„SZÓKRATÉSZ Hasonlítsd mármost természetünket – abból a szempontból, hogy részesül-e nevelésben vagy sem – a következő helyzethez. Képzeld el, hogy az emberek egy barlangszerű föld alatti lakóhelyen, melynek a világosság felé nyíló s a barlang egész szélességében elhúzódó bejárata van, gyermekkoruktól fogva lábukon és nyakukon meg vannak kötözve, úgyhogy egy helyben kell maradniuk, s csak előrenézhetnek, de fejüket a kötelékek miatt nem forgathatják; hátuk mögött felülről és messziről egy tűznek a fénye világít, a tűz és a lekötözött emberek között pedig fent egy út húzódik, melynek mentén egy alacsony fal van építve, mint ahogy a bábjátékosok előtt a közönség felé egy emelvény szokott állni, amely fölött a bábjaikat mutogatják.
GLAUKÓN Értem.
SZÓKRATÉSZ Aztán képzeld el, hogy az alacsony fal mellett mindenféle tárgyakat: emberszobrokat, kőből és fából való s másféle készítményű állatalakokat hordoznak fel s alá, melyek az alacsony fal fölött kilátszanak; s – mint ahogy természetes is – a tárgyakat hordozó emberek egy része beszélget, más része hallgat.
GLAUKÓN Különös egy kép, s különösek a rabok is.
SZÓKRATÉSZ Éppen olyanok, mint mi.”
Így meséli nekünk Platón az egyik leghíresebb hasonlatában, a barlanghasonlatban, és ami most minket érdekel, hogy beszélgetnek-e a rabok.
A beszélgető rab különös rab. Aki csak leláncolva ül, hallgat és bámulja az árnyjátékot a falon, azt ma kultúrafogyasztónak hívják. Aki értelmezi a látottakat, az már kultúrahordozó. De aki történeteket lát bele az árnyak mozgásába, na, ő a prózaíró.
Ül a prózaíró és mesél. Csak előrenézhet, nem forgathatja a fejét, ezért nem tudja, hogy ki hallgatja, figyel-e rá egyáltalán bárki. Mondja, mondja a magáét, abban reménykedik, hogy ami az övé, az a másé is lehet. Ha lakatlan szigeten lenne, palackpostát üzemeltetne, de nem lakatlan szigeten ül magányosan, hanem egy barlangban leláncolva, hallja, hogy mások is ülnek mellette, ezért nem a magányát oldja, hanem a láncokat beszélné le magukról. A szabadságért mond. Amíg mond, szabad. A történet szabaddá tesz, és itt most meg is állnék, mielőtt még valaki továbbgondolná, ne gondoljuk túl jón és rosszon, a történet még innen van jón és rosszon.
Platónnak nincsenek illúziói. Tudja, hogy a barlangban ülő rabok egy része akkor sem menne ki a barlangból, ha erre fölszabadítanák. Azt is tudja, hogy a barlangból kilépő felszabadult rabok egy része meglincselné a szabadság dalnokait, mert őket hibáztatnák a bántó napfényért és mindazért, amit ennél a napfénynél igaz valójukban megpillanthatnának. És azt is tudták a görögök, hogy a tisztást otthonná formáló emberek közül lesz majd olyan, aki nem elégszik meg ezzel, bele akar repülni a fénybe, közel a Naphoz. A barlanglakóból Ikarosz lesz, Ikarosz pedig szükségszerűen elbukik, de ez nem a történet vége, hanem annak a történetnek a kezdete, amit ma élünk.
Hogyan lehet úgy élni, hogy az ember véges lény, képességei végesek, mit kezdjünk azzal a felismeréssel, hogy mindenki szem a Teremtés láncában? Lehet-e élni így?
Erre már van egy magyar válaszunk: lehet, mert kell. A kellésből lesz az etika, tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz, az emberi szabadság lényege éppen ebben áll: képesek vagyunk a jóra és a rosszra, abban, hogy tudjuk, mi a rossz és mégis tesszük. Vagy megpróbáljuk elkerülni a rosszat. Vagy megpróbáljuk tenni a jót. Vagy mindezt egyszerre. Ezekből a történetekből áll össze a sorsközösség, sorsközösségek alakítják a történelmet.
Ezért vagyunk ma itt. El kell mondanunk a történeteinket. Azokat a történeteket, amiket senki más nem tud elmondani helyettünk, tehát ha mi nem mondjuk el, akkor nem mondja el senki.
Az el nem mondott történetekből nem lesz sorsközösség, az elhallgatott történetek helyére valaki mások történelme türemkedik be, olyan történelem, ami számunkra élhetetlen és vállalhatatlan.
Ráadásul ma olyan időket élünk, amikor mintha egymás sarkát taposva gyúródnánk vissza a barlangba önkéntes rabságba, és csekély vigasz, ha vigasz egyáltalán, hogy az árnyjátékokat ma már a telefonjaink képernyőin nézzük. Ül a barlanglakó, feje lehajtva, már a barlang falára se néz fel.
A mindenkori Ikaroszok mindenkor lezuhannak – de az, aki túléli a zuhanást, el tudja mesélni a többieknek, milyen a tisztás fentről. Hogy mi van a rögvaló látóhatárán túl.
És hát tudjuk, hogy mit látnak az Ikaroszok.
További tisztásokat további fényre kijött barlanglakókkal.
Ha prózaíró lennék, azt mondanám: az olvasókat.
(Elhangzott a Prózamaraton megnyitójaként a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2023. szeptember 21-én)
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.