Mint a hajdani időkben nevelőkhöz, házitanítókhoz hasonlón, életkorban is Vörösmarty Mihállyal szinte egyezőn tanerő voltam egy általános iskolában. Akkortájt, hatvankét éve intézményesítve volt az efféle foglalkozás: „képesítés nélküli nevelő” sarzsival tanítottam magyart, történelmet, oroszt és kémiát. Az iskola közel volt szülővárosomhoz, naponta jártam oda autóbusszal. Az első hónapokban ismerkedtem az iskolával (urasági kiskastély volt előzőleg), a kollégákkal. Hanem a késő őszi esős hónapok másfajta ismeretséget kínáltak: a buszról lelépve mindenütt sár és sár az országút mellett, vizes árok – járda sehol. A középkorban gólyalábbal, fa- vagy fatalpú cipővel igyekeztek eleink úrrá lenni az ilyen nehézségeken. Én napokon belül fekete kalocsniban caplattam el az iskolához.
Észrevettem, hogy a tanártársak és ‑társnők kalocsni vagy kalucsni néven titulálták a sárcipőmet. Ilyen különbségek más szavakban is vannak (csuda ~ csoda; más magánhangzó-különbséggel a seper ~ söpör), mostanáig nem foglalkoztam ezzel, hiszen a kalocsnit sem kell már használnom évtizedek óta. (Én a kalocsni alakot ismertem.)
Mostanában Jókait olvasgatván ezt látom: „[…] a kuruc vitézek mindamellett is felhúzták a sárga csizmáik fölé a török bagaria papucsot, aminek hátul a sarkán hasadéka volt a sarkantyú számára. (Ez volt a kalucsni ősapja. Lőcsén niederschuh-nak hívták)” (A lőcsei fehér asszony). Jókai Mór egy másik regényében részletes leírásban szerepel sárcipő, minthogy bizonyára fontos kelléke volt a szereplőnek: „A titkár úr hivatalszobájában tüntetőleg keverve van az elegáns bútorzat a selejtessel. Brokát függönyök az ablakokon, préselt bőrszékek velencei márványasztalok mellett, aztán meg festett iratszekrények nyitott fiókokkal, szalmaszékek, mahagóni íróasztal csúnya, nagy ólomkalamárissal meg egy rézfeszülettel, fonott papírkosár, melyből a begyűrt kacatpapír kilóg, ódon, remek majolika kandalló antik órával s mellette egy kifeszített esernyő, gyöngyházzal kirakott etazser, s alatta egy pár kalucsni” (A fekete vár).
A korabeli viszony sarával sok baj volt: „Tehát hazafelé csak gyalogszerrel. Kalucsni vagy inkább parasztcsizma mindig készen van az előszobában: a szolgaszemélyzet éppúgy várja ezzel úrnőit […]” – írta Mikszáth Kálmán (Hazatérés a bálból). Másutt az író képbe építi a szót: „Most már egyre fogytak a kuncsaftjai [a szabómesternek]. Az idegeneket elkergettük. És amint kitették a lábukat, eltűnt az erős magyar érzés is, mintha a kalucsnijuk talpán vitték volna el” (Az eladó birtok). Karcolataiban Mikszáth ironikusan szól az író bizonyos országgyűlési képviselőkről: „Jól esik lelkünknek (már mint nekünk pecsovicsoknak), hogy mi is elmondhatjuk valakinek azokat a mérges epithetonokat, mikkel a baloldal minket prezentel meg; mert hát hiába a csizmánál is sárosabb a »kalucsni« , ha az van felül […]” (B.-gyarmat közhelyei). Hasonló finom gúnnyal ír másutt is képviselőről: „Láttam már képviselőket, akik azt hitték, hogy a lábuk üvegből van, – s sohasem mertek lépni, hogy össze ne törjék, – de ilyen erős képzelődést, mint a Horváthé, nem képzeltem. Az ő a miniszter lábán, ami a kalucsni. Hol fölveszik, hol leteszik. Nem kiegészítő része a ruházatnak, csak szükséges. Nyúlik, mert gumielesztikum, s felfogja a sarat, mert kalucsni” (Az országházból, 1882. II. 27–28).
A régi lexikonokban a Jókai említette anyag így szerepel: Gummi elasticum, vagyis elasticus ’rugalmas’ gumi. A XX. század elején a nagyvárosokban sem volt ritka használatú a cipővédő kellék, 1924-ben a Borszem Jankó című lapban például keretes hirdetést lehetett olvasni: „Hó- és sárcipő kapható Neumann Gézánál, VI. Nagymező-ucca 50.” A hócipő szintén gumiból vagy gumiból és meleg bélésanyagból készült lábbelivédő, amely jóval boka fölé ér. Az utóbbi évtizedekben a tele van a hócipő (valamivel) ’elege van valamiből’ kifejezés meg-megjelenik a köznyelvben mint a vulgáris tele van a tököm eufémizmusa.
A közelmúlt íróinál is találhat az olvasó egy-egy előfordulást a sárvédő cipőre, így Illyés Gyula, Déry Tibor, Esterházy Péter, Moldova György és mások műveiben. Műfordításokban szintén: Csehov Cseresznyés kertjében az orosz галоша ~ калоша (= galósa ~ kalósa) szót fordította kalocsninak Elbert János: „[…] hova lehetett a kalocsnim.” A budapesti bábszínház 1977. áprilisában Mészöly Millós átdolgozásában German Vasziljevics Matvejev meséjét mutatta be: A csodálatos kalucsnit. Ez a kalucsni, amelyet egy vadász elveszít az erdőben, különböző mesés lényekké alakul a történet során (sün lesz, frottír nyulak bekebelezik stb.).
Mindemellett a szó nemcsak ritka, hanem kihalóban is van.
Régebben nyelvünkben is éltek kalocsli ~ kalosni ~ galucsni ~ galosni változatok, eleink bizonnyal a bécsi németből vették át a szót: gálotsch·n ’facipő’; Galosche ’sárcipő’. A német szó a franciából (galoche) terjedt el az európai nyelvekben például az olaszban caloscia ~ galoscia, a spanyolban galocha, az angolban galosh. A magyarban használatos alakok -li vagy -ni végződése másutt is szokásos a német (bajor-osztrák) átvételekben: kifli, strumpfli, kaszni. A száznyolcvanmilliónál több szóból álló nyelvi adattárakban bő két tucatszor lelhető föl a szó, ezeknek zöme kalucsni alakú, a kalocsni változat ennek fele sincs.
A kalocsnival azonos sárvédő, a sárcipő szintén ritka szavunk. Jókainál maradva: az ő műveiben néhányszor fordul elő. Egyik hőse „[h]intón jár, teringettét! Nem húz sárcipőt, mikor sár van” (Mire megvénülünk). E szerint egy bizonyos jómódban élők megvoltak sárcipő nélkül. Egy másik Jókai-alak némileg gúnyos felirattal fogadja vendégeit: „[k]is szobájának ajtajára ez volt felírva krétával: Esernyőt, sárcipőt és politikát kinn kell hagyni!” (Enyim, tied, övé). Krúdy Gyula regényében kispolgári szereplőinek egyike „[…] felemelkedett a nagy, kerek asztal mellől a »Kürt« kávéházban, nyakába vette a felöltőjét, kezébe esernyőjét, belebújt sárcipőibe, és szótlanul elindult…” (Boldogult úrfi koromban).
Annak idején a gyerekek csodálkozó ámulattal nézegették kalocsnimat: nem járt a faluban, ahol járda sem volt, effélében akkortájt senki. Az iskola bejáratánál sárlehúzó vas volt, hogy kevesebb kerüljön be az épületbe, amelyikben olajos, fekete padlózat volt, amelyen így-úgy eloszlott a cipőtalpak által mégis bejutó sár. A palini Inkey Jánosé volt. Az 1720 táján épült kúria, amelynek állaga – hazánkban szokásos módon – csak romlott állami általános iskolaként is. Az utóbbi években viszont viszont alapos felújítással folyik benne a tanítás.
Egyébként annak idején, az 1960 utáni években a nebulókat Hans Christian Andersen A szerencsetündér sárcipője című művével szoktattam saját sárcipőimhez.
1934 decemberében a jugoszláv hatóságok mintegy háromezer délvidéki magyart utasítottak ki az országból. Néhány hónappal később a Jugoszláv Királyságban parlamenti választást tartottak, amelyen a kormánypárt mellett már ellenzéki pártok is elindulhattak. E választáson viszont magyar párt vagy egyéb politikai szerveződés nem indulhatott. Magyarként egyedül dr. Szántó Gábor szabadkai orvos szállt ringbe a képviselőségért, de a királyi diktatúra kormánypártjának listáján.
Ami az alapélményem, hogy azok közé a fiatalok közé tartoztam, akik – és talán valahol innen is indítottam –, mindenféle hatalmi törekvést kritikával fogadtak, mert mégiscsak volt egy naiv tapasztalatunk a centralizált világról: abban nőttünk fel. Alapvetően nem tudom, hogy merjem-e most a felelősségünk számlájára írni, vagy a felelősségünknek látni, hogy elutasítottunk autonóm, kritikai pozíciónk megőrzése érdekében minden politikai-hatalmi akaratot. Nem érdekek mentén gondolkodtunk, pláne nem személyes érdekeink vezéreltek, azt nem tudtuk volna összeegyeztetni sem kritikai, sem idealista elképzeléseinkkel.
Korzenszky Richárd atya, a Tihanyi Bencés Apátság korábbi vezetője (perjele) évekig tanított magyar nyelvet és irodalmat, és hosszú évek óta részt vesz a középiskolai anyanyelvi versenyek bírálóbizottságában is. Ezeknek a versenyeknek egyik kultikus helye a keleti országrészben található Sátoraljaújhely és Széphalom, utóbbi Kazinczy lakhelye, a magyar nyelvművelés kultuszának központja. Innen jött az ötlet, milyen jó lenne, ha a Dunántúlon is lenne egy ilyen anyanyelvi emlékezethely.
– a debreceni Csokonai Színház előadása –
Visky András A test történeteiben a római Artemisia, a budapesti Éva, a kolozsvári Lina, a kalkuttai Teréz, a bukaresti Nadia történetét írta meg. Ezek közül kettőt, Terézét és Lináét a debreceni Csokonai Színház felkérésére nem más, mint a szerző fia, Visky Andrej vitt színpadra. A 2022. szeptember 13-ai premieren jártunk.
Titok, hogy az ember életének legkritikusabb pillanataiban hogyan tud túllépni meghatározó érzelmein, például a félelmen, az életfélelmem, s vállalni mer olyan erkölcsi kiállást, amely önsorsrontásnak is felfogható, s amelynek az adott pillanatban nincs semmi jutalma, és még az is kérdéses, hogy valaha lesz-e. Igazi dráma az, ha az örömre, harmóniára, boldogságra, elismerésre termett embernek választania kell a rövid távú, de mégiscsak sikeres megoldások és a rövid távon biztosan áldozattal járó és talán soha meg nem térülő, magasabb rendű erkölcsi kihívás között. Követ vethetünk-e arra, aki inkább menekül az áldozati szerep elől, akár
Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.
A parndorfi főbelövés elkerülése után Petőfi Vasvári Pállal együtt elhagyja Nyugat-Magyarországot, hogy Pest érintésével feleségét, Júliát Erdődre vigye. Alig két hónapja van a szülésig. A csatazaj, székelyek kivégzése, a szabadságharc kiterjedése idején sem igaz a régi mondás – legalábbis Petőfi esetében nem áll –, hogy „Inter arma silent Musae” (Háborúban hallgatnak a múzsák). Életművének egyik legszebb ódáját, idilljét hozza létre a fentebb idézett versben.
Ismét egy hihetetlen magasságokban járó költemény, melyet a megírás körülményei még feljebb emelnek.
A parndorfi főbelövés elkerülése után Petőfi Vasvári Pállal együtt elhagyja Nyugat-Magyarországot, hogy Pest érintésével feleségét, Júliát Erdődre vigye. Alig két hónapja van a szülésig. A csatazaj, székelyek kivégzése, a szabadságharc kiterjedése idején sem igaz a régi mondás – legalábbis Petőfi esetében nem áll –, hogy „Inter arma silent Musae” (Háborúban hallgatnak a múzsák). Életművének egyik legszebb ódáját, idilljét hozza létre a fentebb idézett versben.
Nem mertem leírni, nem akartam kimondani a nevét ebben az írásban, félve az írott szó hatalmától, félve attól, hogy vészmadárkodjak, attól, hogy nehogy bármilyen sötét mágiát élesszek fel az aggódásommal, amelyet szavakba öntök, pláné úgy, hogy néven nevezem őt, de titkon nagyon bíztam abban, hogy ő, aki mindig a lehetetlen határvidékén élt, tudja, hogy vissza kell jönnie.
Kulturális közéletünkről szóló interjúsorozatomban ezúttal Beck Zolival, a 30Y énekesével és alapítójával, és időnként dr. Beck Zoltán egyetemi adjunktussal beszélgetek. Őt húszas évei legelején érte a rendszerváltás, az azóta eltelt harmincegynéhány évet pedig a kortárs kultúrában aktív szereplőként élte végig. A korszak történelme számára személyes élettörténet is, amelyben dalszerzőként, prózaíróként, zenekarvezetőként, később pedig tudományos kutatóként is megtapasztalta az irodalmi és zenei szcéna magyar rögvalóságát, az egyetemi élet kihívásaival együtt.
Az ijesztegetés egyidős lehet az emberrel. A félelem ugyanis az ember alapvető ösztöne, az ijesztegetés félelemkeltés, a közös félelem pedig csoportösszetartó erő. A gyermek félelemérzettel születik. Erre játszanak rá a gyermekijesztők. De a felnőttekre is sokszor ráijesztenek. Mondhatni: mindennap.