Tisztelt hölgyeim és uraim!
Az elmúlt évszázad egyik legfontosabb gondolata, legalábbis véleményem szerint, Ludwig Wittgenstein megállapítása, ami a pandémiás helyzetben sokszor eszembe jutott, így hangzik: „… ha minden lehetséges tudományos kérdést megválaszoltunk is, életproblémáinkat még csak nem is érintettük.”
Az életproblémáink kívül esnek a tudományosan megválaszolható kérdések körén. És bár a végső feloldás a Jóistennél van, valamilyen erre vonatkozó eligazítást a művészetekben is kereshetünk.
Van tehát olyan tudás, ami nem tudomány. A legalapvetőbb különbség a művészet és a tudomány között az az, hogy a tudományos tények – feltételezzük – objektívek, ami alatt azt értjük, hogy az emberiség nélkül is fennállnak. Teljesen mindegy, hogy mi létezünk-e, az elektronok futják a pályájukat, a Holdnak is közömbös, hogy szerelmesen vagy félőrülten bámuljuk-e a Földről. Ezzel szemben irodalom olvasó nélkül nincs.
Az irodalmi tudás is többféle. Különbözik a költői és a prózaírói megközelítés. A költői munkálkodás megvilágító erejű, villámcsapás-szerűen föltárja a mélyebb összefüggéseket, amolyan rövidzárlat, mondom én némi kajánsággal a költő ismerőseimnek. A prózaírói mélysodrú, részletgazdag. És ezek viszony-tudások. Egyik nem létezik a másik nélkül. A költő megvilágít, az író ennél a világosságnál megmutat. Ha nincs vers, nincs világosság – és ha nem születik próza, akkor a versfény a semmit mutatja a maga elemésztő ürességével. Így amikor Jókai Mór születésnapján az írószövetség kezdeményezésére megünnepeljük a magyar széppróza napját, akkor a magyar költészetet is ünnepeljük, illetve József Attila születésnapján a magyar költészet ünneplésekor Jókai Mórék is fölsorakoznak az ünnepeltek közé.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Jókai Mór számára még magától értetődött, hogy a történetekből összeáll a történelem. Szűk kétszáz év sem telt el, és egyesek annak a történelemnek, amelyért a reformkor nemzedéke az életét is hajlandó volt feláldozni, meghirdették a végét.
Sajnos, abban igazuk van, hogy az a történelem véget ért. Csak nem úgy, ahogy ők gondolják. A nyugati kultúra nem ért el semmiféle lehető legjobb világ állapotot. A nyugati kultúrát most éppen kiradírozzák. Új történelmet írnak a győztesek, mert – ha már József Attila – ismét dünnyögik az új mesét, a fasiszta kommunizmusét. Az éppen érvényes új mesében a fehér fekete, a fekete fehér, és mindannyian vezényszóra masírozunk át a szivárvány alatt.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
A hangadók szerint a vesztes oldalon állok, tehát bűnös vagyok. A lehető legbűnösebb. Hiszek egy Istenben, az ő egyszülött fiában. Asszonyként szeretem asszonyomat, férfinak nevelem a fiamat. Több ezer év irodalmát olvasom, és ezt a szövegtestet többnyire halott fehér férfiak és nők alkották. Olyan múzeumot igazgatok, amelyben a gondozott kulturális örökségünk 99,9%-ban halott fehér nők és férfiak hagyatéka, a 0,1% még élő alkotóké, akik még akkor is keresztények, ha ateistáknak hiszik magukat.
És ez jó nekem, más életet nem is akarok magamnak.
De bárhonnan nézem, tele vagyok életproblémával. Követem a világban zajló vitákat. Nem is tehetnék mást, még a csapból is ez folyik, a virtuális valóságot teleszemetelik a kinyilatkoztatásaikkal. Ez már tényleg a becketti végjáték, se történeteink, se gondolataink nincsenek – csak jelentés nélküli szavaink.
Azért vagyunk ma itt, mert ebbe nem akarunk beletörődni. Hiszünk abban, hogy a költőink nem dadognak, íróink nem motyognak. Jókaiék nemzedékéhez hasonlóan hiszünk abban, hogy szavaink visszanyerik teremtőerejüket, és hogy a magyar gondolat újra összerendezi a világunkat.
Hiszünk abban, hogy a történeteinkből ismét összeállhat a történelem. Olyan történelem, aminek nem vége van, hanem tartalma. És ezt a történelmet magyarul írjuk.
Ahogy egyre terebélyesedik, és egyre korosabb a Sziget, úgy válok egyre csendesebb szemlélőjévé, statisztájává a valaha rólam/nekem (is) szóló dzsemborinak. Nem bánom, hogy így alakult. Az emlékek, amelyek ide kötnek, többé-kevésbé szépek. Megéltem szerelmeket, illanó érzelmeket. Vad tombolást, fejfájós ébredést. Megéltem szemlélet- és sorsfordító pillanatokat; kivételes műhelyekkel ismerkedtem meg a színházi sátorban, furcsa állagú főzeléket kóstoltam mosolygó krisnások helyi konyhájában. Megéltem vitákat, születést, gyászt, megvilágosodásnak képzelt flasht, láttam Slasht.
Idén rendezték meg másodszor az EgyFeszt kulturális és összművészeti fesztivált. A gyergyói-medencei falvak négy napba sűrítették a művészvilág különböző pontjait. Az irodalomkedvelők a Színház- és könyvudvarban válogathattak különböző színházi és irodalmi, illetve a két műfaj keverékeként összeállított eseményekből. Itt juthattunk el péntek délután Farkas Wellmann Endre Hannibal Lecter levelei Clarice Starling ügynökhöz című kötetének bemutatójára is.
A közmondásról mint tapasztalatot, életbölcsességet, tudást magába foglaló hagyományozódó, ismételgetett mondatról azt gondolnánk, hogy a múlt terméke. És elsőként valóban régi, részben más kultúrákból, részben a paraszti világból származó közmondások jutnak eszünkbe.
Különleges és egyben rendhagyó templomban verset mondani – kezdte előadását Tóth Péter Lóránt a Magyar Írószövetség kijelölt rendezvényhelyén. S valóban – nem tudni, hogy csupán a térnek köszönhetően-e, de – a közönség minden porcikájában érezhette a nem kevesebb, mint egy órán át tartó katartikus élménysorozatot.
Rozsnyón, e nagy múltú gömöri bányavároskában akkortájt a „legbecsületesebb” fogadó alighanem a Fekete Sas lehetett, mert Petőfi ott szállt meg. A fekete sas mint Rimaszombat címere úgy került Rozsnyóra, hogy a 19. század közepén a két város két legnagyobb fogadója címert cserélt. Így lett Rimaszombaté a három rózsa. Az iglói barát, Pákh Albert is Rozsnyón született, tán ezért is különös, hogy Petőfi alig ejt pár szót e gazdag történelmű bányavároskáról.
Az előző részben odáig jutottunk, hogy Rácz Sándor az örökösei elmondása szerint ismerte Petőfit, és az erről fennmaradt történet eseményei az 1849. április 5-ei, gyulafehérvári ágyúzással azonosíthatók, ahol mind Petőfi, mind Rácz jelen voltak. A családi legendárium úgy tartja, tíz évet töltött Oroszországban hadifogolyként. Fennmaradt két, a feleségeihez fűződő történet is.
Rácz Sándor 1848/49-es honvéd története teljesen szokványos: először tizedesként szolgált Bem József seregében, majd a tábornok egy új honvédzászlóaljat hoz létre, ahová áthelyezi a tapasztalt katonát, és egyben alhadnaggyá nevezi ki. Különleges viszont a hozzá fűződő legendárium: örökösei szerint ismerte Petőfit, majd tíz évig volt Oroszországban hadifogoly. Ma jelöletlen sírban nyugszik a bölöni (Erdővidék, Háromszék) református templomkert kapujának bal oldalán, évtizedekkel ezelőtt összetört sírköve végképp elkallódott.
A 125 éve született Tamási Áron munkássága előtt tisztelgett a június elején Erdélybe érkező Irodalmi Karaván. A Petőfi Kulturális Ügynökség kiemelt programjának keretében, a budapesti bemutatót megelőzően Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában mutatták be dr. Sipos Lajos irodalomtörténész nemrégiben megjelent „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” című könyvét.
Elhívtak Balatonberénybe, ahol a szőlőhegyek (szőlődombok) között Hamvas Béla-borút, csaknem körút jött létre, kis táblákkal, idézetekkel és egy meseszép balatoni látványt nyújtó kilátóval. Állítólag itt írta Hamvas A bor filozófiáját. Bort ugyan nem találtam, turistát, érdeklődőt sem láttam, csak bezárt pincéket, valamint egy német lakókocsit a Hamvas Béla-kilátó tövében.
Korunk nagyon kedvez a rövidségnek, tömörségnek. Fodor Ákos (1945–2015) míves verseit vagy még inkább ráismeréseit, szösszeneteit előszeretettel idézik a közösségi médiában. Halmai Tamás azt írja róla: „olvasói vannak, olvasatai alig”, s ezért állította össze Versmeditációk címmel Fodor Ákos-olvasókönyvét. Fodor Ákos műfaji, világképi formaelemeit a másik költő, Halmai Tamás hármas-hármas rendben így sorakoztatja fel: koan, aforizma, szójáték; haiku, dal, epigramma; rím, ritmus, szórend; tanítás, bölcselet, misztika. Mindezek szinte kínálják szállóigévé, majd onnan közösen ismert, használt,