Alig egy hete, hogy felrendelt magához Zeusz, a halhatatlan. Egy fényes felhőre ültetett, és azt mondta: – Unokaöcsém (mert történetesen az voltam), eljött a nagy nap, hogy te is beleszólj a világ ügyeibe. Mától kezdve kinevezlek az egyesített görög seregek fővezérévé.
Felálltam, keményen a szemébe néztem és megszorítottam a kezét. – Sálé! – mondtam, ami az égvilágon semmit nem jelentett, de ezt csak mi ketten tudtuk. A körülállók félelemmel hajtották meg fejüket a szó hallatán. Zeusz megfogta a vállam, megszorított. – Sálé! – viszonozta gesztusomat, büszkén tekintve rám. – Szedd őket ráncba! – tette még hozzá. – Mindenekelőtt rendet, fegyelmet akarok. Ami pedig a csatát illeti, jegyezd meg: a részvét a fontos. Mármint az utókor részvéte.
A táborba leérve áldatlan állapotokat találtam. Megrökönyödve tapasztaltam, hogy a katonák szanaszét csellengenek, elhanyagoltak, fegyverük alig van. Ráadásul érkezésemkor egyetlen vékonyka hangocska kiáltotta csak, hogy éljen a fővezér. A többiek, úgymond, kutyába sem vettek. A fővezér-helyettesek jó félóra múlva másztak csak elő a sátraikból.
Nem haboztam, azonnal nekiláttam a rendcsinálásnak. Hogy úgy mondjam: a helyzet kikövetelte változtatások végrehajtásának. Először is az éljenző hang tulajdonosát, egy szélfútta kisfiút kineveztem főkrónikásomnak. Azután összetereltettem a sereget, és a következő beszédet intéztem hozzájuk: – Katonák, görög polgárok, új fővezéretek szól hozzátok. A nagy Zeusz akaratából mindannyian azok közé a szerencsések közé sorolhatjuk magunkat, akik az életüket áldozhatják érte és dicső hazánkért. Tudjátok jól, a perzsák félelmetes sereggel közelednek, de mi megmutatjuk nekik, hogy nem félünk tőlük. Ha nem is tudjuk legyőzni őket, legalább bebizonyítjuk nekik, egy kultúrnép fiai vagyunk. Újjászervezzük sorainkat, ezzel késztetjük majd áhítatra a barbárokat.
Így folytattam vagy három óra hosszat. A seregen nagyon meglátszott a fegyelem hiánya. A katonák zúgolódtak, illetlen megjegyzéseket tettek, néhányan tüntetőleg hátat fordítottak. Az elődöm, úgy látszik, nagyon szabadjára engedte a gyeplőt.
Délután az alvezéreket kérettem magamhoz. Morcosak voltak, egymás szavába vágva bizonygatták, hogy úgy van minden jól, ahogyan van, a sereg élet- és harcképes, és egyébként is, minek macerálni fölöslegesen az embereket. Bizonyságul példákat hoztak fel, hogy az egyes csapattestek már milyen győzelmeket arattak a perzsák elővédei fölött. Én e sikereket nem vitattam el tőlük – vak tyúk is találhat szemet –, de a terveimből nem engedtem. Elrendeltem a sereg teljes átszervezését, ennek előkészítéseként állandó szakcsoportot állítottam fel hadvezéreimből.
A szakcsoport első ülése este hét órakor kezdődött a vezéri sátramban, s üléseztünk egyfolytában reggel fél ötig. Hiába, számos probléma torlódott föl, s én egyiket sem engedtem megkerülni. Hasztalanul mondták az alvezéreim, örüljünk, hogy a dolgok egyáltalán mennek úgy, ahogy mennek, én hajthatatlan voltam. Új idők járnak, új szelek fújnak, mondtam nekik, semmit sem hagyhatunk a véletlenre.
Sajnos, mindjárt az első ülésünkön azt is meg kellett tapasztalnom, mennyire nem odavaló embereket neveztek ki alvezéri posztokra. Fél tizenkettőig mást sem hallottam tőlük, csak vénasszonyos nyavalygásokat, mi mindene hiányzik a seregnek ahhoz, hogy a siker reményével vehesse fel a harcot a perzsákkal. Nem győztem magyarázni nekik, csak aki nem akarja teljesíteni a rá kirótt feladatokat, az keres kifogásokat, az igazán tenni akarók a járható utakat keresik. Erre furcsán csavargatni kezdték a fejüket, s én, hogy meggyőzzem őket a realitásokról, behívattam a sereg hadtápfőnökét. Egy órát adok, mondtam nekik, hogy elsírják a bánatukat és tisztázzák, ami a lelküket nyomja, utána teljes erővel a tennivalókra vetjük magunkat.
A hadtápfőnök, akinek a sereg általános ellátása volt a feladata, kísértetiesen hasonlított Zeuszra, persze jóval fiatalabb kiadásban. Így természetes, hogy a kellő tisztelettel viseltettem irányában.
Elsőnek Kheoplész, a bikahangú, gorillaképű fővezérhelyettes szólalt meg, durván letámadva a szerencsétlen hadtápfőnököt.
– Miért nincs a seregnek elég kardja? – mennydörögte.
– A kard hiánycikk, uram – válaszolta higgadtan a hadtápfőnök. – Nincs kard égenföldön. Szerintem Perzsiában sincs.
– Az én kémeim mást mondanak – ordította Kheoplész. – Azt is rebesgetik, hogy a perzsák tőlünk vettek kardot. Tudom! – vágott bele a száját szóra igazító hadtápfőnök szavába. – Márpedig kard nélkül nincs hadviselés, kard nélkül nem lehet csata!
Megértettem Kheoplészt, elvégre a felindulása is érthető, régi, vaskalapos katona, a harcot másként, mint karddal, elképzelni sem tudja. Hogy bizonyítsam jóakaratomat, az írnoknak azon frissiben lediktáltam néhány feladatot. Először is Kheoplész dolgozza ki konkrétan a követelését, alapos indoklással, természetesen írásban, huszonöt példányban. Kértem megnevezni a szóba jöhető kardtípusokat, mennyiségre, minőségre, görbületre és egyéb jellemzőkre való tekintettel. Rendnek kell lennie, ilyen kérdésben nem lehet hebehurgyán dönteni. A fővezérek testülete egy hét múlva majd napirendre tűzi a dolgot, részletesen megvitatja a problémát, és állást foglal. Követjük a görög demokrácia haladó hagyományait, kollektív döntést hozunk. Ugyanakkor utasítottam a hadtápfőnököt is, dolgozza ki ő is a véleményét, vázolja fel a lehetőségeket, s akkor világosan látunk majd.
– Miért nincs lándzsa? – füstölgött tovább Kheoplész.
– A lándzsa is hiánycikk – mondta nyugodtan, természetes hangsúllyal a hadtápfőnök. – Pontosabban a nyele. A lándzsahegyeket sikerült elkészíttetnem. Hogy mennyi utánajárással! – sóhajtott egy mélyet, csábos pillantást vetve rám. – Ezért igazán megérdemelném, hogy a történelem megemlékezzen rólam – nézett biztatóan a főkrónikásra.
– Hogyan, már fa sincs? – káromkodott Kheoplész. Az egyetlennek látszott, akinek nem tetszett a dolog, a többiek nyugodtan ültek a helyükön, sokan már el is bóbiskoltak.
– Más probléma van itt – magyarázta a hadtápfőnök. – Az acél ugyanis hiánycikk, a lándzsahegyeket homokkőből csináltattam meg. Elrettentés céljából – fordult felém, s látva, hogy én egyetértően bólintok, folytatta: – Ehhez viszont a fennálló előírások szerint kizárólag kőrisfa nyelet szabad használni. Itt viszont az nincs, csak a szoroson túl. El kell foglalni a szorost, és lesz lándzsanyél.
– Nincs több kérdésem – tajtékzott Kheoplész. Úgy látszik, visszavonulásra késztette őt a hadtápfőnök komoly és logikus érvelése. – Már csak egy kérésem van – hörögte. – Arccal lefelé temessenek el, ha megüt a guta.
Az írnok – kiváló szakember – minden szavát feljegyezte. Mielőtt folytattuk volna az ülést, a hadtápfőnök hozzám fordult: – Hanem hogy valami jót is mondjak, sikerült tizenkét hadihajót szereznem, jutányos áron. Húszezret megspóroltunk rajta.
– Minek a hegyekbe hadihajó? – kapta föl a fejét az egyik alvezér. Bizonytalan hangon beszélt, mint az álmából hirtelen ébredő ember, aki nem tudja, jókor s jót szólt-e.
– Azt majd a nagyságos haditanács kitalálja – mondta titokzatos mosollyal a hadtápfőnök, azután meghajolt: – Ajánlom magamat.
Mit mondjak, imponált a magabiztossága. Igaz, hogy ez a hadihajóügylet nekem sem ment így első hallásra a fejembe, de húszezer az mégis csak húszezer. Különösen a mai világban. A haditanácsot viszont valahogy felpaprikázta, nem akart vége szakadni a lármának. – Sálé! – kiáltottam végül rájuk, hogy megzabolázzam őket. Megrettentek, csend lett.
Bárhogy igyekeztem is, több érdemleges dolgot aznap éjjel már nem sikerült megbeszélnünk. A haditanács nyúzottnak látszott, többen az asztalra borulva aludtak. Én lediktáltam az írnoknak még vagy harminc égetően sürgős feladatot, amelyet alvezéreimnek úgyszintén papiruszra vázolva kellett előterjeszteniük, azzal berekesztettem az ülést. A haditanács alig reagált a szavaimra: a harcedzett férfiak az utóbbi időben elpuhulhattak, mindannyian aludtak már. Néhányukat fel sem lehetett ébreszteni, a szolgáik cipelték őket a sátraikba.
Már másnap kezdtek megmutatkozni tevékenységem áldásos jelei: teljesen megváltozott képet mutatott a tábor. Kihalt volt a környék, az alvezérek a sátraikban ültek és körmöltek, az egész táborban nem esett egyetlen hangos szó sem. Ha valaki elfeledkezett magáról és megpisszent, Kheoplész állati hangján máris leteremtette őt.
Az új idők jeleit láttam megnyilvánulni ezekben a változásokban, s mit tagadjam, magam is felbuzdultam a sikeren. Néhány újabb munkacsoportot alakítottam, bevontam a tevékenységbe az egész sereget. Öröm volt nézni a szorgoskodásukat, ahogy a hatalmas hadisátrak előtt rajzolták papiruszaikra elképzeléseiket, értékelték egymás tevékenységét, különféle újabb találmányokba – ők úgy mondták, táblázatokba – foglalták az összehasonlítások összehasonlításait. Egyszóval már a harmadik napon kultúrnéphez illő szintre sikerült emelnem őket. Bárcsak látná ezt az egészet a nagy Zeusz, gondoltam, boldog lehetne, milyen helyesen cselekedett, amikor engem választott ki erre a fontos posztra.
A dolgok ilyetén állása meghozta a belső nyugalmamat, hozzáfogtam tehát a hadsereg teljes megreformálásához. Megmondom őszintén, bosszantott a háborúskodás addigi gyakorlata, az amolyan „ahol érem, vágom” csetepatézás, amelynek a végén egy csomó hulla és sebesült fölött végül is hiába töpreng a vezér, hol és hogyan kellett volna másként csinálnia a dolgot. Barbár, kultúremberhez méltatlan megnyilvánulásnak találtam a vakvéletlenre bízott gyilkolást. Összehívtam tehát a sereg vezetőit, és kiadtam utasításaimat. Minden harcoló katona mellé egy kisegítő személyt rendeltem, aki – természetesen megfelelő intelligenciával kellett rendelkeznie – egy papiruszlapra részletesen feljegyezte a harcos tevékenységét: mikor harcolt karddal, mikor lándzsával, mennyi pihenőt tartott: egyszóval csupa fontos és nélkülözhetetlen adatot. Hogy ezeket a sereg idegrendszerét alkotó embereket megkülönböztessem a harcoló katonáktól, előírtam nekik, hogy piros zubbonyt viseljenek.
További újításom az volt – humanitárius meggondolások alapján –, hogy védjem katonáim egészségét, pontosan tudjam, ki, hol, mikor, milyen sebet osztott vagy kapott. Ennek szakszerű megfigyelésére egy újabb embert rendeltem minden katona mellé (sárga zubbonyban), aki papiruszára szorosan följegyezte a harcos csatatéri megnyilvánulásait. Természetesen – emberek vagyunk mindnyájan –, azt sem hagyhattam figyelmen kívül, hogy valahol ebben az érzékeny rendszerben mulasztás, tévedés vagy – urambocsá’ – visszaélés eshet meg. Ezért kék és zöld blúzos ellenőröket és szuperellenőröket is beosztottam föléjük. Figyeltettem még a hadoszlopok mozgását, a lándzsanyelek teherbírását, a bőrövek és egyéb tartozékok elhasználódását, a katonák által elfogyasztott étel- és italadagokat, az ellenséges sebesültek és hullák társadalmi összetételét, sebesülésük okait – így közvetve fegyvereink és hadoszlopaink eredményességét is. Szóval egy valóban korszerű és tudományos alapokon harcoló sereget sikerült összegyúrnom ebből a csürhéből. Sajnos, azt is meg kell vallanom, hogy a rendszer a gyakorlatban nem működött olyan tökéletesen, mint ahogyan én azt elképzeltem. Ezt a hiányosságot a perzsák gyors előrenyomulásának számlájára írom, ugyanis csupán két napom maradt, hogy az új hadviselési rendszert begyakoroltassam a sereggel.
Elérkezett hát a csata nagy napja, amikor szellemi erőnknek győznie kellett a barbár ellenség felett. A nap, amikor egy kultúrnemzet fiai első alkalommal győzik le szellemi fölényükkel az elmaradott ellenséget. A sereg rövid vonalban sorakozott fel – a szoros maga nem tette lehetővé klasszikus hadvezéri fogások alkalmazását, ez nagyon a mi malmunkra hajtotta a vizet. Öröm volt nézni a színes – sárga, kék, barna, zöld, lila és még ezer színű – tábort. Előző este pontos statisztikát csináltattam még egy tucat dologról – egy igazi vezér nem rohan csak úgy vaktában a csatába –, s kicsit meglepődtem, amikor megtudtam, hogy a harmincezer tudományos és elméleti munkát végző emberem mellett csupán százharminchét harcoló katonám maradt. Sebaj, mondtam, ha őket ezzel a tökéletes apparátussal száz százalékig ki tudom használni, a perzsák nem vehetik el tőlem a győzelmet.
A nap ragyogott a hegy fölött, megfúvattam a kürtöket. A hatalmas színes sereg megmozdult, egy emberként indult meg a szoros felé. Pár perc múlva hallani lehetett a perzsák harci hangszereit is: ázsiai zene hangjai szálltak felénk a szoros másik oldaláról. Három perc múlva megláttam a perzsa sereget, és elállt a lélegzetem. A miénknél sokkalta nagyobb sereg látványa nem döbbentett volna meg, valamirevaló hadvezér nem retten meg a primitív túlerő láttán. Ami engem a földre sújtott, az a látvány volt: a hatalmas perzsa sereg is sárga-zöld-vörös-égszínkékzománckék-lila és még ezer színben-árnyalatban hömpölygött lefelé a hegyoldalon. Most értettem meg Kheoplész figyelmeztetését, aki a kétnapos gyakorlás alatt állandóan a perzsa kémektől óvott.
Mit mondjak, megsemmisülten álltam ott. A saját két szememmel kellett látnom, hogy a fürge perzsák ellopták a találmányomat, sőt, két nap alatt tovább is fejlesztették azt. Egy kék-zöld csíkos zubbonyba öltöztetett gárda náluk még a hullák elhelyezését is figyelte: ki van kinyúlva, ki görnyedt, mennyien vannak észak-déli, mennyien keletnyugati irányban. Külön piros pettyes beosztottak figyelték a szanitécek munkáját: nemcsak táblázatokat készítettek, hanem ott a helyszínen, azon frissiben tanulmányokat is írtak a sebesültek szóhasználatáról, külön figyelmet szentelve a káromkodásaik során elejtett kiejtésbeli rendellenességeiknek. S még egy fájó pont: a papiruszellátásuk a miénknél sokkal parádésabb volt.
A csatát persze megnyertük, mert a perzsáknak harcra mindössze tizenhét emberük maradt. Tudom, más hadvezér akár büszke is lehetne erre a tettre, hiszen megfordítani a történelmet nem kis dolog. Bennem azonban óriási máglya égett, tönkreverten mentem le a hegyről. Képtelen voltam megemészteni, hogy egy barbár nép bürokráciaügyileg magasodjon fölénk.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
