Kérdőjelek, amelyek életünket szegélyezik.
Vannak, akik azt mondják, hogy kezdetben volt az Ige. Vannak, akik esküsznek rá, hogy kezdetben volt a Semmi. S lehetett még Káosz, Ősköd, sok egyéb.
A hatalmas, rideg, kietlen világűr egyik pici pontján egyszer csak létrejött valami: megszületett a Csoda. Nem tudjuk, hogyan, honnan s miért. Talán egyedüli, megismételhetetlen jelenségként a hatalmas térben és időben, talán valahol rejtett társakat is sejtve, melengetve – ezt sem tudjuk. Csak azt, hogy létrejött, érzékelhetővé vált, kiteljesedett az Élet. Kiapadhatatlan bőségszarujából élőlények milliárdjai kezdtek el sorjázni, elképzelhetetlen, fantáziadús variációk ezrei, tízezrei, színek és formák végeláthatatlan tára. A hatalmas világmindenség eme pici sarka kiváltságossá vált: az élet hordozójává.
Az élőlények semmit nem tudtak magukról, sejteni sem sejtettek sokat: hatalmas, elemi törvényeknek engedelmeskedve szaporodtak, éltek, s betöltötték a világegyetemnek azt a pici pontját, amely nekik térül adatott. Váltották egymást monoton egyhangúsággal, legyőzték, megölték ellenfelüket, ha kellett, vagy más esetben csordába verődve védték egymást. Csak éppen a lényeget nem tudták: honnan, miért és meddig.
S akkor megint történt valami. Ismét csak nem tudjuk, mikor, hogyan, s mi célból, de az élő fajok százezreinek egyikében megszületett a legnagyobb kincs: a Tudat. Az értelem fénye kezdte beragyogni a rideg világmindenség pici kék bolygójának egét, s erre már nagyon oda kellett figyelni. Persze, még mindig nem tudta, honnan, meddig, s főként miért, de egy szép napon már tüzet csiholt és értelme fényénél jeleket próbált meg belevésni irdatlan nagy kőlapokba és szépen formált agyagtáblákba. Két ajkát, amellyel addig a vadhúst marcangolta, keservvel érthető hangok megformálására szorította. Ekkor már gőgös is volt, büszke és beképzelt, ekkor már rájött arra, mi a hatalom, és megtapasztalta azt is, milyen a kiszolgáltatottság. Ismét csak harcolt, szüntelenül küzdött a másik ellen, gondolván, hogy ez a sors, ilyen kell legyen a történelem. Legyőzte vagy elszenvedte sorstársát, rettegett az életéért vagy épp ellenkezőleg, másokat kötött gúzsba, de még mindig nem tudta a lényeget: honnan, hová és miért. Az örökkévalóságot, amely után annyira vágyott, balzsamozással és piramisok állításával vélte elérhetőnek – mert a vágyai ekkor már a végtelent ostromolták. Égig érő tornyot kezdett építeni Babilonban – és bele is bukott derekasan. Hódított és meghódították őt, a maga körül lévő világot is egyre inkább kezdte megismerni, csak épp a lényeget nem tudta továbbra sem: képtelen volt a lelkében lévő hatalmas űrt betölteni. S akkor megint történt valami: megszületett a Törvény. Ezt már tudjuk, mikor, hol és hogyan, a néhány forrás közül a legfontosabb a Sínai-hegy gyümölcse, a két kőtábla. A tíz parancsot a világmindenség legnagyobb zsenije fogalmazta meg és véste kőbe: innentől kezdve a történet minőségileg új szinten folytatódott. Félreértés ne essék: az ember ezután is ölte a másikat, becsapta vagy uralma alá hajtotta, a másik feleségét is megkívánta, mint ahogy a vagyonát is elvette. Csak innentől kezdve már tudta, innentől már tudnia kellett, hogy ösztöneinek és tudatának, amelyek cselekedeteit hajtották, korlátai vannak. Innentől már tudnia kellett, hogy mi a jog és mi a bűn. Ezzel emelkedett ki magasan volt állat-társai közül.
Repülni vágyott, hódított, új és új ismeretet vett birtokba, egyre többet ismert meg az őt körülvevő világból, sőt, nyughatatlan agyával csodálatra méltó filozófiai magasságokba is jutott. A belső nyugtalanság hajtotta, hogy végre megtudja: honnan, hová és főleg miért. Ám vérben és kínban bukdácsolva, kemény munka verejtékében úszva újra és újra meg kellett tapasztalnia, hogy útja csak a titkok kapujáig vezet.
Néhány ezer évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét valami fontos történjen. A világmindenség méhéből elindult egy csillag és a kék bolygót vette célba. Zsinóregyenesen jött, mindenféle tétovázás nélkül, és nem a piramisok, nem az égnek feszülő tornyok fölött állt meg. Teljesen fölfoghatatlan és irracionális módon egy rozzant istállóra pazarolta fényét.
Az emberek értetlenül néztek össze. Nem értették a zelóták, a farizeusok, nem a templomszolgák, a vámosok, de a megszálló rómaiak sem. Az pedig már teljesen képtelenségnek tűnt, hogy Ázsiából, Görögországból és Egyiptomból felkerekedjen egy-egy bölcs, nagyhatalmú király belső késztetéseinek engedve, hogy éppen Júdeában találkozzanak, s hármukban kiteljesedjen az akkori ismert világ.
Talán nem is az a meghatározó, hogy akkor, ott egy rendkívüli gyermek született, akire küldetés várt: a Hegyi beszédet kellett elmondania, vizet borrá változtatnia, megfogalmazni a Miatyánkot, Lázárt feltámasztania és kiverni a templomból a gátlástalan kufárokat. Egy fiú, akire az utolsó vacsora öröme és a Getsemáne-kert tépelődései vártak, a kereszt, a hitelesség csúcsa – és a Nagy Visszatérés. Az arany, a tömjén, a mirha nem fontos a történetben, szimbólumok csupán. A földre hulló alázat az, ami meghatározó: a görög reálértelem, a hindu transzcendencia és az egyiptomi logika térdhajtása az ártatlanság, a nyitottság előtt. A három bölcs több ezer mérföldes vándorlása által az űr töltetett be: a lélekben tátongó, végeláthatatlan űr. Az Simeon sóhajában, Keresztelő János szavaiban, sőt Heródes gyilkos paranoiájában is.
Abban az istállóban, ott, a lehetőség született meg, hogy az ember kilépjen a négy szűk dimenzióból és felülemelkedjen önmagán. Hogy új, immár végleges civilizációt teremthessen magának, s szabad akaratával végre maga adja meg önmaga számára a választ: honnan, hová, de legfőképpen miért.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. karácsonyi számában)
Ismét arra kerestük a választ, hogy melyik volt a legemlékezetesebb karácsony. De most gyerekkori fotókat is megmutatunk, és hálásak vagyunk azért, hogy a szerkesztőség tagjai mellett Ferdinandy György, Kabdebó Lóránt és Lőrincz P. Gabriella is megosztotta velünk az emlékeit és a családi fotóarchívumának egyik darabját.
A 2020-as év vége felé, mikor az ember a Megváltó születésére készülődik (dehogy erre: a karácsonyra gondol, kisbetűvel, az ajándékokra, miket muszáj megvenni), egy kicsit elszomorodom. Anyám meghalt 88 évesen, és ezzel mintha megszűnt volna az a fajta ráhangolódás, amit csak ő tudott megteremteni, mikor még ereje teljében volt. Pedig szegény már réges-rég nem ünnepelt úgy igazából.
Igaz az a felvetés, hogy felnőtt korba érve megkopik az ünnepekkel kapcsolatos lelkesedés? S ha valóban így van, mennyire nagy baj ez? – karácsonyi beszélgetések Tóth László József Attila-díjas író, költő, akadémikussal, Horváth Géza karnagy, szakíróval, Hogya György Talamon-díjas prózaíróval és Bíró Szabolcs író, művelődésszervezővel a felvidéki Előretolt Helyőrségben.
Talán a karácsonyt megelőző időszakban felerősödik bennünk a végtelen keresése iránti igény, ha akarjuk, hogy életünkben jelen legyen valamiféle misztérium. De „ha az ember elsőül önmagát tanulmányozná, rájönne, mennyire képtelen önmagán túljutni. Hogyan is ismerhetné meg a rész az egészet?” – kérdezi a 17. századi francia gondolkodó és matematikus Blaise Pascal.
Épp az Advent a Hargitán erősítette meg bennem a meggyőződést, hogy az ember rengeteget bír várni, ha muszáj, sokkal többet, mint hinné, vagy mint amennyit nekünk kell a vírushelyzet végéig. És ez a várakozás sem passzív, mert addig is úgy-ahogy, de zajlik az élet. „Ne mondd nekem, hogy üresség van ott, hol várakozás van!” Ez decemberben még inkább igaz. Ilyenkor más íze van a türelmetlenségnek, visszaköltözik bele a gyermeki izgalom és az ünnepi hangulat.
Most, az ajándékozások időszakában talán mi magunk is felteszünk egyszerűnek látszó kérdéseket: mi az ajándék? Ki ad? Mit? És kinek? Ma már az ajándékozásnak is megvan a maga protokollja, szabályok határolják, amit nem írhatunk felül, ugyanakkor egyre nehezebb megfogni az ajándék mibenlétét; sokan úgy tiltakoznak ellene, hogy nem adnak egymásnak – semmit.
Most, advent időszakában még van időnk rá, hogy „az idő specialistái” (Michel Foucault) legyünk. Az adventi időszak az eljövetelre történő felkészülés időszaka, a várakozás és a lelki felkészülésé, ezt hangsúlyozza számunkra az eszkatológia is. Nem véletlen, amire Michel Foucault hívja fel a figyelmet: „az időbeli szabályozás örökölt eljárásait” éppen a szerzetesrendek dolgozták ki, az időbeosztás kolostori tradíciókra tekint vissza. Legfőbb ideje annak, hogy ezt a hagyományt ne csak gyakorolni legyünk képesek, hanem igazán benne legyünk legalább a saját időnkben.
Ezért váltunk léptéket. Heti nyolc oldal már nem elég ahhoz, hogy saját kultúránkat megmutassuk, gazdagítsuk.
Új formátumot kerestünk, egy új hordozót készítünk elő. Terveink szerint havonta százvalahány oldalnyi kortárs magyar kultúrát mutatunk meg, és ez csak a töredéke lesz annak, amit mutatni lenne érdemes.
Köszönjük, köszönöm, hogy eddig kitartottak mellettünk.
Gyanúsan sokat figyelem magam az utóbbi időben: vagy beteges nárcizmus ez, vagy megöregedtem és óvatosabb vagyok. De az is lehet, hogy van rá okom. Okom van rá.
Ez az ok most éppen a printlapunk megszűnése/átalakulása/világhálóra költözése.
Csöppet sem jó érzés. Tudom, persze, ez a múlt, az online a jövő, de mégis, mégis, miért temetni mindjárt mindent, ami a múlt?