Büky László: (Szép)irodalmi kalocsnik és kalucsnik

2022. november 13., 09:35
Mayer Hella: Átmenet (olaj, vászon, 82 × 82 cm, 2017)

Mint a hajdani időkben nevelőkhöz, házitanítókhoz hasonlón, életkorban is Vörösmarty Mihállyal szinte egyezőn tanerő voltam egy általános iskolában. Akkortájt, hatvankét éve intézményesítve volt az efféle foglalkozás: „képesítés nélküli nevelő” sarzsival tanítottam magyart, történelmet, oroszt és kémiát. Az iskola közel volt szülővárosomhoz, naponta jártam oda autóbusszal. Az első hónapokban ismerkedtem az iskolával (urasági kiskastély volt előzőleg), a kollégákkal. Hanem a késő őszi esős hónapok másfajta ismeretséget kínáltak: a buszról lelépve mindenütt sár és sár az országút mellett, vizes árok – járda sehol. A középkorban gólyalábbal, fa- vagy fatalpú cipővel igyekeztek eleink úrrá lenni az ilyen nehézségeken. Én napokon belül fekete kalocsniban caplattam el az iskolához.

Észrevettem, hogy a tanártársak és ‑társnők kalocsni vagy kalucsni néven titulálták a sárcipőmet. Ilyen különbségek más szavakban is vannak (csuda ~ csoda; más magánhangzó-különbséggel a seper ~ söpör), mostanáig nem foglalkoztam ezzel, hiszen a kalocsnit sem kell már használnom évtizedek óta. (Én a kalocsni alakot ismertem.)

Mostanában Jókait olvasgatván ezt látom: „[…] a kuruc vitézek mindamellett is felhúzták a sárga csizmáik fölé a török bagaria papucsot, aminek hátul a sarkán hasadéka volt a sarkantyú számára. (Ez volt a kalucsni ősapja. Lőcsén niederschuh-nak hívták)” (A lőcsei fehér asszony). Jókai Mór egy másik regényében részletes leírásban szerepel sárcipő, minthogy bizonyára fontos kelléke volt a szereplőnek: „A titkár úr hivatalszobájában tüntetőleg keverve van az elegáns bútorzat a selejtessel. Brokát függönyök az ablakokon, préselt bőrszékek velencei márványasztalok mellett, aztán meg festett iratszekrények nyitott fiókokkal, szalmaszékek, mahagóni íróasztal csúnya, nagy ólomkalamárissal meg egy rézfeszülettel, fonott papírkosár, melyből a begyűrt kacatpapír kilóg, ódon, remek majolika kandalló antik órával s mellette egy kifeszített esernyő, gyöngyházzal kirakott etazser, s alatta egy pár kalucsni” (A fekete vár).

A korabeli viszony sarával sok baj volt: „Tehát hazafelé csak gyalogszerrel. Kalucsni vagy inkább parasztcsizma mindig készen van az előszobában: a szolgaszemélyzet éppúgy várja ezzel úrnőit […]” – írta Mikszáth Kálmán (Hazatérés a bálból). Másutt az író képbe építi a szót: „Most már egyre fogytak a kuncsaftjai [a szabómesternek]. Az idegeneket elkergettük. És amint kitették a lábukat, eltűnt az erős magyar érzés is, mintha a kalucsnijuk talpán vitték volna el” (Az eladó birtok). Karcolataiban Mikszáth ironikusan szól az író bizonyos országgyűlési képviselőkről: „Jól esik lelkünknek (már mint nekünk pecsovicsoknak), hogy mi is elmondhatjuk valakinek azokat a mérges epithetonokat, mikkel a baloldal minket prezentel meg; mert hát hiába a csizmánál is sárosabb a »kalucsni« , ha az van felül […]” (B.-gyarmat közhelyei). Hasonló finom gúnnyal ír másutt is képviselőről: „Láttam már képviselőket, akik azt hitték, hogy a lábuk üvegből van, – s sohasem mertek lépni, hogy össze ne törjék, – de ilyen erős képzelődést, mint a Horváthé, nem képzeltem. Az ő a miniszter lábán, ami a kalucsni. Hol fölveszik, hol leteszik. Nem kiegészítő része a ruházatnak, csak szükséges. Nyúlik, mert gumielesztikum, s felfogja a sarat, mert kalucsni” (Az országházból, 1882. II. 27–28).

A régi lexikonokban a Jókai említette anyag így szerepel: Gummi elasticum, vagyis elasticus ’rugalmas’ gumi. A XX. század elején a nagyvárosokban sem volt ritka használatú a cipővédő kellék, 1924-ben a Borszem Jankó című lapban például keretes hirdetést lehetett olvasni: „Hó- és sárcipő kapható Neumann Gézánál, VI. Nagymező-ucca 50.” A hócipő szintén gumiból vagy gumiból és meleg bélésanyagból készült lábbelivédő, amely jóval boka fölé ér. Az utóbbi évtizedekben a tele van a hócipő (valamivel) ’elege van valamiből’ kifejezés meg-megjelenik a köznyelvben mint a vulgáris tele van a tököm eufémizmusa.

A közelmúlt íróinál is találhat az olvasó egy-egy előfordulást a sárvédő cipőre, így Illyés Gyula, Déry Tibor, Esterházy Péter, Moldova György és mások műveiben. Műfordításokban szintén: Csehov Cseresznyés kertjében az orosz галоша ~ калоша (= galósa ~ kalósa) szót fordította kalocsninak Elbert János: „[…] hova lehetett a kalocsnim.” A budapesti bábszínház 1977. áprilisában Mészöly Millós átdolgozásában German Vasziljevics Matvejev meséjét mutatta be: A csodálatos kalucsnit. Ez a kalucsni, amelyet egy vadász elveszít az erdőben, különböző mesés lényekké alakul a történet során (sün lesz, frottír nyulak bekebelezik stb.).

Mindemellett a szó nemcsak ritka, hanem kihalóban is van.

Régebben nyelvünkben is éltek kalocsli ~ kalosni ~ galucsni ~ galosni változatok, eleink bizonnyal a bécsi németből vették át a szót: gálotsch·n ’facipő’; Galosche ’sárcipő’. A német szó a franciából (galoche) terjedt el az európai nyelvekben például az olaszban caloscia ~ galoscia, a spanyolban galocha, az angolban galosh. A magyarban használatos alakok -li vagy -ni végződése másutt is szokásos a német (bajor-osztrák) átvételekben: kifli, strumpfli, kaszni. A száznyolcvanmilliónál több szóból álló nyelvi adattárakban bő két tucatszor lelhető föl a szó, ezeknek zöme kalucsni alakú, a kalocsni változat ennek fele sincs.

 A kalocsnival azonos sárvédő, a sárcipő szintén ritka szavunk. Jókainál maradva: az ő műveiben néhányszor fordul elő. Egyik hőse „[h]intón jár, teringettét! Nem húz sárcipőt, mikor sár van” (Mire megvénülünk). E szerint egy bizonyos jómódban élők megvoltak sárcipő nélkül. Egy másik Jókai-alak némileg gúnyos felirattal fogadja vendégeit: „[k]is szobájának ajtajára ez volt felírva krétával: Esernyőt, sárcipőt és politikát kinn kell hagyni!” (Enyim, tied, övé). Krúdy Gyula regényében kispolgári szereplőinek egyike „[…] felemelkedett a nagy, kerek asztal mellől a »Kürt« kávéházban, nyakába vette a felöltőjét, kezébe esernyőjét, belebújt sárcipőibe, és szótlanul elindult…” (Boldogult úrfi koromban).

Annak idején a gyerekek csodálkozó ámulattal nézegették kalocsnimat: nem járt a faluban, ahol járda sem volt, effélében akkortájt senki. Az iskola bejáratánál sárlehúzó vas volt, hogy kevesebb kerüljön be az épületbe, amelyikben olajos, fekete padlózat volt, amelyen így-úgy eloszlott a cipőtalpak által mégis bejutó sár. A palini Inkey Jánosé volt. Az 1720 táján épült kúria, amelynek állaga – hazánkban szokásos módon – csak romlott állami általános iskolaként is. Az utóbbi években viszont viszont alapos felújítással folyik benne a tanítás.

Egyébként annak idején, az 1960 utáni években a nebulókat Hans Christian Andersen A szerencsetündér sárcipője című művével szoktattam saját sárcipőimhez.