2023. március 9-én nyílt meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban A létezés botránya című, Hajnóczy Péter és Nádas Péter írói világába kalauzoló kiállítás.
A létezés botránya és a csöcskontent – ezzel a címmel szerettem volna indítani. Kicsit a hárompéterek irányába tolni a köszöntőt, megszólalni Esterházy hangján, Péter köszönti Pétert (Nádast) és Pétert (Hajnóczyt), és nem mellékesen fölhívni a figyelmet arra, hogy léteznek még törődést igénylő Péterek, mondjuk, Dobai, szóval munka lenne még.
Kanyar vissza, maradnék a hárompétereknél, három Péter, hármas út, valahol csak összefut, a párhuzamos történetek az olvasóban találkoznak. Könnyű, könnyed, legkönnyed mondatokkal megúszni a létezés botrányát, szétbeszélni dilemmáinkat.
Lehet-e félmeztelen női képeket installálni egy kiállításba? Pontosabban: lehetni lehet, de szabad-e? Kiejthetjük-e a szánkon a PIM-ben azt a szót, hogy csöcskontent?
Mit kezdjünk azzal, hogy az ugyanabban az évben született egyik Péter 80, a másik egy híján 40? Szabad-e a kurátornak felhívnia Pétert, miközben Pétert már nem tudja?
És mit kezdjünk a szégyennel?
Mert tudjuk, persze, tudjuk, hogy nincs tiszta lap. Az ész tudja.
Idén januárban még büszke voltam az új Petőfi-állandó kiállításunk megnyitóján. Diadalútra küldtük Sándort, fölkelt és jár, a kétszáz éves Sándorunk olyan jelen a múltról, ami megemel.
Aztán jött Polcz Alaine. Jajj. Érzed, hogy jajj.
Nemes-Nagy Ágnes. Fáj.
Most itt vannak a Péterek a létezés botrányával.
Majd következik Cseh Tamás, ősszel Szőcs Géza is visszanéz ránk csöndesen.
Szivárog, eszi magát befelé a szégyen.
Szégyenünk a XX. századért.
Két világégés, két diktatúra és az a rettenetes csend, amiről Imre ír, amíg a kivégzőosztag újratölt.
Hogy hagyhattuk? Hogy engedhettük mindazt meg, amit a fentnevezettek sorstörténeteiken keresztül elmondanak? Hogy hagyhattuk mi, európaiak, mi, nyugatiak, mi, magyarok?
Ki rontotta el nekünk ennyire a XX. századot?
Mostanában sok szó esik a kollektív felelősségről, annak határairól.
Hogy miért kell vállalnunk felelősséget. Ezért, vagyis a mi XX. századunkért, a mi XX. századunk európai részéért bizonyosan vállalnunk kell. Ha Petőfi jelen a múltról, akkor Alaine, Ágnes, a Péterek, Tamás és Géza jelen a jelenünkről.
Jelen idő, jelen tér, itt történül. Velünk történül.
A létezés botránya épp hogy nem a bűnbeesésről szól. A bűnhöz metafizika kellene, de ez itt csak fizika, idő és tér, rögvaló. Nem véletlenül foglalkoznak annyit a Péterek a testtel, az érzékeléssel. Nem véletlenül metaforizálnak materiális tabukat.
A létezés botránya abban áll, hogy beleragadtunk a hétköznapi valóságba, és a hétköznapi valóság ragacsos. Ezt cselekedtük magunkkal. Ima helyett delírium. Az igaz helyett a valódi.
Bűnbánat helyett szégyen.
Petőfinek mítosza van, nekünk történeteink. Olyan történeteink, amelyeket a bőrünkön, a bőrünkkel érzünk. Nem tudunk, nem lehet ellépni a valóságtól.
De ezeket a történeteket el kell mondanunk. Valakinek el kell mondania.
És ha egyesek veszik a bátorságot, mert az íráshoz bátorság kell, akkor nekünk, többieknek olvastatnunk kell ezeket a műveket.
Ezért kezdeményeztük pár évvel ezelőtt a posztumusz DIA 100-at. Vagyis a „hivatalos” Digitális Irodalmi Akadémia tagsága mellé száz olyan, már elhunyt magyar író életművét kezdtük el összeszedni és ingyenesen elérhetővé tenni, akik valamiért nem kerültek be a szélesebb köztudatba, de ennek a ragadós XX. századi valóságnak voltak a krónikásai és formálói.
És egy irodalmi múzeum főigazgatójaként ezért szeretném megköszönni Cserjés Katalinnak, aki a szegedi egyetem Hajnóczy Péter-kutatócsoportjának lelkeként, szíveként, motorjaként sok-sok éven át őrizte, gondozta az írói hagyatékot, tanítványaival segített életben tartani a kultuszt.
Hihetetlenül fontos munka ez.
Emlékeznünk kell. Régi tudás, hogy csak az emlékezés, vagyis az újraélés alapozhatja meg a jövőidejű jelent.
Ha nem felejtünk el szégyenkezni, akkor és csak akkor van esélyünk arra, hogy a XXI. században nem követjük el ismét magunk ellen ugyanezeket a hibákat. Mert ez a létezés botrányának legnagyobb tanulsága: a Jóisten nem ment meg minket önmagunktól.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
2022. december 30-án elhunyt Duray Miklós. Ez a hír sokunkat megrázott, hiszen Miklós élete és tevékenysége mélyen beleivódott a szlovákiai magyar valóságba, s függetlenül attól, hogy valaki szerette és tisztelte – vagy ellenkezőleg: nem szerette és nyughatatlan intrikusnak tartotta őt, minden olyan magyar személyiséget, aki számít valamit bárhol a világon, ahol magyarok élnek, megérintett. Duray Miklóst számon kellett tartani, élete, megnyilvánulásai sok vonatkozásban igazodási pontot jelentettek még azoknak is, akik megosztó személyiségnek tartották őt.
A lélek kutatói jobban meg tudnák magyarázni, hogy az álhírek miért érdekesebbek a valódi híreknél. Ám az álhírek iránti emberi vonzalomról maga a szókincs is árulkodik, és nyelvileg is vizsgálható. Egy anekdota szerint a magyar nyelv ötven szót ismer a mellébeszélésre, száz szót a verekedésre, 120 szót a járás-kelésre, 332 szót a buta, háromezer szót a részeg emberre. Nem szükséges utánaszámolni, mert ilyen pontos listát lehetetlen összeállítani. Vagyis már ez a lista is hazugság. Kevésbé durván: tódítás.
A latin szó, a penna magyar írástudó körökben nem csupán (madár)szárnytollat jelentett, hanem íróeszközt is. A magyar nyelvújítás során az ezzel dolgozó literátorok közötti XVIII–XIX. századi torzsalkodásokat éppenséggel pennaháborúknak szokás nevezni. E küzdelmekben ugyan vér nem folyt, de a nyelvújítás nagy alakja, Kazinczy Ferenc a börtönben a vasajtó rozsdájából készített tintát, de némelyik levelét saját vérével írta, mert a tintától el volt tiltva, tolla sem volt mindig.
Megjelent egy óriási munka, Galgamácsai népmesék és mondák, négy kötetben csaknem 3500 oldalon. Egyetlen néprajzkutató egész életre szóló lenyűgöző teljesítménye. Ráadásul a szerzőnek van még egy kötetnyi anyaga… A közel négy évtizedes kutatómunka mindvégig támogatás nélkül folyt. A kötetek megjelentetésére az Agrárminisztérium két sikeres Hungarikum-pályázata adott lehetőséget.
Petőfi huszonhat és fél évében túlontúl sok dolog szerfelett különös. Az egyik közülük a nyelvhasználata. Kifejezési eszköztára a mindennapok természetes beszédét követi. Természetes gondolkodás, szókimondó kifejezés, keresetlen szavak. Montaigne szavai juthatnak eszünkbe:
„Kiváló írók kezében különös-szépen izzik a nyelv. Nem halmozzák az új, maguk készítette szavakat, hanem a saját szótárukat juttatják új árnyalatokra, óvatosan és sok leleménnyel.”
(Esszék, III. 5. – Bajcsa András fordítása.)
Ezt írja egy elemző:
A nagyvárosok alapvetően liberálisok.
Az én nyelvérzékem szerint: liberálisak lenne a helyes. A liberálisok a személyek, a liberálisak pedig egy tulajdonság (az értelmező kéziszótár szerint ezek a melléknévi jelentések: 1. (politikai értelemben) A liberalizmust valló, 2. (pejoratív értelemben) Túlságosan engedékeny.
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.