Annak idején a humán tagozatú gimnáziumi magyartanárunk megjegyezte Janus Pannonius költészete kapcsán, hogy pajzán tartalmú epigrammákat is írt, nemcsak a Nagyváradtól búcsúzó verset vagy anyját, Borbálát elsirató éneket, ám ezekből a lányokra tekintettel nem mutat be egyet sem. Mindezen fölbuzdulva néhányan a könyvtárban megkerestük és elolvastuk a költő Ferrarában írott bökverseit. Pár nap múlva – az osztály maradék nyolc leányára nem gondolva, tudni illik: kettőt kicsaptak, eltanácsoltak bizonyos pajzánságaik okán… – jelentkeztünk a tanár úrnál mondván, ilyen(ek)re gondolt-e, és fejből mondtuk:
„Azt mondod, gyereked van tőlem, s jársz a nyakamra.
Szilvia, furcsa e vád, s jogtalan is, kicsikém.
Mert ha te dús tövisek közt jársz, mondd, így keseregsz-e:
Vérzik a lábam s, jaj, épp ez a tüske hibás!”
Rövid választ kaptunk meg egy kérdést: – Igen. Ki fordította a latin verset? Persze nem tudtuk, jött is a feladat: – Tessék a jövő órára megnézni, a műfordítás sem utolsó dolog az irodalomban. Talán elmondhatom, hogy hat évtized után a verset is, Berczeli Anzelm Károly nevét is tudjuk, akik még élünk az osztályból. Néhány nap múlva latintanárunk hozott egy disztichont, hogy állnánk neki kipreparálni. Az első sortól tudtuk, hogy a tanár urak összeesküdtek ellenünk – áldják őket érte az összes istenek –, hogy ez Csezmiczei János-vers eredeti szövege:
„Ex te concipio, meretrix mihi, Silvia, dicis,
Silvia, non magis hoc dicere, crede, potes;
Quam si per spinas incedens, Silvia, densas,
Dixeris: ista meum, laesit iniqua, pedem.”
Mindennek egyik következménye az lett, hogy néhányan nemcsak gimnazistaként, hanem azután is mi írogattunk egymásnak csúfolódó, gúnyolódó versezeteket (disztichonban is), Ezekből már csupán én őrzök néhányat. A többire a fiúk, gondolom, néha Parnasszus oldalán emlékeznek… A másik következmény: minden szellemes és pajzán versezet azonnal fölidézi Szilviát, aki – állítólag – sorra kereste a ferrarai deákok között gyermeke atyját. A vaskos tréfákat, pajzánságokat a debreceni deákok is szerették, köztük Csokonai Vitéz Mihály. A’ Pillangó és a’ Méh című prózájában a két rovar (?) egymás életmódját beszélget saját életmódjáról. A pillangó viselkedésén az erkölcscsőszök könnyen találhatnak kivetnivalót: „[…] ékességeimmel kevély lévén enyelgő farbillegetésekkel felszállok a’ levegőbe […] árúlom vadászom, eggy fordúlatba száz tisztelőketis találok, kik engemet nyalnak, szopnak, tsikolnak, fogdosnak. Eggy szerető sem kell két három pillantásánál tovább […]”. Bizony-bizony ez – finoman szólva mondjuk így: – éjszakai pillangó lehetett, vagyis, hogy használjam a hajdani latin preparációt: meretrix, -icis ’rossz hírű nő, kéjnő, ucai nő’. (Egyébként a mű nem jelent meg Vitéz Mihály életében, egyes pikánsabb részeit ki is húzta.)
Debrecennél maradva: nem tudható, efféle hölgy szerepel-e Weöres Sándornál, akinek levelezésében 1934. december 15-i kelettel olvasható: „Hollóhaju hajadon[,] hasalok a hasadon”, és a címzett: „Kiss Tamás ref. theologus urnak, Debrecen Kollégium”. A versike és a címzett közötti diszharmónia elegáns oldása Weöres megjegyzése: „Legutóbbi versem.”
Weöres tréfálkodó kedve és játékossága mutatkozik meg a Karinthy Frigyes nevére írott intarziában:
„Szeretőjét megvakarinti; frigy, esküvő lehetséges.
Fejét megvakarinti: frigy, esküvő lesz.”
Ilyesféle szövegdarabját az intarzia mibenlétét ismerők fedezhették föl Arany Jánosnak, akinek józan, férfiúi szemérmességéről tudni lehet. Az viszont nem tudható, hogy szándékos-e, vagy véletlen-e, hogy Bárczi Benő szép szeretője, titkos arája, Kund Abigél így vall a férfi holteste előtt: „Bírta szivem’ már hű szerelemre – ǁ Tudhatta, közöttünk nem vala gát: ǁ Unszola mégis szóval »igenre«, ǁ Mert ha nem, ő kivégzi magát” (Tetemrehívás). A nagy Arany János aligha engedett az úgynevezett rímkényszernek: nem vala gát – kivégzi magát… Petőfi Sándor levelezésében éppenséggel Arany Jánosnak írt nem humor, hanem harag szülte kifejezéseket Vahot Imre lapszerkesztő méltatlan eljárása miatt: „[Vahot] Magasztal, égbe emel […] aztán pedig seggbe rúg.” Szintén Arany Jánosnak írja egy másik levelében szintén a Pesti Divatlap szerkesztője miatti kalamajka kapcsán: „Kutya seggibe való fráter, aki csak haszonért áll a szent zászlóhoz.” (Még egy hasonló van Petőfitől, de az is levelezésében. A poézisba nem írt ilyeneket!)
A szerelmi líra korszakai címen található Weöres elhagyott verseiben a XX. század című, amelyikben egy francia szó – trotoire ’járda’ – a rímkeltő:
„Trotoáron
mindenáron
vizel párom
mindahárom.”
Weöres Sándor sajnálatos módon nem érte meg az úgynevezett szocializmus összeomlását, még az első szabad választások előtt elhunyt 1989. január 23-án, viszont tapasztalhatta az előző évtizedek ilyen-olyan diktatúráit. Töredékben maradt verse elé írta: „A diktatúrák irodalma: ha az ember nem írhatja a saját gondolatait, csak a másét.” Az egyik versszak:
„Unalom unalom hep hep hep
a vécében most meglep
ürüléked rakását
kevergesd mint a kását.”
Weöresre nagy hatással volt Füst Milán, akinek egyes források szerint a zsidóüldözéstől való megmenekülésében is szerepe volt az akkor fiatal költőnek. Füst lírájában (A részeg kalmár) is akad némi malacság. A kalmár illetlenül viselkedő démonokkal civódik:
„Az egyik répát hámozott s haját felém hajítá,
A másik egy kerek toronyból sandított reám,
S amíg sok rémeset hadart, mit rég tudok,
Oly testrészét mutatta, mely már ki sem mondható […]”
Bárhogy futottam is, még soká üldözött,
S hogy miket súgott, én már nem emlékezem.
»Ej, ej, te selyma, adj e híradásért némi pénzt,
Avagy szagolj meg engemet, ha jó az orrod!«
Már ki sem mondható (?) dolgokat sző Weöres a szövegbe, erre két, az elhagyott versekből való példa:
„Nő jön, lyuk-szelet áraszt fene kedvben:
nőjjön tyúkszemed száraz fenekedben.”
„Hajdan királyi szék, Visegrád, ma üljön a költői seg’ rád.”
Kisfiúk témáira cím alatt olvashatjuk a segg szót, Weöres a rossz helyesírást és a (még gyermeki) beképzeltséget is használja a humorkeltés céljára:
„KARESZ HÜJE
GYÖNGYI HÜJE
csak én vagyok okos
énnekem a segembe is felyem van.”
Visszatérve Csokonai Vitézre, ő a nevezetes színdarabjában, amelyben kiderül, hogy az is bolond, aki poétává lesz „Magyar országban”, Szuszmir kalefaktor meséjében olvasható, hogy Puluto a Pokolba fut, annak a „leg közepén eggy vas kandallób[a] bé búljt vóna seggel […]” – Csokonai a kályhafűtő meséjét, aki nyelvjárásban beszél, szerepelteti (szemben az emelkedett irodalommal).
Giuseppe Gasparo Mezzofanti olasz bíboros, aki 1849-ben halt meg, állítólag vagy negyven nyelven beszélt, magyarul is persze. Weöres Sándor néhány verset költött, amelyeket a magyart egyre jobban ismerő bíboros írhatott volna. A természetesen magyartalanságot tartalmazó szerkezetek, szóhasználatok a verstémán kívül is mulatságosak. A szagok és illatok már szóba kerültek, a Weöres–Mezzofantinál is megtaláljuk. Irodalmunk virágénekeire hajaz például ez:
„Néked kétszer kettő kebel,
Édes szagot eregetel,
Mindenki elájul téged,
Legyél hozzám feleséget.”
Egészen másféle illatokra utal a költő, aki a címben megadja a tárgyat most is francia főnévvel (lieux ’árnyékszék’):
Lö liő
A magyarnál odaát
fából van a reterát,
Délibábot ereget,
Légy csípi a feneket.
Ha megcsíp a mérges légy,
Te is nagyon mérges légy,
pofozd meg a feneked
S agyon vágod a legyet.
Karinthy Frigyes annak idején a Füst Milán-persziflázsában írta:
Jaj, uram, engem bántanak.
Nekem hideg nyállal kenik a homlokom is.
És bizonyos tekintetben mindig rúgnak hátulról.
E cikk szerzője reménykedik, hogy az olvasók „bizonyos tekintetben” méltányosabbak lesznek vele.
