, |
tüdőmre, szép legény, |
kapsz langallót, lopott tyukot, |
finom csigert, apám! (Ophelia éneke).
Ennek kapcsán megemlítendő, hogy a manapság szlengnek nevezett rétegnyelvben, argóban a tyúk főnév az eredetitől eltérő jelentésben is föllelhető. Juhász Gyula egyik versében például villódzik az eredeti és a rétegnyelvi jelentés, amelyek a költemény címe alapján – A rossz leány – nyilvánvalók:
A faluból jött, hol szántás-vetés van
És aratás meg cséplés. Nyugalom.
Hol arany nap van, és fekete éj van,
Boldog békében él ember, barom.
Most villamos csilingel a fülébe
És autóknak szirénája búg,
És fizetés itt minden nóta vége,
És csak hajnalban fekszik itt a tyúk […]
A valamiképpen a tyúkhoz hasonló szárnyasokat a tyúk nevével alakított kifejezésekkel nevezték meg. Csokonai Vitéz Mihály a Cultura (1799) című színdarabjában „Szászlaki Németes Gavallér” emígy rázza a rongyot: „Én udvaromban mindent, mindent külső országivá teszek. Cselédim mind idegen nemzetüek, annál fogva pallérozottak. Anglus lovat, Suaitzer marhát, spanyol juhot, Khinai disznót, Török ketskét, Olasz Pujkát, Norvegiai Ludat, Alexandriai Katsát, Nigritiai tyukot ’s’a’ t. szerzek udvaromba […]”. Itt bizonyára páváról van szó, ezek hímje különösen színpompás madár, Indiában és Nepálban honos. Ugyancsak a tyúk szóval alakult magyarossá a dél-amerikai hoacin madár neve: cigánytyúk vagy búbostyúk.
Egy külhoni madárfajtát Karinthy Frigyes is említ Villamos című írásában: talla-galla-tyúk, ez egy ásótyúkfélék (Megapodiidae) családjába tartozó madár Ausztráliában Új-Guineáan, hasonlít a bankivatyúkhoz, amelyik a házi tyúkok őse.
Szeged környékén a tatártyúk szóban a tatár azt jelzi, hogy ez a madár nálunk idegen. Hasonló a bosnyáktyúk vagy bosnyáknyakú (tyúk), amely fajtát töröktyúknak is, erdélyi kopasznyakúnak vagy Szeremley-tyúknak neveznek. Ezt a tyúkot Szeremley Lajos tanfelügyelő mutatta be, aki az 1840-es években kezdett Erdélyben, Erzsébetvárosban foglalkozni tenyésztésével; az 1925-ös bécsi kiállításon már erdélyi kendermagos (Siebenbürger Sperbe) néven szerepelt „Frau von Szeremley” állományából az érdeklődést keltő aprójószág, amelynek sokfelé azért volt bosnyák tyúk a neve, mert Erdélyen kívül a szerb és bosnyák hegyvidékeken is előfordult. A tyúkocska nagy sikert aratott Bécsben, Németországban a XIX. század vége táján még egyesületet is alakítottak a tenyésztői. A mai Magyarországon sokáig idegenkedtek a bosnyák tyúktól, amely azonban rendkívül jó tojónak és kiváló kotlósnak bizonyult. Még a rántani való nagyobb csirkéket is vigyázza, összetartja.
A mostani vidéki élet szépségeiről olvasok egy napilapban. Egy fiatal család vidékre költözött, a maguk erejéből teremtettek lakást, gazdálkodnak: állatot tartanak, kertészkednek. A vendég újságírót, aki a beszámolót írta, délidőben megkínálták „kotlósból főzött híg étel”-lel, gondolom én: tyúkhúslevessel. A cikkíró fővárosi ember, élő tyúkot-kakast közelről talán nem is látott. A tyúk és a kotlós nyelvi megítélés szerint rokon értelmű szavak, ám nem minden tyúk kotlós, viszont minden kotlós tyúk. A baromfik hormonális működése testhőmérsékletüket megemeli néhány tucat tojás lerakása után, ezért tudják melengetni a tojásokat. A kotlási lázban lévő, forró testű tyúkot nem szokás levágni. Amint nem ehetjük meg az aranytojást tojó tyúkot sem, amint ezt a népünk vezérének titulált Rákosi Mátyás is tanácsolta 1953-ban, ezzel (is) indokolva a föntebb említett beszolgáltatási rendszert és az ország állapotát: „Ha nem tartunk mértéket, akkor mint rántott csirkét megesszük azt a tyúkot, amely jövőre aranytojást tojna és ötéves tervünk gyárait, üzemeit, kultúrházait már az idén csemegevaj és borjúsült formájában elfogyasztanánk.” Pedig már Zrínyi Miklós megírta a Vitéz hadnagyban, hogy „a mely tik sokat kotkodácsol, keveset tojik”.
Romulus Augustus császár – akit tíz hónapnyi uralkodás után Flavius Odoaker germán származású testőrtiszt 476. szeptember 4-én elfogatott, ezzel a Nyugatrómai Birodalomnak és az ókornak is vége lett – Friedrich Dürrenmatt drámájában (némi történelmietlenséggel) tyúkokat tenyészt. Ezeket Marcus Aureliusról, Tiberiusról, Domitianusról, Caracalláról és másokról (saját magáról is) nevezi el. Odoaker szintén tyúkmániás, ezért azután békésen folyik a hatalomváltás: nyugdíjba küldi a császárt. Nem komédia, valóság, hogy Kádár János (elvtárs) is tyúkokat tartott a rózsadombi villája kertjében, 1988-ban (mondhatni:) voltaképpen ő is a nagy Romulus sorsára jutott.
Nálunk otthon a tojásból kibújt pelyhesekből idővel rántott csirke lett, azt ettük a kertben nőtt salátával, nem az aranytojást tojó tyúkokat. Idővel pedig utcánk nevéből (is) kivonult a Vörös Hadsereg, az utcanév visszatért. Amikor legutóbb ott jártam, láttam, hogy Sugár úti, valahai kertünk nagyobb részét beépítették, csak én kapirgálok itt róla az emlékeimben.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.
,,A vers a Föld útja a Nap körül”[1] – írja Szőcs Géza 1976-ban. A költészet és a költészet búrájában születő mindenkori vers definiálására hivatott költő a létezés misztériumát az irodalom ágas-bogas, labirintusszerű univerzumán belül igyekezett megérteni, értelmezni, továbbadni és közvetíteni nekünk, halandó embereknek.