Karácsony és Nap? Hogy jön ez össze – kérdezhetné az olvasó, aki megszokta, hogy ilyenkor, év vége felé csilingelő harangszóval és szikrázó csillagszórókkal ünnepeljük a kis Jézus születését. Mások azonban némán bólogatnak, mivel jól tudják, hogy ez a szent ünnepünk sem kerülte el a pszeudomorfózis törvényszerűségét, és bölcs papjaink, püspökeink, engedve az ősi hagyományoknak, icipicit igazítottak egyes kinyilatkoztatások idején és módján.
Istenfia születésének időpontja nem véletlenül lett épp a téli napfordulóhoz (december 21.) közeli napra téve. Kompromisszum volt ez, hiszen a kereszténység előtti időkben az emberek számára ez az ősi ünnep évezredek óta a Nap születését jelentette, legyen az akár az akkád Samas, az egyiptomi Ré, a görög Héliosz, vagy a perzsa és a római birodalom egész területén tisztelt Mithra.
A Spengler által bevezetett pszeudomorfózis értelmezése szerint a mi (keresztények) esetünkben is arról van szó, hogy a kultúrközi kapcsolatokban az újonnan kialakult forma nem fojtotta meg a kellő belső erővel rendelkező régebbi kultúrát (a Nap születésének ősi ünnepét), hanem valamiképp beleépítette saját formavilágába.
Nos, mint mindannyian tudjuk, ez történt a karácsony esetében is. Hogy mindez a későbbiekben az ünnepi misék, csilingelő harangszók, betlehemezések járulékaival egészült ki, nemcsak az emberek szeretet iránti igényét, de az emberi fantáziát is dicséri.
Jézus születése időpontjának megválasztása eme elgondolás miatt cseng össze a régi Nap születésének ünnepével, „valamiféle” folytonosság tehát egy új formában megmaradt, az ünneplés módja azonban évszázadok kitartó, lelkes ösztönzésének köszönhetően alakult, és gondolom, alakulni, változni is fog a jövőben.
Ha netán valaki rossz néven veszi ezt a magyarázatot, meg kell nyugtatnom, akár tudatosítjuk, akár nem, az életet adó Nap iránti tisztelet és hála örökre a lelkünkbe vésődött. Emberi mivoltunk és talán megmaradásunk legfontosabb feltétele, hogy a teremtés iránti tiszteletünk és hálánk mellett a szeretet és megértés továbbra is ott ragyogjon a szívünkben.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. karácsonyi számában)
Nem vagyok egy karácsonyi ember. a legtöbbször nehezen élem meg az ünnep hangulatát. Mindössze egyetlen karácsonyi szöveget publikáltam eddig, három évvel ezelőtt, a ’89-es karácsony témakörében. Meglehetősen komor írás arról, hogy nincs a világon semmink a születésünkön és a halálunkon kívül. Semmink, ami biztosan és örökké a miénk.
Honnan tudom, hogy felnőttem? Nos, a bizonyítékok száma egyre csak növekszik. Amikor gyerek voltam, minden télen korcsolyázni jártunk a családommal. Hasítottam a jeget, mintha nem eshetnék pofára, mintha nem korcsolyázhatna át a nyakamon egy másik korcsolyázó, mintha nem törhetném el a kezem, a lábam vagy egyéb csontom. Őszintén szólva, abból a 206 csontból, ami a testemben van, lehetne válogatni. Engem persze csak a száguldás meg a korcsolyapálya melletti büfében kapható, túlságosan édes, vulkanikus hőmérsékletű tea érdekelt.
Nem asszisztálok – olvasom Petri György egyik megragadó válaszát egy interjúban. Ezt a dacos szembenállását emeljük ki újra és újra, mert valamiért mindig aktuális.
Az olyan kifejezések, tételmondatok, mint a Nem asszisztálok, jellegzetessé tették Petri stílusát – ám ezzel az állítással máris vitatott területre érkezünk, hiszen akárcsak egy megemlékező írásban is, el kell tudnunk választani az alkotót a műtől, a szubjektumot a verstárgytól.
Valahol, valamelyik históriás fényképekkel teli dobozom alján leltem rá a jó múltkor arra a felvételre, amelyik a dunaszerdahelyi templom előtt készült az 1940-es évek egyik hóval elvarázsolt karácsonyán. A képen a templom előtt egy nem is túl szép, nem is túl díszes karácsonyfa körül álltak sokan, megörökíteni a szentmise utáni pillanatot. Hátlapjára egyszerű kézírással rótta rá valaki: „mindenki karácsonyfája”.
Még csillognak a karácsonyi fények a kirakatokban, még szólnak az üzletekben szebben-torzabban a karácsonyi dalok, még ünnep előtti rohanásra ösztönöz a hangulat s az egyre fogyó idő, még az utolsó ajándékokon jár az eszünk, de már érezzük, tudjuk, hogy eljön a pillanat, amikor legalább egy estére elcsendesedik a világ, s olyan béke száll közénk, mint soha máskor. Van, aki azt mondja erre: ha a kereszténység mást nem is adott volna a világnak, csak a szentestét és a karácsonyi ünnepkört, már akkor is nagyon hálásak lehetnénk mindezért.
Megint itt a karácsony, s mi úgy teszünk, mintha nem gyötörne bennünket megint a pandémia, nem fenyegetnék az emberiséget klímakatasztrófák, háborúk, nem tudnánk a világ szegényebb régióiban dúló éhínségről, s mintha az ablakunk alatt nem az apokalipszis lovasai dobognának, hanem csak gyermekkorunk subás, csizmás betlehemesei vernék le csizmáikról a havat.
1989-ben a lakosság nagy része boldog volt, illúziókkal telve várta a zsarnokság, a kommunista diktatúra végét. Eljött a jólét ideje, mi is úgy fogunk élni, mint Nyugaton az emberek. A Nagy Élet most kezdődik!
Egyeseknek valóban elkezdődött a Nagy Élet, rögtön a kilencvenes évek elején. A volt kommunista káderek tudták, hogy gyerekeik miből indítsák vállalkozásaikat, hogyan és mibe kell belevágni.
Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, egy 250 éve született költő 225 éves vígjátéka ma is él. Játsszák is, igaz, kicsit átdolgozva. A Dorottya teljes címe még barokkos: Dorottya vagyis a dámák diadalma a fársángon. Furcsa vitézi versezet négy könyvben (1798), és a barokkra emlékeztet a ma már sokszor nehezen követhető klasszikus allúziók; görög és latin vonatkozások felsorakoztatása; de már elkezdődik a barokk trónfosztása, az antik mitológia földre szállása.
Ebben a hasadozott, információkáoszos világban sokszor úgy tűnik, semmi sincs már a helyén – és valóban nincs is. Eltűnnek az emlékek és a hagyományok, szétbomlanak a családok, évezredek tudása és bölcseletei válnak pillanatok alatt elfeledetté, átírtakká, újraértelmezettekké.
Az év legcsöndesebb napja. Ilyenkor valahogy még a falióra is halkabban ketyeg, hiszen megszületett a Megváltó és nem akarja felriasztani a kisdedet. Lecsendesül a világ, megszűnik minden gond és baj, az emberek szíve pedig telítődik szeretettel. Mert karácsony van, és itt van, újra itt van, közöttünk az, aki el sem ment: a világra jött Megváltó.