2023. március 9-én nyílt meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban A létezés botránya című, Hajnóczy Péter és Nádas Péter írói világába kalauzoló kiállítás.
A létezés botránya és a csöcskontent – ezzel a címmel szerettem volna indítani. Kicsit a hárompéterek irányába tolni a köszöntőt, megszólalni Esterházy hangján, Péter köszönti Pétert (Nádast) és Pétert (Hajnóczyt), és nem mellékesen fölhívni a figyelmet arra, hogy léteznek még törődést igénylő Péterek, mondjuk, Dobai, szóval munka lenne még.
Kanyar vissza, maradnék a hárompétereknél, három Péter, hármas út, valahol csak összefut, a párhuzamos történetek az olvasóban találkoznak. Könnyű, könnyed, legkönnyed mondatokkal megúszni a létezés botrányát, szétbeszélni dilemmáinkat.
Lehet-e félmeztelen női képeket installálni egy kiállításba? Pontosabban: lehetni lehet, de szabad-e? Kiejthetjük-e a szánkon a PIM-ben azt a szót, hogy csöcskontent?
Mit kezdjünk azzal, hogy az ugyanabban az évben született egyik Péter 80, a másik egy híján 40? Szabad-e a kurátornak felhívnia Pétert, miközben Pétert már nem tudja?
És mit kezdjünk a szégyennel?
Mert tudjuk, persze, tudjuk, hogy nincs tiszta lap. Az ész tudja.
Idén januárban még büszke voltam az új Petőfi-állandó kiállításunk megnyitóján. Diadalútra küldtük Sándort, fölkelt és jár, a kétszáz éves Sándorunk olyan jelen a múltról, ami megemel.
Aztán jött Polcz Alaine. Jajj. Érzed, hogy jajj.
Nemes-Nagy Ágnes. Fáj.
Most itt vannak a Péterek a létezés botrányával.
Majd következik Cseh Tamás, ősszel Szőcs Géza is visszanéz ránk csöndesen.
Szivárog, eszi magát befelé a szégyen.
Szégyenünk a XX. századért.
Két világégés, két diktatúra és az a rettenetes csend, amiről Imre ír, amíg a kivégzőosztag újratölt.
Hogy hagyhattuk? Hogy engedhettük mindazt meg, amit a fentnevezettek sorstörténeteiken keresztül elmondanak? Hogy hagyhattuk mi, európaiak, mi, nyugatiak, mi, magyarok?
Ki rontotta el nekünk ennyire a XX. századot?
Mostanában sok szó esik a kollektív felelősségről, annak határairól.
Hogy miért kell vállalnunk felelősséget. Ezért, vagyis a mi XX. századunkért, a mi XX. századunk európai részéért bizonyosan vállalnunk kell. Ha Petőfi jelen a múltról, akkor Alaine, Ágnes, a Péterek, Tamás és Géza jelen a jelenünkről.
Jelen idő, jelen tér, itt történül. Velünk történül.
A létezés botránya épp hogy nem a bűnbeesésről szól. A bűnhöz metafizika kellene, de ez itt csak fizika, idő és tér, rögvaló. Nem véletlenül foglalkoznak annyit a Péterek a testtel, az érzékeléssel. Nem véletlenül metaforizálnak materiális tabukat.
A létezés botránya abban áll, hogy beleragadtunk a hétköznapi valóságba, és a hétköznapi valóság ragacsos. Ezt cselekedtük magunkkal. Ima helyett delírium. Az igaz helyett a valódi.
Bűnbánat helyett szégyen.
Petőfinek mítosza van, nekünk történeteink. Olyan történeteink, amelyeket a bőrünkön, a bőrünkkel érzünk. Nem tudunk, nem lehet ellépni a valóságtól.
De ezeket a történeteket el kell mondanunk. Valakinek el kell mondania.
És ha egyesek veszik a bátorságot, mert az íráshoz bátorság kell, akkor nekünk, többieknek olvastatnunk kell ezeket a műveket.
Ezért kezdeményeztük pár évvel ezelőtt a posztumusz DIA 100-at. Vagyis a „hivatalos” Digitális Irodalmi Akadémia tagsága mellé száz olyan, már elhunyt magyar író életművét kezdtük el összeszedni és ingyenesen elérhetővé tenni, akik valamiért nem kerültek be a szélesebb köztudatba, de ennek a ragadós XX. századi valóságnak voltak a krónikásai és formálói.
És egy irodalmi múzeum főigazgatójaként ezért szeretném megköszönni Cserjés Katalinnak, aki a szegedi egyetem Hajnóczy Péter-kutatócsoportjának lelkeként, szíveként, motorjaként sok-sok éven át őrizte, gondozta az írói hagyatékot, tanítványaival segített életben tartani a kultuszt.
Hihetetlenül fontos munka ez.
Emlékeznünk kell. Régi tudás, hogy csak az emlékezés, vagyis az újraélés alapozhatja meg a jövőidejű jelent.
Ha nem felejtünk el szégyenkezni, akkor és csak akkor van esélyünk arra, hogy a XXI. században nem követjük el ismét magunk ellen ugyanezeket a hibákat. Mert ez a létezés botrányának legnagyobb tanulsága: a Jóisten nem ment meg minket önmagunktól.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.
,,A vers a Föld útja a Nap körül”[1] – írja Szőcs Géza 1976-ban. A költészet és a költészet búrájában születő mindenkori vers definiálására hivatott költő a létezés misztériumát az irodalom ágas-bogas, labirintusszerű univerzumán belül igyekezett megérteni, értelmezni, továbbadni és közvetíteni nekünk, halandó embereknek.