Engedjék meg, hogy rendhagyó köszöntéssel kezdjek. Nekem személyesen is külön öröm, hogy Nagy János államtitkár úr elfogadta felkérésünket a mai kiállításunk megnyitására. Egyrészt azért, mert régi harcostársak vagyunk. Államtitkár úrnak oroszlánrésze van abban, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójaként beszélhetek. A hibás döntéseimért természetesen nem ő a felelős, viszont az önzetlen segítsége nélkül nem biztos, hogy kiállítást nyithatnánk ma itt. Köszönjük, Államtitkár úr!
De ami még ennél is sokkal fontosabb: Államtitkár úrban egy Kéktúra-bajnokot is tisztelhetünk. Bizony, János barátom bejárta gyalogoslag a teljes Kéktúra útvonalat, tehát ha valaki, akkor ő a lábával is megértette Petőfi vándorlásait.
*
Egy városi legenda szerint a falfirka, vagyis a graffiti művészete egy unatkozó amerikai katonától eredeztethető, aki minden állomásán felfirkantotta a falra, hogy „Itt járt Killroy”. Annyi bizonyos, hogy a múlt század második világégésében az Európába átdobott amerikai katonák és szerelők előszeretettel festették fel állomáshelyeiken ezt a szlogent és a hozzá kapcsolódó, a fal mögül kikukucskáló figurát.
Mindez csak azért fontos, mert az idén kétszáz éves Petőfi nagyságáról talán a legárulkodóbb jel, hogy bármerre megyünk is a Kárpát-medencében, majd’ minden településen emléktábla hirdeti büszkén, hogy „ott járt Sándor”. Egyes látogatásainak verslenyomata is maradt, más vidékeket az úti naplóiban, leveleiben örökített meg.
És itt engedjék meg, hogy kissé rátarti legyek: ha a különbséget keressük a globális popkultúra és a magyar kulturális örökség között, akkor ez jó példa lehet. Ellentétben az idegen elemként feltűnő falfirkákkal, nálunk a világirodalom egyik legnagyobb költője hagyott „lélekfirkákat” az egész nemzet akkor élő és azóta született minden nemzedéke számára.
Költőgéniuszunknak több titka is van, de a mai kiállításunkhoz kapcsolódva most arról beszélnék, hogy miért tudta és tudja megszólítani az egész nemzet apraja-nagyját. A felületes magyarázat megáll a nyelvhasználatánál, illetve a magyaros verselés mesteri szintre emelésénél. Plagizátorok egész sora bizonyítja, hogy mindez önmagában nem elégséges. Ennél jóval többről lehet szó. Petőfi értette a magyarokat, és azért értette, mert ismerte őket. És nem azért ismerte, mert kunyhóban született és nem palotában, hanem azért, mert rövid élete során bejárta majd’ az egész Kárpát-medencét, és nem csak bejárta, hanem kíváncsi is volt mindenre. Így lehet a nézéstől eljutni a látáshoz. Az meg külön a magyarok istenének kegyelme hozzánk, hogy tehetsége révén a látástól eljutott a láttatáshoz.
A kiállításban találni fognak majd egy szekeret. Nem véletlenül van ott. Köztudott, hogy Sándorunk leginkább gyalog és szekéren utazott, és bár ült vonaton is, amikor például a szüleihez ugrott ki Pestről Vácra, az ő térképe azért mégiscsak emberi léptékű a szó szoros és átvitt értelmében is.
És ez nagyon fontos. A mai magyar kultúra egyik rákfenéje, hogy a fejnehéz, Budapest-centrikus kulturális terünk okán a mentális térképeinken fehér foltok találhatóak. Mi úgy jövünk Budapestről Széphalomba, hogy eszünkbe sem jut megállni Miskolcon vagy Sárospatakon. Ha Kolozsvárról indulunk Budapestre, akkor sem Nagyvárad, sem Debrecen nem szerepel az útitervünkben. Ráadásul – bár nem szeretem, de most indokolt használni – a fogyasztási szokásaink okán úgy utazunk A-ból B-be, hogy ki sem emeljük a fejünket az okostelefonokból. Üljenek fel egy tömegközlekedési eszközre: ma már nem utazóközönség, Uram bocsá’, közösség tagjaiként beszélgetjük tartalmassá az időt, hanem önnön buborékjaikba bezárkózott individuumok egyikeként nem nézünk fel.
Gondolom, sokan látták az egyik globális streamplatform sikerfilmjét, aminek ez volt a címe: Don’t look up! Ne nézz fel! Aki nem látta, annak röviden a lényeg: két csillagász médiaturnéra indul, hogy figyelmeztessék az emberiséget arra, hogy egy hatalmas üstökös száguld a Föld felé, az emberiségnek pedig alig fél éve van hátra a kihalásig. Hogy a közelgő világvége mennyire érdekli a bolygó nagyhatalmait? Hát, egyáltalán nem, a megoldásuk lényege annyi: Ne nézz fel!
Kis túlzással világszinten most éppen ebben élünk. Még csak politikai kampány se kell hozzá – elég egy ördögi okossággal kitalált eszközrendszer és a mögé pakolt szolgáltatások mátrixa. Az a helyzet, hogy a világ nagy részét ezáltal sikerült leválasztani a saját valóságáról.
Mi, magyarok még szerencsések vagyunk abból a szempontból, hogy olyan kormányzatunk van, aki a valóság talaján áll. És olyan költőink, íróink kétszázadik születésnapját ünnepeljük évek óta – hogy csak a legnagyobbakat említsem: Arany János, Petőfi Sándor, majd két év múlva következik Jókai Mór –, akik ezt a valóságot magyarrá formálták számunkra. A kárpát-medencei büszkülés arra, hogy ott is járt Petőfi, horgony számunkra. A valahol szabadságában tart bennünket.
Végezetül: eleddig úgy gondoltuk, hogy az van otthon egy adott régióban, aki meg tudja látogatni nagyszülei sírját a helyi temetőben. A tétel egzisztenciális súlyát nem vitatva, de engedjenek meg egy játékos kiegészítést: mi, magyarok mindenhol otthon érezhetjük magunkat, ahol utcát neveztek el ünnepelt költőnkről. És – én legalábbis – nem tudok olyan magyarok lakta településről a Kárpát-medencében, ahol ne találnánk Petőfi utcát. Tehát…
(Elhangzott a PIM–A Magyar Nyelv Múzeuma „Egész úton hazafelé… Petőfi vándorlásai” c. időszaki kiállítás megnyitóján Széphalomban 2023. május 12-én)
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?