A helyzet tényleg komoly, ha már a 82 éves Alain Delon is ekképpen sóhajtott fel a Paris Match című magazinban: „Nincs többé tisztelet, nincs adott szó. Csak a pénz számít. Egész nap csak a bűnözésről hallunk. Tudom, hogy sajnálkozás nélkül hagyom majd itt ezt a világot. Utálom ezt a kort, hányok tőle!”
Lépjünk most nagyvonalúan túl azon a tényen, hogy maga a (volt) idol is hozzájárult életével, a világról alkotott felfogásával, kijelentéseivel, még talán a sztárallűrjeivel is egy ilyen világ kialakulásához. Az pedig még a javára is írható, hogy zavarják őt korunk vadhajtásai. S az is igaz, hogy az a világ, amelyben ő olyan nagyon otthon volt, más világ volt, rendezettebb, kiszámíthatóbb. A filmjei is kétségkívül veretesebbek voltak, jobban meg voltak csinálva, mint napjaink gyorsított módon előállított tucat-termékeinek többsége.
A helyzet tehát, úgy tűnik, komoly: egyre több olyan sóhajt hallunk, melyek nyomán erőteljesen fogalmazódik meg a kérdés: merre halad világunk? S mi vár a most felnövekvő generációkra?
Persze, nehezen találunk az emberiség történelmében olyan időszakot, amikor ezt a kérdést ne lehetett volna feltenni. Fel is tették az előttünk járók is, vastagon: Athénben múzeumban mutogatnak olyan kőbe vésett, több mint kétezer éves feliratot, amelyen a korabeli görög társadalom pedagógus napszámosa panaszkodik a világ átgondolatlan változásai és az új generációk tiszteletlenkedései miatt.
De érezzük, itt van a probléma a mindennapjainkban is, hiszen még Sándor bá is, kicsiny szülőfalum volt focista-idolja is imígyen sóhajtott fel nemrégiben a község korcsmájának udvarán: mondjátok már, milyen világ ez, hogy ahhoz, hogy helyesen kiejtve fel tudjuk sorolni a magyar foci első osztályának legjobb játékosait, fél Afrika több tucatnyi dialektusát kell elsajátítanunk? Hol van már a szép, kerek magyar NBI, mondjuk 1966-ból, amikor éppen a Vasas (Varga – Bakos, Mészöly, Ihász – Mathesz, Berendy – Molnár, Puskás, Farkas, Fister, Korsós) nyerte a bajnokságot a Fradi előtt? Igen, a szintén csak megsüvegelendő teljesítményt nyújtott Fradi előtt, melynek névsorát is betéve fújta, s fújja most, bő fél évszázad múltán is, tekintettel arra, hogy bár maga rendíthetetlen Vasas-drukker volt, de tisztelte az ellenfelet (Géczi – Novák, Mátrai, Páncsics – Juhász, Szűcs – Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi)! Persze, volt közöttük akkor is idegenül – németesen vagy szlávosan – csengő név, de ahhoz képest, ami most van...! Nos, kell ennél nyomósabb érv ama kérdés hiteles elsóhajtására, hogy merrefelé halad ez a világ?
Improvizált magyarázatok helyett maradhatunk talán annál a megállapításnál, hogy a közeg, amelyben élünk, tényleg nagyon megváltozott. S urambocsá, még csak nem is a foci terén történt változások a legmélyebbek. Vannak itt másféle zavarok is.
Az ember szinte félve mondja ki: néha úgy tűnik, mintha agyonnyomna minket a műszaki fejlődés. Mondhatjuk ezt ama korszak határán, amikor már a gyógyításban is megjelennek a ráolvasás elektronikus változatai: mindenféle kütyüket építenek be lassan új szervek gyanánt az emberi testbe, így próbálván meg korrigálni mindama romlásokat, amelyeket az idő és az életmód okoz. Változott – s változik – világlátásunk is. Akkora információs cunamikat, amelyek naponta zúdulnak ránk, soha nem látott a világtörténelem. Nem is tudjuk kezelni őket, érezhetően rengeteg kortársunkat maga alá temeti ez a helyzet.
Manapság vannak, akik nagyban kárhoztatják a múlt század hatvanas éveiben erőre kapó, liberalizmustól fűtött új mozgalmakat, filozófiai iskolákat is. Én azt mondom, ne öntsük ki a gyereket a fürdővízzel. Azoknak a gondolatoknak ott, akkor megvolt a maguk feladata, még a sehova sem vezető hippi mozgalomnak is, talán. Ez utóbbinak főleg azzal, hogy bemutassa: az ő útjuk totális zsákutca. Egy dolog utólag viszont tisztán látható: az ötvenes évek görcseit kellett fellazítani az akkori kis forradalmakkal, azokat a szerencsétlen, agybajos lóugrásokat, amelyek kis híján atomháborúba sodorták a világot. Még a durva sztálinizmus is prágai tavaszba szelídült a hatásukra, s később az új, a szabadságra alapozó világeszme kitermelte magából a 10 milliós Szolidaritást is. Dőltek a konvenciók, s ez még a Vatikánba is begyűrűzött, egy tehetséges lengyel pápa személyében. Bizony látni kell, hogy az új szubkultúra, a beatzene és a hozzá kapcsolódó életérzés – tehát még a hosszabb haj és a farmernadrág is – hozott egyfajta erőteljes felszabadulást. Tabuk dőltek le – mígnem megsemmisült a gonosz birodalma, a volt szocialista világrendszer is. S lett csendesebb, feszültségektől kevésbé terhelt a világunk.
A probléma azzal van, ami ezután következett. A felszabadító lendület belefúlt a jóléti társadalom pépjébe, s a nyugati társadalmak mesterséges problémákat kezdtek látni ott is, ahol ilyen problémák nem voltak. Az ember nem tudott igazán élni a szabadsággal, s nem tudta kezelni az egyidejűleg megjelent, a technikai forradalom által rázúdított új lehetőségeket sem. Mintha egyfajta virtuális agyzsugorodás állapota felé csúszott volna el az egykor dicső homo sapiens, az információs szuperrobbanás pedig egyszerűen mintha agyonnyomta volna őt. A szociálisan-műszakilag legfejlettebb társadalmakban a leginkább. A szabadság szabadosságba fordult át, a jó értelemben vett rend, a szükséges szervezettség hiánya pedig az anarchia felé sodort el sokakat. Értelmes új gondolatok, eszmék nemigen születtek, korcs álelméletek talán, s mindeme folyamatok tetejére oda terpeszkedett a gőg, a mérhetetlen kivagyiság: a magasról való letekintés, hogy akik nem értenek velünk egyet, azok maradiak, fasiszták, faagyúak... Ebben a napi agydarálásban ijesztően mélyre süllyedtek az ingerküszöbök, s az egekbe emelkedett az emberek manipulálhatósága...
Mi lesz ebből, kérdezhetné bárki, ha eljutna idáig gondolatban – ugyanis éppen az a legnagyobb probléma, hogy az emberek sokasága el sem jut addig, hogy ilyen kérdést feltegyen. Pontosabban az a jellemző napjainkra, hogy az emberek többsége gondolatban semeddig nem jut el. Nem is igényel ilyesfajta exkurzust, jól elvan a saját igénytelenségében, hiszen az egész létfilozófia, amelyet a média naponta ránk zúdít, a nézd meg – vedd meg – edd meg lánc mind a hamis semmit csinálás felé sodorja őt: enjoy, enjoy reggeltől estig, a nap 24 órájában! Bizonyára nem véletlen, hogy maga az ENSZ is azt mondja, hogy a múlt század nyolcvanas éveitől butul az emberiség, pontosabban: kimutathatóan csökken az emberek intelligenciahányadosa. Tarol az sms-kommunikáció, s már a tanárok is mondják: romlik a fiatalok szövegértése.
Most értünk el a lényeghez. Nem csupán az irodalomról, a lexikális tudásról vagy inkább annak hiányáról van itt szó, hanem ennek mélyebb összefüggéseiről: mindez ugyanis az érzelmi élet elsivárosodásával jár, a lét kiüresedésével, értelme megkérdőjeleződésével.
S hogy ez hová fog vezetni? Magyarország is megélte már a maga traumáit, egymás után két évben is Győzike lett a legnépszerűbb magyar személyiség. Azt már nem is merem számon kérni, hogy miért nem egy magyar színész, író vagy költő, esetleg egy történelmi személyiség... De hogy egy sportoló vagy rockzenész sem, hanem egy Győzike... Attól tartok, ez nagyon sokat elmond korunkról.
Ma, abban a világban, ahol a kereskedelmi tévécsatornák dominálnak, ahol a nézettség a szent tehén, ezek a kerge apostolok egyre mélyebben nyúlnak az emberi lélek legprimitívebb rétegeihez, fütyülve arra, hogy ezzel maguk is a lefelé való csúszás motorjaivá válnak. Kiszolgálják az ember legalacsonyabb ösztöneit azzal a trükkel, hogy azt sugallják neki: mi azonosulunk veled! Közben pedig csak arról van szó, hogy így manipulálhatóbbá válik a zsákmány, a valaha volt homo sapiens... Az általuk szórt igénytelenség néha már fáj, s olyan viszonyok közé taszít bennünket, ahol az ember már ki sem meri mondani hangosan, hogy volt itt egy olyan időszak is – nem is olyan régen –, amikor nyelvvédő programok is népszerűek voltak, amikor az emberek magyar színészeket istenítettek, amikor a költőnek, írónak presztízse, az irodalomnak, a könyvnek tényleg értéke volt. Igen, fél évszázaddal ezelőtt az igényesség még megsüvegelendő követelmény, s nem leszólni való cafrang volt.
Nem csak az a gond ezzel a kérdéssel, hogy ha az ember tényleg nagyon elhülyül és kiüresedik, akkor manipulálhatóvá, kisebb értékűvé válik, hanem az, hogy teljességgel használhatatlanná lesz. Az tűnik el belőle, ami annak idején lehozta a fáról: az újat megismerni akaró, magába fogadni igyekvő szellem. Így van ez, ha az ember nem tud élni a szabadsággal és nem becsüli meg az értékeket, ha csak a fogyasztásra koncentrál.
A hamis kánonok, karöltve az információrobbanással és a technikai eszközök ugrásszerű térhódításával, lelkeink belső támpontjait trancsírozzák szerteszét. Láthatjuk, mennyire nem jó, ha bármelyik világnézeti kisebbség kizárólagos módon akar diktálni.
S ezen a ponton, gondolom, mindenki számára világos, hogy nem csupán az irodalomról van itt szó, a színházról, a klasszikus értékekről, hanem az érzelmi élet elsivárosodásáról is, a lét kiüresedéséről is.
Persze, ha megnézzük, a történelemben mindig voltak ilyen hullámvölgyek. Úgy fejlődött az emberiség, úgy fejlődött a kultúra, hogy elhalt, megváltozott, versenyképtelenné vált a régi, s jött helyette egy új. De jött: egyik értékrend, stílus, világlátás után egy másik. Nem a nihil! Egymásra épülő rétegek alkotják azt, amit emberi civilizációnak mondunk, ám ennek van egy követelménye: az új réteg is hordozzon értéket! Szellemi pontokat a továbblépésre, a modernizációra, a feljebb lépésre.
Nos, megismételjük a kérdést. Mi vár ránk? Mi vár az emberi fajra? Mi vár az emberi szürkeállományra?
Magam nem vagyok pesszimista: az ember nagyon szívós faj, majd kitermel valamit. Így volt ez minden zuhanás után. Az ötödik században is, a középkor végén is, a modern kor kezdetén is...
Merem remélni, hogy van remény. Vegyük észre, itt van előttünk: a gondolat, a betű az!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
