Tisztelt hölgyeim és uraim!
Az elmúlt évszázad egyik legfontosabb gondolata, legalábbis véleményem szerint, Ludwig Wittgenstein megállapítása, ami a pandémiás helyzetben sokszor eszembe jutott, így hangzik: „… ha minden lehetséges tudományos kérdést megválaszoltunk is, életproblémáinkat még csak nem is érintettük.”
Az életproblémáink kívül esnek a tudományosan megválaszolható kérdések körén. És bár a végső feloldás a Jóistennél van, valamilyen erre vonatkozó eligazítást a művészetekben is kereshetünk.
Van tehát olyan tudás, ami nem tudomány. A legalapvetőbb különbség a művészet és a tudomány között az az, hogy a tudományos tények – feltételezzük – objektívek, ami alatt azt értjük, hogy az emberiség nélkül is fennállnak. Teljesen mindegy, hogy mi létezünk-e, az elektronok futják a pályájukat, a Holdnak is közömbös, hogy szerelmesen vagy félőrülten bámuljuk-e a Földről. Ezzel szemben irodalom olvasó nélkül nincs.
Az irodalmi tudás is többféle. Különbözik a költői és a prózaírói megközelítés. A költői munkálkodás megvilágító erejű, villámcsapás-szerűen föltárja a mélyebb összefüggéseket, amolyan rövidzárlat, mondom én némi kajánsággal a költő ismerőseimnek. A prózaírói mélysodrú, részletgazdag. És ezek viszony-tudások. Egyik nem létezik a másik nélkül. A költő megvilágít, az író ennél a világosságnál megmutat. Ha nincs vers, nincs világosság – és ha nem születik próza, akkor a versfény a semmit mutatja a maga elemésztő ürességével. Így amikor Jókai Mór születésnapján az írószövetség kezdeményezésére megünnepeljük a magyar széppróza napját, akkor a magyar költészetet is ünnepeljük, illetve József Attila születésnapján a magyar költészet ünneplésekor Jókai Mórék is fölsorakoznak az ünnepeltek közé.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Jókai Mór számára még magától értetődött, hogy a történetekből összeáll a történelem. Szűk kétszáz év sem telt el, és egyesek annak a történelemnek, amelyért a reformkor nemzedéke az életét is hajlandó volt feláldozni, meghirdették a végét.
Sajnos, abban igazuk van, hogy az a történelem véget ért. Csak nem úgy, ahogy ők gondolják. A nyugati kultúra nem ért el semmiféle lehető legjobb világ állapotot. A nyugati kultúrát most éppen kiradírozzák. Új történelmet írnak a győztesek, mert – ha már József Attila – ismét dünnyögik az új mesét, a fasiszta kommunizmusét. Az éppen érvényes új mesében a fehér fekete, a fekete fehér, és mindannyian vezényszóra masírozunk át a szivárvány alatt.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
A hangadók szerint a vesztes oldalon állok, tehát bűnös vagyok. A lehető legbűnösebb. Hiszek egy Istenben, az ő egyszülött fiában. Asszonyként szeretem asszonyomat, férfinak nevelem a fiamat. Több ezer év irodalmát olvasom, és ezt a szövegtestet többnyire halott fehér férfiak és nők alkották. Olyan múzeumot igazgatok, amelyben a gondozott kulturális örökségünk 99,9%-ban halott fehér nők és férfiak hagyatéka, a 0,1% még élő alkotóké, akik még akkor is keresztények, ha ateistáknak hiszik magukat.
És ez jó nekem, más életet nem is akarok magamnak.
De bárhonnan nézem, tele vagyok életproblémával. Követem a világban zajló vitákat. Nem is tehetnék mást, még a csapból is ez folyik, a virtuális valóságot teleszemetelik a kinyilatkoztatásaikkal. Ez már tényleg a becketti végjáték, se történeteink, se gondolataink nincsenek – csak jelentés nélküli szavaink.
Azért vagyunk ma itt, mert ebbe nem akarunk beletörődni. Hiszünk abban, hogy a költőink nem dadognak, íróink nem motyognak. Jókaiék nemzedékéhez hasonlóan hiszünk abban, hogy szavaink visszanyerik teremtőerejüket, és hogy a magyar gondolat újra összerendezi a világunkat.
Hiszünk abban, hogy a történeteinkből ismét összeállhat a történelem. Olyan történelem, aminek nem vége van, hanem tartalma. És ezt a történelmet magyarul írjuk.
Timur Lenk halála után (1405) a szamarkandiak egyértelműen üzleti meggondolások alapján a következő figyelmeztetést közölték a világgal: „Ha megzavarják a Világ Urának nyugalmát, borzasztó háború zúdul az emberiségre. Olyan pusztulás, aminő még soha nem volt!” Ez akkor elsősorban a buharaiaknak szólt, és csak másodsorban a muszlim világnak. Ugyanis a szomszéd vár, Buhara bölcsei minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy bebizonyítsák Timur buharai születését, ezáltal jogot szerezzenek arra, hogy Timur földi maradványait saját városukba szállítsák, ami ugyancsak fellendítette volna a város gazdaságát. Ám Szamarkand, pontosabban a szamarkandi
Az egyház a farsangot a rendbontás miatt az ördög ünnepének tartotta, ezért nem helyeselte megtartását, de ez a szokás épp a farsangi mulatozást ostorozó, egyházi leírásokból kutatható évszázadokra visszamenően is. A XV. században Temesvári Pelbárt egyik prédikációjában számolt be arról, hogy egy Kapos melletti faluban az asszonyok férfiruhába öltözve mulatoztak, amíg az ördög személyesen meg nem jelent a táncolók között, és egy asszonyt a Kapos mocsaraiba nem hajított.
Értem én, hogy ilyen időkben a rend és a törvényesség betartására mindenfajta devianciát ki kell iktatni, ám a közösség tudatalattijába való lemerülés már nagyon hiányzik. Kellene a farsang, amelyen a papot is kineveted, az esküvő, amelyről másnap délben szállítanak el egy talicskával, a rockkoncert, amelyen magadon kívül vagy, a futballmeccs, amelyen együtt énekelsz és kiabálsz ezrekkel és ezrekkel.
A magyar–lengyel kapcsolatok a honfoglalás időszakában gyökereznek. Erre az a tény is utalhat, hogy a Kárpátoktól északra élő szláv néptörzseknek összefoglaló neve nyelvünkben a lengyel. Bizonysága ez annak, hogy a IX. és X. század fordulóján Przemyśl, Halics és Ladomér térségében egy magyar katonai „ütközőzóna” létezett a 950-es évekig, amelynek célja a Kárpátok északkeleti hágóinak ellenőrzése, védelme volt. A magyarok itt fél évszázadon át a helybéli lendzsánokkal éltek együtt. Erre a térség több mai településneve is utal – a Przemyśl-földi Nemzeti Múzeumban látható magyar honfoglalás kori síron
Maga Karády sem tudhatta, hogy ilyen közvetítő szerep jut majd neki. Ahogy azt sem, hogy múzsa és példakép lehet halála után is. Egyik legérvényesebb visszacsatolás Cseh Tamás és Bereményi Géza dala: Tábori lap Karády Katalinnak. 1979-ben, amikor íródott, még kevés szó esett a doni feláldozottakról és arról is, hogy szenvedéstörténetként is elmondható számtalan életrajz: „Posta nincs, se csillag a váll-lapon, / én fekszem itt / és megy a századom, / Második Magyar Hadseregem, / mi a nevem és a fegyvernemem?”
Talán egy éve is elmúlt, hogy a szerkesztőségi postában egy érdekes küldeményre bukkantam: kézzel írt, igényes külsejű levél és néhány fénymásolat volt a borítékban. Valamiféle versek. Ilyenkor nem örül túlságosan a szerkesztő, hisz manapság, ha kincset is ér egy ilyen szöveg, amennyiben nem elektronikus a formátuma, csak pluszterheket ró rá. Vetettem egy pillantást hát a fénymásolatokra, elsőre az évszám tűnt fel az egyiknek az alján: 1817. A levél írója arra kért, hogy ha van rá mód, szeretné nyomtatásban is látni a mellékelt verset. A másik kópia pedig az előbbi vers átiratát tartalmazta, a levél írója által
Laura Gottlieb éppen csak kikerült a Szegény Iskolanénék zombori zárdájából, amelynek előcsarnokában komor, fekete márványtábla hirdette Isten dicsőségét és Haynald Lajos kalocsai érsek nemes tettét a katolikus leánynevelésért, amikor feleségül adták Wőnecky Sándor Károly újvidéki nagykereskedőhöz.
Az apácáknál töltött zombori évek alatt – hogy miért nem a sokkal közelebbi Kalocsára küldték szülei, azt sosem tudta meg Laura Gottlieb – alig volt alkalma férfiak társaságába kerülni, hiszen még a vakációk idejét is jobbára jankováci nagynénjénél töltötte. Az a néhány hét pedig, amikor
Vannak meghatározó kulturális értékeink, melyekre gyakran evidenciaként tekintünk, s csak ritkán foglalkozunk azzal, mi lehet az eredettörténetük, hogyan váltak alapkövekké, miképp lehetnek ma is az identitásunk részei. Kölcsey Ferenc Hymnus című költeménye is ilyen, ami kétségtelenül Erkel Ferenc zenéjével alkot számunkra egységet (még ha tudjuk is, hányféle átdolgozás született). Vajon milyen indíttatásból készít a téma kapcsán dokumentumfilmet egy fiatal filmrendező, aki társaival nemcsak a Zenélő Budapest 2020, a KameraZene és a ZeneHorizont komolyzenei műsorok rendezője, de ismert reklámfilmek alkotója is? Hogyan lehet „korszerűen” elmesélni, bemutatni a Himnusz
Virág Mihályt, az elismert szabadkai rendezőt és főiskolai tanárt két éven át, 1961 és 1963 között tanulmányozta az állambiztonság beszervezés céljából. Virág Mihály azonban nem lett ügynök: emberi tulajdonságai alkalmatlanná tették a feladatra, az ügyet lezáró jelentés szerint. Ugyanis túl jó embernek bizonyult, nem áskálódónak, nem intrikálónak, a színházért élt és halt.
De van ennek az ifjan tartó emlékezetnek egy mélyebb és igazibb – bár jóval bonyolultabb – oka is. Farkas Árpád ugyanis kamaszkora óta költő volt, méghozzá kétségbevonhatatlanul. Nemcsak az volt – annak is látszott. Volt a lényében, habitusában, modorában és hanghordozásában valami, ami nem hagyott kétséget e tekintetben.