2023. november 05., 06:52
,,A vers a Föld útja a Nap körül”[1] – írja Szőcs Géza 1976-ban. A költészet és a költészet búrájában születő mindenkori vers definiálására hivatott költő a létezés misztériumát az irodalom ágas-bogas, labirintusszerű univerzumán belül igyekezett megérteni, értelmezni, továbbadni és közvetíteni nekünk, halandó embereknek. ,,A vers előszoba: zsilipkamra annak számára, aki írja, s aki őbenne tér vissza a nyelv, a tudat és a lélek paratereiből, és zsilipkamra annak számára, aki olvassa, s rajta keresztül lép ki a nyelv, a tudat és a lélek paratereibe”[2] – folytatja a fiatal, de lángelméjű Szőcs, pásztázva azokat az ösvényeket, melyek – bár szerteágazó, más-más irányba haladó sávon, de – ugyanazon végállomás felé húzódnak: a lét ritka, ám kegyetlen, enigmatikus szépsége felé.
Szőcs Géza fiatal kora óta kutatta a nyelv örökös útvesztőjének járatait, s ha netán zsákutcák sorozatába is botlott, nem fordult vissza, átpréselte magát a falak túloldalára, majd hattyú, strucc és albatrosz képében mérte fel, merre van a következő megállója a szabad akaratnak, miként lehet hadjáratot indítani a nyelv védelmének érdekében. De Szőcs nemcsak védelmezte a nyelvet, játékteret alakított ki a szavak, illetve a hangok egyvelegének, s ebben a burokkal óvott térben – a nyelv rejtelmes, többértelmű jelentéshálózatán belül – kereste az emberit, az emberi jóságot. „Végtére is a nyelv nem más, mint annak summája, ahogyan az idők során sok millió ember látott, hallott, érzékelt, gondolkodott, ítélkezett, énekelt és szeretett: és mindez összeadódik és jelen van a költők beszédében: az a hazám, ahogyan én – dehogyis: az a hazánk, ahogyan mi éltünk és amilyen hűségesek mi voltunk, és ahogyan mi gazdálkodtunk ezzel az Istentől ránk örökített hagyatékkal”[3] – írja a Szőcsre emlékező nekrológjában Sántha Attila.
S talán az élet iróniája, hogy a költőnek épp az emberi jóság ellenpólusával kellett előbb találkoznia. Szőcs Géza, aki már kamaszként kritikusan szemlélte a közügyeket, 1981 és 1982 között Tóth Károly Antallal, Tóth Ilonával és Ara-Kovács Attilával az Ellenpontok című szamizdat kiadvány szerkesztője volt, ezért tartóztatta le a Securitate több ízben is, bántalmazták őt, minek következtében szervezetében embólia alakult ki.
Meglehet, hogy Szőcs valódi életútját kevesen ismerik, s csupán a felcímkézett ember-énjeit látták, hallották, ám barátai szerint ,,több ötlete volt, mint ahányat elbírt a politika, több szava, mint amennyi a költészetéhez kellett, és több története, mint amennyi a tankönyvekben elfér. Szőcs Géza jövő idejű barát volt, soha nem dőlt hátra, és soha nem tudott pihenni még a megérdemelt babérjain sem”.[4]
A kortárs irodalom kánonkérdései a szerzői „halhatatlanság” témakörét is érintik. Az örök érvényű költészet pedig az irodalom egyik legszámottevőbb értékkel bíró fenoménja, s mint ilyen, az ebbe a kategóriába való besorolást egy szigorú „szűrővizsgálat” előzi meg. Kinek a lírai életműve fog kétszáz év múlva is hatást gyakorolni az emberi elmékre? – kérdezhetnénk bizonytalanul. Ez az aggályunk viszont csak akkor talál valódi válaszra, ha előbb a jelenben érvényesülő szerzők körét is szemügyre vesszük.
Jámbor-Miniska Zsejke olyannyira szerette Szőcs költői életművét, hogy egy alkalommal Lisszabonban is az ő verseiből mutatott fel néhányat, s megdöbbenve figyelte, hogy a költő „még egy diák setesuta angol fordításán keresztül, más nemzetek fiaiban, lányaiban is képes volt új világokat teremteni. Olyan helyeket, ahol szárnyra kap a lélek, ugyanakkor repülés közben sem feledkezik meg arról, hogy honnan emelkedett a magasba.”[5]
A mindenhol és mindenkor hatni tudó költő – az örökérvényűség kapuját átlépve – felfedezte a szabad szemmel nem látható túloldal szigetlépcsőit, ám minden bizonnyal Szőcs Géza is egyetértene tanítványával és jó barátjával, Farkas Wellmann Endrével, aki a költőhöz írt búcsúzójában a következőképpen fogalmazott: „legvégül csupán egyetlen dolog él túl bennünket, a költészet, a szépség örök parancsa.”[6]
[1] – Szőcs Géza: Mi a vers?, Korunk, 1976
[2] – Szőcs Géza: Mi a vers?, Korunk, 1976
[3] – Sántha Attila: Amíg nyelv van, remény is van, Magyar Krónika, 2020.
[4] – Szombaton búcsúztatták Szőcs Gézát, Magyar Hírlap, 2020
[5] – Jámbor-Miniska Zsejke: Mennyben font allegóriák, Magyar Hírlap, 2020
[6] – Farkas Wellmann Endre: Albatrosz, strucc, hattyú…, Előretolt Helyőrség, 2020
